|
Јунаци и просјаци
1.
–
Шта ће ми каравата,
тата!
apám
Нећу
им тамо
бити
стари сват;
ја
идем у рат!
2.
–
А онда су,
мама,
пале
две гранате
у
неки парлог;
ту
погибе Стојан,
и
Митар,
и
Бојан,
а
ја сам само
изгубио
ногу.
3.
–
Господине,
знам
да нисам једини;
знам
да је, на жалост, много
оваквих
и
разумем да ви заиста
имате
пуно посла
и
да ништа
не
може преко реда,
али
ово моје... Баш се отегло;
ево,
сутра ће година.
4.
–
Милина!
Kако
су нас лепо примили!
Попричали
смо мало,
мало
јели и пили,
па
се и сликали!
Рекли
су да ће ово моје
видети
одмах
после
избора.
5.
–
Тако, ваљда, мора.
Таква
су времена
и
такви људи, човече;
све
им је прече...
Сад
кад сам сâм
(маму је однела туга
за мном,
а тату за њом),
требало
би да нађем
неког
да
ме гледа,
можда
ме и заволи,
па
да ме бар
душа
не боли.
6.
–
Могу ли поред тебе?
Да
седнем,
да
одморим;
помакни
се мало, брате.
-
Слеп сам, ал' ушима те видим:
ти
си онај без кравате!
Онај
што је с оцем кликтао
док
је у рат хитао.
Хоће
тата елегантног војника,
хоће
тата да му будеш дика!
-
Одлично памтиш,
и
дуго,
али
да сам на твом месту,
ја
се не бих руг'о.
Ја
нисам обичан просјак!
Ја
сам ногу изгубио у рату!
-
Не само без кравате,
сад
си, значи, и без ноге?
-
Ја нисам обичан просјак!
Ја
сам јунак!
-
И ја сам био.
У
оном тамо рату:
јунак,
јуначина, херој,
као
сада ти, дарагој!
-
Ти? Ти си Павле!
Онај
славни Павле
из
читанке!
-
Био сам...
Сад
сам
још
славнији,
сад
сам најславнији
просјак
пред црквом;
то
сам најдуже и био...
Седи
овде и причај,
зановетај,
šта год хоћеш, сине,
како
и колико,
не
сме нико
да
те прекине;
имаш
бескрајно много
времена,
али
за рат: ни трен један
не
дам ти!
Писнеш
ли само реч
о
неком рату,
поменеш
ли гранату,
изгубићеш
најбоље
место у граду,
а
било би штета,
јер
ја нећу још дуго,
а
ти тек почињеш...
|
Hősök és koldusok
1.
–
Nyakkendő nekem nem kell,
apám!
Ahová
én megyek,
nincs
hozomány;
rám a
harctér vár!
2.
– Akkor,
anyám,
a parlagra
két
gránát hullott;
itt
érte a halál Sztojánt,
meg
Mitárt,
meg
Bojánt,
én
csak a lábamat
veszítettem
el.
3.
–
Uram,
tudom,
nem én vagyok az egyetlen;
tudom,
sajnos, sok a hozzám
hasonló
és értem, önnek tényleg
sok a
dolga
és
soron kívül
semmit
sem tehet,
de ez
az én… Nagyon elhúzódott;
íme,
holnap lesz egy éve.
4.
–
Gyönyör!
Milyen
szépen fogadtak bennünket!
Elbeszélgettünk,
ettünk,
ittunk,
fényképek
is készültek!
Mondták,
ezt az én ügyemet,
a
választások után
rögtön
intézik.
5.
– Talán
így kell ennek lenni.
Ember,
ilyen időket élünk,
ilyenek
az emberek;
nekik
minden más fontosabb…
Most,
hogy egyedül vagyok
(anyámat a bánat vitte el
miattam,
apám meg utána ment),
találnom
kellene
valakit
aki
rám tekint,
talán
meg is szeret,
nem
fájna
a
lelkem.
6.
–
Melletted szabad a hely?
Leülnék,
megpihennék;
pajti,
mozdulj egy kicsit.
- Vak
vagyok, de fülemmel látlak:
te
vagy az a nyakkendő nélküli!
Az aki
apjával együtt lelkendezett
mikor
a háborúba ment.
Elegáns
katonát akar az apa,
büszkélkedni
akar az apa!
-
Emlékezeted nem
csal,
de
helyedben
nem
csúfolódnék.
Nem
közönséges koldus vagyok!
Lábamat
a háborúban veszítettem el!
-
Tehát nem csak a nyakkendő,
most a
lábad is hiányzik?
- Nem
közönséges koldus vagyok!
Hős
vagyok!
- Én
is az voltam.
Abban
a háborúban:
vitéz,
hős, élharcos,
cimborám,
ahogy te most!
- Te?
Te Pāvle vagy!
Az a
híres Pāvle
az
olvasóból!
-
Voltam…
Most
még
híresebb vagyok,
a
leghíresebb
templom
előtti koldus;
legtovább
ez voltam…
Ülj
ide és mesélj,
kukacoskodj,
ahogy
akarod, fiam,
ahogy
és amennyit,
téged
senki se
szakíthat
félbe;
annyi
időd van, amennyit
akarsz,
de a
háborúra: egy percet
sem
kapsz!
Akár
egyetlen szót is
szólsz
a háborúról,
ha a
gránátot megemlíted,
a
városban a legjobb helyet
veszíted,
pedig
kár lenne,
én már
nem fogok sokáig,
te
viszont most kezded…
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése