Keresés ebben a blogban

2019. május 13., hétfő

Turczi István: Az Írás nevű Isten – Bog zvan Pisanje


Turczi István Tata 1957. október 17. – Hegedűs János fotója

Az Írás nevű Isten 

Még tíz lépés, még kilenc, még nyolc, hét, szigorú ütemet
tart a vér, szűkül a szem, három, kettő, egy és kész ez a vers
is. Itt van. Semmi sem indult belőle útra még. A tekintet
zártkertjében hűsöl, sütkérezik. Hosszabb és rövid sorai
egymáson lassan átringanak. Azzal áltat, hogy fénylik,
pedig csak önmagának sugárzik. Bármilyen alakot ölt,
bármilyen színt, a legszebbnek látod. Minden szava
selyemlétrán kúszik felfelé, föléd. Az érintés tiltva van.
Semmi közöd hozzá. A tiéd. Birtokos vagy és kisemmizett.
Ha véletlenül megtartanál egy darabot belőle magadban,
még ne tedd. Annál erősebb vagy, minél elveszettebb.
Vágy sincs rá, egyszerűen így alakult. Sehol világ, csak belül,
mondod (idézed), mintha nyomatékosítani akarnád, hogy
visszatértél önmagadhoz. Ennél nehezebb az sem lenne, ha
az elszakadást gyakorolnád. Például a csendet, ami az Írás
nevű isten végső érvelése. 



Bog zvan Pisanje

Još deset koraka, još devet, još osam, sedam, krv strog
ritam drži, oko suzi, tri, dva, jedan i ta pesma je gotova.
Tu je. Iz nje na put još ništa nije krenulo. U zatvorenom
vrtu pogleda se sunča, osvežava. Duži i kraći redovi
jedni preko drugih talasaju. Stvara privid da sjaji,
ustvari samo sebi zrači. Bilo kakav oblik oblači,
bilo kakvu boju, za tebe je najlepša. Svaka reč na svilenoj
lestvici se uspinje, izad tebe. Doticaj je zabranjen.
S njom veze nemaš. Tvoja je. Gospodar si i ništavan.
Ako bi slučajno od nje makar komad za sebe zadržao,
za sada nemoj. Što više si izgubljen, tim si jači.
Ni čežnje nema, tek tako je. Nigde sveta, samo unutra,
tvrdiš (citiraš), kao da bi potencirati hteo, da bi
sebi se vratio. Od toga ni vežbanje otcepljenja
ne bi bilo teže. Na primer tišinu šta je konačno
svedočenje boga zvanog Pisanje.

Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése