Zoran Bognar Vukovar 30.
januar 1965. –
Protoklepsidra
(milenijumski paradoksi)
Pevanje IV-VI
Stari–Novi Svete,
tvoje danas biće sutra juče...
Tin Ujević
IV
Protoklepsidra I
Za Vukicu Mikaču
Između bezgraničnih zidova drveća
i daljina koje se stapaju sa noćima,
između neba gde se pojavljuju zvezde
svetlije od vatre i prekomerne snage
gašenja dana, smenjuju se
godišnja 305
doba u našim životima, a mi nismo
ni svesni da smo samo umorni putnici
koji, igrom slučaja, zajedno putuju
po meandrima vremena. Gde se nalazi
Knjiga Prostora u kojoj je
zabeleženo 310
bekstvo u kristalna zrnca peska...
O, Protoklepsidro, proždrljiva moruno,
ti što u svojoj utrobi drobiš nestale
gradove – histrione
prekookeanskih
duša, vijadukte Ovostranog i 315
Onostranog, ti što
bespoštedno
topiš mauzoleje svetih
fragmenata,
reci, gde skrivaš
testament iskona.
Reci, ko je Točak Večnog
Kruga
ograničio i ponizio lošom karmom: 320
večno se vraćati, a znati
da se
ne možeš vratiti; znati da nestaješ,
a želeti ići samo napred;
ići napred,
a znati da je svaki kraj samo novi
početak; počinjati iznova i iznova, 325
a znati da su vremena uvek ista
i da se samo smenjuju filistari kojima
je svet sačinjen od kazni i nagrada
vredniji od sopstvenih duša... O, lakomi
svete, ako je uopšte imaš,
gladan sam 330
tvoje svetle strane. Oživi svoje, vekovima
umrtvljene, svetionike, nek nam napokon
osvetle introvertne zastave što vijore
na Trgu Postanja; nek nam
sjedine tela
i senke, te disharmonične ptice rugalice 335
što nervozno lete ka
oblacima hedonizma
poput ishitreno
izgovorenih misli;
nek nam vrate u krvotok
auru mrtvih
vajara... Gledaj,
hodočasnici se i
dalje ispovedaju. Prema položaju 340
Sunca i Meseca određuju
vreme obreda.
Nisu oni nered koji trebaš da pospremiš,
niti zombiji kojima je glupost jedini
uteg za uspostavljanje ravnoteže
na kantaru intelekta.
Naprotiv, oni su, 345
poput majčinog mleka, oganj na kojem
ključa život; smaragdi kulta duha i
plodnosti koji ne zaboravljaju svoje
korene: Gea ih rađa, uz nju rastu,
umiru i vraćaju joj se sa
obiljem 350
hrane, nakita i poletnim zvucima
panove frule... DEAD CAN
DANCE!
Uz miris blagostivog
tamjana donose
nam spoznaju da ne postoji ni početak,
ni kraj, ni utvara, ni
strah, ni beda, ni 355
sjaj, ni poslednji
dah...; ne postoje čak
ni zločin ni greh, ni moj
ni tvoj,
ni bol ni podsmeh, ni kontrolni broj;
ne postoji ni nevera ni
prevara, ni
moć ni vlast, ni granice ni zakoni, 360
ni moral ni čast...
Postoji samo
zatvoren krug: vreme i prostor ko
zemlja i plug; lepota
Ništavila, ognjena
peć, prostranstvo i
prisustvo, tišina
i reč... O, Protoklepsidro, nezasiti 365
ambisu, zašto si uslovila
svoje kćeri
putosmerom jeresi, mistike,
pohlepe i entropije... Zašto im nisi
dozvolila da sretnu svoga Heruvima i
upoznaju vlastitu pustinju, taj bizarni 370
introvertni labirint koji
nas, gotovo
uvek, podseća da je
detinjstvo jedina
religija iz koje se treba
preobraćati.
Ono je odgovor na pitanje
bez reči...
Trebalo bi živeti za čudnovate
375
trenutke, okupane mirisom
pokošene
trave, osveštene ručicom
tek rođene
kćeri... Znaš, na ovom
svetu postoji mnogo
više stvari od smrti i
poraza... Treba
im samo dati priliku. Zen mistik reče: 380
To sve zavisi od tebe. Život je po sebi
čisto platno. On postaje
ono što ti
naslikaš na njemu. Ti
možeš naslikati
haos, a možeš naslikati i
blaženstvo.
Ova sloboda je tvoja slava. Ti je 385
možeš upotrebiti na način koji može
tvom životu doneti pakao, a isto
tako i na način koji može doneti
lepotu, blaženstvo i
nešto rajsko. Sve
to zavisi od tebe: čovek poseduje 390
svoju slobodu*.... Pravi
dijalog je
samo s Bogom. Pravi
dijalog je sa samim
sobom. O, Protoklepsidro!
O, Oče, Sine,
Sveti Duše, kako živeti a znati da je
vreme jedini prostor za koji
se vredi 395
boriti. O, Enigmo Sveta, epifanijo
drevna... Tražiti celinu u onom što je
porozno, pronaći ključ sopstvenog trezora.
Tražiti neprolazno u onom
što je
prolazno, pronaći Put duhovnog
jezera... 400
Beograd, 12. 4. 1998.
* Izvor: Ošo Radžniš –
„Život, ljubav, smeh“
Protoklepsidra II
Kažem: vreme je jedini prostor za koji
se vredi boriti; gordi Big-Ben u grudima
hodočasnika. I kažem: vreme je u
nama prostor, rastuće ništavilo, ničija
zemlja, odgovor na pitanje
bez reči... 405
Senka zna, vreme
poravnava granice,
otključava mrakove; u
utrobi Vrhovnog
Časovnika čuva nestale
gradove:
Vavilon, Tir, Kartaginu...
Eto, u ovom
trenutku Venecija se preobražava 410
u akvarijum. Njene drevne
temelje
proždiru svevremene
morune i Trg
Svetog Marka, izgrižen
solju gordih
sekundi, postaje
milenijumski paradoks.
Samo će još vreme, ubitačno, živeti na 415
tom praznom trgu: minuti
će postati
faraoni tog večnog kruga
zveri koji
poprima karakter večnosti kao da
više ništa ne mora da se dogodi u tom
svetu jednosmernog proticanja. Kako to 420
da se život sveo na
otmeno podnošenje
torture časova? Nije li
čas što otkriva
da nebo menja boju samo glasnik noći
koja prethodi požaru nevidljivog
zbivanja? Zar podnositi jaram ove 425
barijere života podignute
pred
barijerom divovskih
kazaljki znači
samo još bolje razumeti
kakva je
priprema za ropstvo ovog
svevremenog
utamničenja? Pritešnjeni sporošću 430
njegovog proticanja,
poput glave zveri
u klopci, dani su postali estetski
klonirani... kao da ništa nije moglo
da umakne toj indigo metamorfozi.
Svaku novu misao uništili su
ti 435
samodovoljni gorštaci: buknulo je
neukrotivo poniženje Hominisa
priklještenog sopstvenom sudbinom.
Borba protiv svrgnuća razularila
se u njemu kao libido nateravši 440
ga da se vrti, u smeru kazaljki na
satu, oko leša svoje hrabrosti.
Potresao ga je prizor paklenih muza
Protoklepsidre: izbledela slova
na stranicama Svetih Knjiga,
ruinirani 445
mauzoleji u Aleji velikana,
zaboravljeni jezik starosedelaca
i kolci zastava-rugalica, uvek
zabodenih u još neosvojeno parče
zemlje... Besomučna spoznaja
da sve to, 450
naizgled, nevidljivo zbivanje postoji
samo iz razloga da bi jedan čovek,
najzad, mogao da pljune u
lice toj
Svevremenoj Onaniji,
najčistije
savesti i po slobodnoj volji, dovela 455
ga je do nekontrolisanog urlika.
Mahnito ga je obuzimao zanos da
igra više nego u svoju
smrt; ona
je postajala do te mere njegova
odmazda protiv vaseljene,
njegovo 460
oslobađanje od iskona, da je u
magnovenju osetio da se bori
protiv opčinjavajućeg ludila, protiv
neke vrste neobjašnjivog nadahnuća.
Snaga što ga je dizala slabo
je 465
poznavala njegove kosti iz kojih
su vekovi isisali pranu i srž. Svaki
korak ukočenih nogu odjekivao
je u njegovim krstima i vratu; svaka
travka iščupana stopalima,
koju nije 470
video, privezivala ga je sve čvršće
za zemlju, pojačavala otpor njegovog
tela, a ono je padalo s jedne noge na
drugu njihanjem koje je presecalo
sledeći korak. Nikada nije
toliko 475
koračao ne savijajući kolena...
Još svega nekoliko koraka udaljavalo
ga je od kopalja-kazaljki koja su
nejasno sijala u
svetlosti na
izdisaju... Još nekoliko koraka, još 480
nekoliko sekundi i još
jednom će
se naći usađen u zemlju,
pobeđen
telom, utrobom i
vremenom, svim što
se može pobuniti protiv
čoveka i
nevremena. Ovoga puta neće biti 485
mesta za strah, jer će
znati nastaviti
svoj hod ranjenog bika.
Sudbina će
moći da učini više od uništenja
njegove hrabrosti i on će
se vratiti
korenima savijenih kedrova što 490
blistaju u crvenom
vazduhu proplanka.
Svežina Novog Jutra
pokloniće mu
saznanje da je vreme
jedini prostor za
koji se vredi boriti, gordi
Big-Ben u
grudima hodočasnika; da je
vreme u 495
njemu prostor, rastuće ništavilo, ničija
zemlja, odgovor na pitanje bez reči...
Senka zna, vreme
poravnava granice,
otključava mrakove; u
utrobi Vrhovnog
Časovnika čuva nestale gradove... 500
Tivat-Beograd, 1998.
VI
Protoklepsidra III
Protoklepsidro, uspori
malo, svi smo
očevi... Imam i ja svoj
san, no sad
sam budan i znam:
strpljenje je
dokaz visokog roda;
nered-nedostatak
samopoštovanja... Izgubljene duše 505
ne bi trebalo prizivati
jer ko zna u
kakvoj su i čijoj sada
misiji.
Trebalo bi tražiti celinu
u onom što je
porozno, pronaći ključ
sopstvenog trezora.
Tražiti neprolazno u onom što je 510
prolazno, pronaći Put
duhovnog jezera.
Pamtiti izvornost Božije
poruke...
Razlika između prošlosti
i sadašnjosti,
sadašnjosti i budućnosti,
nije ništa
drugo nego debela senka sudbine.
515
Toliko toga je prošlo
pored nas
a da nismo osetili ni
dašak života,
ni smisao poruke, ni
stisak tople
ruke; da nismo čuli ni uzbunu
podsvesti, ni sirene poroka,
ni 520
odvratan krik na cesti... U svojoj
samodovoljnosti izgubili
smo osećaj
i za vreme, i za
stvarnost i za
fantaziju, ali nam je, ipak, ostalo
dovoljno snage da rukama
znatiželje 525
otvorimo vlastite škrinje. Učinimo to
nervoznim trzajem. Umesto oglodanih
kostura ugledaćemo papirnatu ceduljicu
na crvenosjajnoj svili na kojoj je
paučinom ispisana jevrejska
izreka: 530
SVRHA UČENJA NIJE ZNANJE, NEGO
ŽIVLJENJE. SVRHA MOLITVE NIJE
DA SE ČUJETE, NEGO DA SLUŠATE...
Pravi dijalog je samo s Bogom,
pravi dijalog je sa samim
sobom... 535
Čudno kako vreme provodimo
bežeći od onoga što jesmo, kako
želimo sve i kako želimo
odmah.
Međutim, Bog nije tako podesio
klepsidru. U pepeljari
pseudovečnosti 540
gore dve cigarete uprljane zelenom
čojom koje simbolizuju naš
zajednički lanac. Dok gore, dobro je,
povezani smo istim karikama, ali
svakog sledećeg trenutka
pepeo 545
postaje sve veći, a naše karike
sve nagriženije... Odakle potiče
ta slepa vera u čudo da će
čikovi postati nove cigarete?
Odakle to ropstvo eskapade? Budnost 550
i svest su nam bili važni
kao vazduh
koji dišemo; visprenost
kao sveta
voda; a sada isprazna
retorika
jednosmernog proticanja
vlada ovim
svetom. Predali smo se bez strasti, 555
amputirali duh bez
žaljenja...
