Gojko
Božović Pljevlja 2. maj 1972. –
Neznanac u noći
Kada me je
neznanac u noći,
Na hladnoj
ulici
Po kojoj
je vetar mrsio oblike,
Upitao dok
mi je prilazio, žustro,
S velikim očekivanjima:
„Dobro, ko si ti?“
Morao sam da priznam:
„Ne znam
ko sam ja,
Ni ko si
ti.
Urazumimo
se, čoveče!
Pogledajmo
istinu u oči.“
Mogao sam
da širim priču,
Da podelim
objašnjenje
S njim s
kojim ništa nisam delio,
Da ga
nešto pitam,
Da kažem
bilo šta,
Ionako sam
imao utisak
Da je
njemu pitanje važnije od odgovora.
Ali ne. Ništa od toga ne bi bilo
Iskreno, ni tačno,
Pogotovu ne u noći, bez svedoka,
Dok su naše reči bile jedini zvuci
Zamirućeg grada.
Nije bio iznenađen mojim odgovorom.
Kao da mu
je laknulo.
Otišao je
čilim korakom,
Kao da mi
je ostavio neki teret,
Čak s nekom pesmom na usnama.
|
Ismeretlen az éjszakában
Mikor
éjjel az ismeretlen,
A
hideg utcán
Ahol
szélkócolta alakok ballagtak,
Sietve
felém jőve
Várakozással
tele megkérdezte:
„És
te ki vagy?”
Be kellett
vallanom:
„Nem tudom, ki vagyok,
És azt sem, te ki vagy.
Ember, legyünk tárgyilagosak!
Nézzünk szembe az igazsággal.“
Nyújthattam
volna a mesét,
Azzal,
akivel semmit sem osztottam,
Megoszthattam
volna magyarázatomat,
Kérdezhettem
volna valamit,
Bármit mondhattam volna,
Bár azt éreztem
Számára
a felelettől fontosabb a kérdés.
De nem.
Ebből semmi sem lett volna
Őszinte, igaz se,
Elsősorban a tanú nélküli éjben,
Ahol a haldokló városban
Egyedüli hang párbeszédünk volt.
Feleletem nem lepte meg.
Úgy tűnt, megkönnyebült.
Fürge léptekkel távozott,
Mintha valami terhet hagyott volna rám,
Még
talán dalolt is.
Fordította: Fehér
Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése