Szabó Palócz Attila Verstündér – Vila pesme

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Verstündér tisztázatlan körülmények között döbbent rá magányára elesettségére… elveszett… fel sem fedezett… rejtőzködő… megbúvó… esendőségére a Verstündér, aki csak állt némán, önmagában, lakótelepi lakásának ablakában, kinn parkoló autókra látott családos… gyermekes… magányos… pénzes… szegényes… emberek gyűjtőhelyén, s mind-mind esetlenül összezárva, csak a folyosófordulóban, a lépcsőházban… korlátok között… a postaládán… jelzi, hirdeti a diszkrét felirat, hol kézzel írva… hol meg lézernyomtatón kifejtve, hogy igen, igen… igen... igen… itt lakik a Líra itt született… itt is élt… innen is kísérték utolsó útjára… itt volt felravatalozva… emléktábla hirdeti majd egyszer sokára, hogy itt volt a Líra otthona, s a lant… s még a negyedik emelet előbb, de a harmadiktól is lejjebb, s alant… ahol ma még a Verstündér áll némán, egymagában – ki lesz, ki rányitja az ajtót? – ki lesz, ki mosolyt hoz arcára, ki üdvözli majd ismerősként… a Verstündér vendéget vár teára rooibos… tejbubi… vadcseresznye gyümölcstea… ahogy magad is mondanád,  ahogy csendben neszez elfeledten, csillám villan leplezetlen, s idegen arcból fényt riant, ahogy a jármű ajtaját bezárva serényen a lépcsőház ajtókódját pipálva ki fürge léptekkel a látóhatár szélétől elriad

Vila pesme među neraščišćenim okolnostima Vila pesme svoju samoću bedu... izgubljenu... nikad otkrivenu... skrivenu... pritajenu... grešnost zaprepašćeno je konstatirala, u svojoj samoći, u nekom naselju u prozoru svoga stana samo je nemo stajala, vani, na zbornom mestu porodičnih... familijarnih... usamljenih... imućnih... siromašnih ljudi parkirane automobile videla, i svi svi su nezgrapno sabijeni, tek u zavijutku hodnika, u stubištu... između ograda... na poštanskom sanduku... diskretna oznaka označava, oglašava, kat-kad rukom pisano... kat-kad laserom štampano, da da, da... da... da... Lira tu stanuje tu je i rođena tu je i živela i odavde je na poslednji put ispraćena... na odar tu je bila položena... jednom će spomen ploča oglasiti tu je bio dom Lire, i flaute... još pre četvrtog sprata, ali i od trećeg niže, a dole ... gde još danas nemo, usamljeno Vila pesme stoji – ko će, ko će na njena vrata pokucati? – ko će na njeno lice osmeh mamiti, ko će nju kao poznanicu pozdraviti... Vila pesme gosta čeka da bi čaj popili rojbos... varenika... divlja trešnja čaj od voća... kako bi i ti sam rekao, kako u tišini zaboravljeno vrnda, neskriveno tinja zablista, a sa tuđeg lica svetlost se odbila, kako nakon zatvaranja vrata vozila revnosno kȏd vrata stubišta raskanta hitrim koracima od ruba vidokruga strunila Prevod: Fehér Illés

Forrás: Szabó Palócz Attila: VERSeny(v), Püski kiadó Budapest 2012.