O prokleta
Protoklepsidro, ti što
imaš moć da istopiš čak i
uklesane
glave onih trgovaca
bioritmom sa
planine Rašmor, ti što u svojoj utrobi 560
drobiš nestale gradove –
histrione
prekookeanskih duša,
vijadukte
Ovostranog i Onostranog,
ti što
bespoštedno topiš
mauzoleje
svetih fragmenata i pretvaraš ih 565
u stalaktite, reci, gde
skrivaš
testament iskona. Reci,
ko je Točak
večnog kruga ograničio i
ponizio
lošom karmom: večno se vraćati,
a znati da se ne možeš
vratiti; 570
znati da nestaješ, a
želeti ići
samo napred; ići napred,
a znati
da je svaki kraj samo novi početak;
počinjati iznova i
iznova, a
znati da su vremena uvek
ista 575
i da se samo smenjuju filistari
kojima je svet sačinjen od kazni i
nagrada vredniji od sopstvenih duša.
O Protoklepsidro, razbijam te i
izlazim iz tvoga ropstva, iz
tvoga 580
logora jednosmernog proticanja.
Bežim od tvojih kerbera-simulakruma,
od tvog vekovnog pamćenja velikih
pogroma. Bežim od tvojih nezasitih
kopalja-kazaljki koja
nejasno 585
sijaju u svetlosti na izdisaju...
Još nekoliko koraka, još nekoliko
sekundi i moći ću da pevam o
tvojoj moći i o njenoj
nemoći jer
sada znam da ne postoji ni početak 590
ni kraj, ni utvara ni strah, ni beda
ni sjaj, ni poslednji dah; ne postoje čak
ni zločin ni greh, ni moj ni tvoj, ni
bol ni podsmeh, ni kontrolni broj; ne
postoji ni nevera ni prevara, ni
595
moć ni vlast, ni granice
ni zakoni, ni
moral ni čast... Postoji
samo zatvoren
krug: vreme i prostor ko
zemlja i
plug; lepota ništavila,
ognjena peć,
prostranstvo i prisustvo, tišina i
reč... 600
Beograd, 1998.
|
Ősklepszidra*
(ezredéves ellentmondások)
IV-VI Ének
Te Régi-Új Világ,
a ma holnap
tegnapod lesz...
Tin Ujević
IV
Ősklepszidra I
Vukica Mikač-nak
A végtelen fák-alkotta falak
és az éjjel összeolvadt távolság között,
ahol az égen a tűztől fényesebb
csillagok
jelennek meg és a naplemente hihetelen
ereje között, életünkben egymást 305
váltják az évszakok, mi meg még nem
értettük meg, csak fáradt utasok vagyunk,
akik az időzónákon keresztül, köszönve
a véletlennek, együtt utaznak. Hol van
a Tér Könyve, amelyben jegyzik, 310
menhely a homokkristályszem...
Ó, Ősklepszidra, te falánk
tőkehal,
te, aki bensődben eltűnt városokat
zúzol – óceántúli lelkek komédiásait,
Innenoldali és Túlodali szakadékok 315
feletti hidakat, te aki a szent
töredékek
mauzóleumát könyörtelenül
rombolod,
mondd, az őstestamentumot hol
rejted.
Mondd, az Örökös Kör Kerekét
viseltes
karmával ki korlátozta és alázta
meg: 320
szüntelnül visszatérsz, ám tudod,
nem térhetsz vissza; tudod,
eltűnsz,
de csak előre mégy; előre mégy,
ám tudod, minden vég csak új
kezdet; mindig újra és újra kezded, 325
ám tudod, az idő váltig ugyanaz,
csak
a nyárspolgárok változnak, akik
szerint
saját lelküktől is értékesebb
büntetésekből
és kitüntetésekből áll a világ...
Ó, te kapzsi
világ, ha egyáltalán létezik,
fényes 330
oldaladra vágyok. Támaszd fel
a századok óta tetszhalott lámpásodat,
világítsa meg végre a Lét Terén
lobogó
befelé-fordult zászlókat; egyesüljön
testünk
az árnyakkal, ezekkel a meggondolatlanul 335
kimondott gondolatokként a
hedonizmus
felhői felé repülő ellentétes gúnymadarakkal;
vékeringésünkbe helyezzék vissza a
halott
szobrászok kisugárzását... Lám, a
zarándokok
továbbra is gyónnak. A Nap és a
Hold 340
állása szerint határozzák meg az
imaidőt.
Nem rendetlenség ez, nem kell
rendet tenni,
nem is fajankók, akiknek az
értelem mérlegén
a butaság az egyetlen nehezék,
mellyel
egyensúlyt teremtenek. Sőt, akár 345
az anyatej, örökmécsesek, ahol az
élet forr;
a szellem és a termékenység
tiszteletének
drágakövei, akik gyökereiket nem
feledik: Gea szülöttei, mellette
nevelkednek,
halnak meg és térnek vissza hozzá 350
étel, ékszer bőségében, a pánsíp
lendületes
hangja kíséretében... DEAD CAN DANCE!
Áldott tömjénillatban hozzák számunkra
a felismerést, nem létezik se
kezdet, se
vég, se látomás, se félelem, se
szükség, 355
se fény, se utolsó lehelet... ;
még bűn se
vétek se létezik, az enyén se a
tiéd se,
fájdalom se gúny se, ellenőrző
szám se;
hűtlenség se átverés se létezik,
hatalom se
uralom se, határ se
törvény se, 360
erkölcs se becsület se... Csak a bezárt kör
az, ami létezik: idő és tér mint föld
és eke; a Semmiség, a kályha melege,
a térség és a jelenlét, a csend és a szó
szépsége... Ó, Ősklepszidra,
telhetetlen 365
szakadék, te, lányaidat miért ruháztad fel
az eretnekek, a titokzatosság, a vágy és az
entrópia útmutatójával... Miért nem engedted
meg, hogy saját Kerubjukkal találkozzanak és
önnön pusztaságukat
megismerjék, 370
azt a bizarr belső útvesztőt, mely emlékeztet
bennünket, a gyerekkor
az egyedüli
vallás, amelyből átalakulni érdemes .
Az válasz a szó nélkül feltett kérdésre...
A frissen kaszált fű illatában
fürdetett, 375
éppen most született lányod keze által
eszméletre tért csodálatos percnek
kellene élni... Tudod, ezen a helyen
túl sok a halál- és vereségbeli holmi... Csak
alkalomra várnak. Zen, a
rejtélyes 380
mondja: Minden tőled függ. Maga az élet
tiszta vászon. Olyanná válik,
ahogyan
festesz rá. Ráfestheted a
káoszt is,
de ráfestheted az üdvösséget is.
Dicsőséged ez a szabadság. Te 385
úgy is használhatod, hogy
életed pokollá válik, de úgy is,
a legszebb pillanatokat hozza,
mámort, valami mennyeit. Minden
tőled függ: saját szabadságod 390
rendelkezésedre áll**... Istennel valódi
a párbeszéd. Önmagaddal valódi
a párbeszéd. Ó, Ősklepszidra! Ó, Atya, Fiú,
Szentlélek, hogyan élni a tudattal,
az idő az egyetlen tér,
amiért érdemes 395
küzdeni. Ó, te Szent Rejtély, ó
ősi
megtestesülés... Holmi porózusban
keresni
a sértetlent, kincstárad kulcsát
meglelni.
Holmi múlhatatlanban keresni
a mulandót, a lélektó
Útját meglelni... 400
Belgrád, 1998. 12.
4.
* klepszidra – vízióra (gör.)
**Forrás: Osho Radzsnis: Az élet, a szerelem, a nevetés
Ősklepszidra II
Állítom: az idő az egyetlen tér, amelyért
érdemes küzdeni; büszke Big-Ben
a zrándokok szívében. És állítom: tér
bennünk az idő, terjedő semmi,
senki
földje, a kérdésre néma válasz... 405
Az árny tudja, az idő a határokat kisimítja,
a sötétet kitárja; a Főidőmérő
gyomrában eltűnt városokat őriz:
Babilon, Tyros, Kartágó... Íme, ebben
a pillanatban Velence is
akváriummá 410
alakul át. Ősi cölöposzlopait
mindenidők vizái zabálják és a Szent
Márk tér is, a büszke perccsóktól
kikezdve, millenniumi pradoxon lesz.
Csak az idő, a gyilkos,
él majd 415
azon a puszta téren: a percek ennek
a vadállatok alkotta időtlen tulajdonsággal
rendelkező örökös kör fáraói, mintha többé
már semmi sem történhetne ebben
az egyirányba folyó
világban. Hogy-hogy 420
az élet a gyötrelemórák előkelő elviselésére
szorítkozott? Hát nem az a pillanat, mely
felfedi, a változó égszín csak az éj hírnöke
és megelőzi a láthatatlan események
lángbaborulását?
Elviselni a hatalmas 425
mutatók korlátai előtt felállított ezen élet
korlátainak fogságát azt jelenti, még
jobban megérteni, milyen ennek
a mindenidők börtönének rabságára
való felkészülés? Lassú
múlásának 430
szorításában, mint a kelepcében lévő vadak,
a napok választékosan klónozottakká
váltak... mintha ezen indigómetamorfózis
elől elszökni képtelenség lenne.
Minden új elképzelésedet tönkretették 435
az önelégült hegylakók: saját
sorsának szorításában lángol
az Ember fékezhetetlen megalázása.
A megbuktatás elleni harc sóvárgásként
szabadult korlátaitól és kényszerítette, 440
bátorsága teteme körül, az óra
járásával egyirányba peregjen.
Ősklepszidrai pokolmúzsák látványa
rázta meg: kifakult sorok
a Szentírás lapjain,
romokban heverő 445
mauzóleum a Kiválóak sétányán,
az őslakosok elfeledett nyelve
és zászló-csúfság karók mindig
a még meg nem hódított földterületekbe
szúrva... Eszeveszett a
felismerés, 450
mindez, a látszólag láthatatlan események
csak azért vannak, hogy egyetlen
ember, végre, tiszta lelkiismerettel,
önszántából szemközt köphesse
a Mindenkori Kielégülést,
majd 455
ellenőrizetlen ordításba kényszerítse.
Eszelős lelkesedés vette hatalmába,
saját halálától több ez a játék;
a világegyetem elleni bosszúvágya,
az eredettől való
elszakadás 460
oly mértékűvé vált benne,
hogy abban a pillanatban
érezte, megigéző téboly,
megmagyarázhatatlan sugallat ellen küzd.
Az őt emelő erő csontrendszerét,
melyből 465
a századok kiszívták a csontvelőt
alig ismerte. Minden merev
lábbal megtett lépés derekában és
nyakában visszhangzott; minden
nem észrevett, de talpával kitépett 470
fűszál a földhöz csak erősebben
kötötte, teste ellenállását
növelete,
az meg egyik lábáról a másikra
esve, hintamozdulattal
vágta át
a következő lépést.
Térdét nem hajlítva 475
soha ennyit nem gyalogolt...
Már csak néhány lépés választotta el
a lándzsáktól-mutatóktól, melyek
a kihaló fényben zavarosan csillogtak
csillogtak... Csak néhány
lépés, még 480
néhány másodperc és még egyszer
földbeágyazott lesz, testtel, zsigerekkel,
idővel legyőzött, minden olyannal,
ami az ember és az ítéletidő ellen
fordulhat. Ezúttal nincs
mitől félnie, 485
mert vándorútját, sebzett bikaként
képes lesz folytatni. A sors majd
bátorsága megsemmisítésétől
többet tesz és vissza fog térni
a tisztás vörös
légterében csillogó 490
hajlított cédrusok gyökereihez.
Az Új Reggel Lelkesedése felismeréssel
ajándékozza, az idő az egyetlen tér,
amelyért küzdeni érdemes, büszke
Big-Ben a zarándokok mellében; benne 495
tér az idő, növekvő megsemmisülés,
senki
földje, válasz a szó nélkül
feltett kérdésre...
Az árny tudja, az idő rendezi a
határokat,
kinyitja a sötétségeket; a
Főidőmérő
gyomrában eltűnt városokat őriz 500
Tivat-Belgrád, 1998.
VI
Ősklepszidra III
Te Ősklepszidra, lassíts, mindannyian
apák vagyunk... Álmom nekem is van, de
most ébren vagyok és tudom: a türelem
magasabbrendűség; rendbontás-
önbecsüléshiány... Nem
kellene szólítani 505
ez elveszített lelkeket mert nem tudni,
kik milyen küldetésében vannak.
Porózus anyagban kellene keresni
az egységet,
saját kincstárunk kulcsára bukkanni.
Holmi múlhatatlanban keresni 510
a mulandót, a lélektó Útját meglelni.
Az eredeti istenüzenetet megjegyezni...
A múlt és a jelen, a jelen és
a jövő közötti különbség
nem más, mint vastag árnyéksors.
515
Annyi minden haladt el melletünk,
ám sem az élet leheletét, sem az
üzenet
értelmét, sem a meleg kézszorítást
nem éreztünk; nem hallottuk
a tudatalatti riadót, sem a bűnszirénát, 520
sem az utcán az undorító sikolyt...
Megelégedettségünkben elveszítettük
az idő, a valóság és a képzelőerő iránti
érzékünket is, de még mindig,
maradék erőnkkel, kíváncsiságkarral, 525
saját szencénket ki tudjuk nyitni. Ezt
ideges rántással tegyük. Lerágott csontok
helyett fényesvörös selyemvásznon
papírcédulát találunk, melyen
pókhálóval írt zsidó bölcselet
áll: 530
A TANULÁSCÉL NEM A TUDÁS,
AZ ÉLÉS. AZ IMACÉL NEM AZ,
HOGY HALLJANAK, HALLGASS...
Csak az Istennel őszinte a párbeszéd,
önmagunkkal őszinte a
párbeszéd... 535
Különös, ahogy önmagunk elől
menekülve élünk, ahogy mindent
akarunk és azt bizony azonnal.
Ám az Isten a klepszidrát nem így
állította be. Az álörökkévalóság 540
hamutartójában két, közös kapcsolat-
rendszerünket szimbolizáló, zöld
posztóval piszkolt cigaretta ég.
Míg égnek,
jó, azonos szálakkal vagyunk
összekötve,
de minden következő
pillanattal nő 545
a hamumennyiség, szálaink meg
egyre vékonyodnak... Honnan
az a csodátváró vak bizalom, hogy
a csikkek új cigarettákká válnak?
Honnan a csíny rabsága?
Az éberség 550
és a tudat számunkra mint a levegő,
olyan fontos volt; a találékonyság
szenteltvíz; most viszont ezen a világon
az egyirányú, üres ékesszólás uralkodik.
Indulatok nélkül adtuk
meg magunkat, 555
lelkünket nem sajnálva csonkítottuk...
Ó átkozott Ősklepszidra, te aki képes
vagy bioritmussal még a Rašmor-hegyi
kereskedők
bevésett koponyáit is
felolvasztani, te aki zsigereiben 560
eltűnt
városokat zúzol – óceántúli
lelkek komédiásait,
Innenoldali és
Túlodali szakadékok feletti
hidakat, te
aki a szent töredékek mauzóleumát
könyörtelenül rombolod és azokat 565
sztalaktitokká változtatod, mondd,
az őstestamentumot hol rejted. Mondd,
az Örökös Kör Kerekét viseltes karmával
ki korlátozta és alázta meg: szüntelnül
visszatérsz, ám tudod, nem térhetsz vissza; 570
tudod, eltűnsz, de csak előre
mégy; előre mégy, ám tudod,
minden vég csak új kezdet;
mindig újra és újra kezded,
ám tudod, az idő váltig ugyanaz 575
és csak a nyárspolgárok változnak,
akik
szerint saját lelküktől is
értékesebb
büntetésekből és kitüntetésekből
áll a világ.
Ó Ősklepszidra, darabokra törlek,
rabságodból kilépek, egyirányba 580
menetelő táborodat elhagyom.
Menekülök
látszatlény-cerberusaidtól,
az évszázadok óta emlékezetedbe
vésett kiűzetésektől. Menekülök
a kihaló fényben zavarosan fénylő 585
telhetetlen lándzsa-mutatóidtól...
Még néhány lépés, még néhány
másodperc és dalolhatok majd úgy
hatalmadról, mint tehetetlenségedről,
mert tudom, nincs sem kezdet sem vég, 590
sem látomás sem félelem, sem
nyomor
sem fény, sem utolsó lehelet; bűntett sincs
bűn sincs, nincs enyém nincs tiéd, nincs
fájdalom nincs gúny, ellenőrzőszám sincs;
nincs se hűtlenség se átverés, se hatalom 595
se uralom, se határok se törvények, se erény
se erkölcs... Ami egyedül létezik az
a bezárt kör: idő és tér úgymint föld és
eke; a semmi gyönyöre, kályhaláng,
csend és szó, tér és jelenlét... 600
Belgrád, 1998.
Fordította: Fehér Illés
|
Izvor:
Zoran Bognar: Novi čovek, Kairos Sremski Karlovci 2016. str. 21 – 34.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése