Szabó Palócz Attila
Zenta 1971. november 30. –
Katalektikusan
a
költő köszöntése
csak tolnai képes
la fontaine-nek nevezni el egy mezei egeret
s az istráng fekete szalagjait
tanulmányhoz kötni, szorosan rögzíteni,
mint a küllők árnyjátéka az éjszakák
tompa városi lámpáinak fényében, oly expresszív,
mint a hajnalban az utcán elfutó cigánylányok,
vagy hátrahagyott gyermeteg lábnyomuk a porban,
fuvallat cincálja most, de rálicitál a meteorológia…
csak tolnai képes megmérni a békák vérnyomását
a márványépületek közt,
hol a rossz álmaiból ébredező városra omlik a kétely,
s agyon is nyomja talán a talány állványzatán,
keresve a sólyom pulzusát
a hüllők EKG-ján,
a zebra, a marabuk, a pelikánok, s oroszlánék
Röntgen-képein
azt a tűréshatárt, a megfoghatatlan szerzői kézjegyet,
ami képzőművészetté lényegíti,
avatja – minősíti át – a festék vegytanát,
mert vérrel kellene festeni,
arcokat, mosolygót, tébolyt, makacskodót, napocskát,
hogy harmadnapra megbarnulva színesítse át
a tömött fehér zsákokat a cigánylányok kezében,
fodrosítsa, díszesítse, ékesítse fel
a halál rezgő zöld kesztyűjének márvány árnyékát,
a torta gyertyadombján égetve meg magát,
mert kettő van,
s ízesítem gondos, zsenge, szaftos jajszavakkal
a köldökpórázba égetett tenyérnyi vakolatot,
hulló, málló, salétromos, füstködös termekben felázott ér,
talán folyóink egyike tévedt el ennyire parttalan,
szüntelen áramlással mosva magába, hömpölygetve
tornyunk ábrázatát, barokkos kínt, szecessziós keservet,
mert csak tolnai képes együtt nevetni a húsevő virággal,
cérnasugarakba fonódni rezzenéstelen arccal,
ahogy immár kilábalunk az őszből, jön a tél is
csakhamar,
a havat pedig
a havat pedig
a havat pedig
az idén is…
ahogy az évek múlása ritmust ad a hólapátnak,
ki kell takarítani a kertet, az udvart, a tájat…
amelyben a homokzsákok most is csak arra kellenek,
hogy azokkal püföljék az egek a vizet,
dölyf hullámokat szabadítva rá
megannyi álmatlan éjszakánkra,
melyekben Orpheusz a nyitott ablaknál
jegyzeteit rendezgetve igyekszik
felhúrozni, s versenyre kelni
a korszerű fegyverek és a női lábbelik formájával,
miközben a cseresznyevilág újfent lángra kap,
spontán égésben, spontán ellobbanásban,
spontán abortuszban,
spontán vetélésben, spontán tévedésben,
igyekszik túlnőni a kád zöld forrásán,
s amint kilép, a meder szűkre,
még ennél is szűkebbre már nem szabhatja,
még ennél is szűkebbre, minden eddig látottnál
szűkebbre,
minden elképzelhetőnél és a nagyváros rémálmainak
csendjébe
vizionált képzeteknél is szűkebbre az éj zöld deltáját,
csak tolnai képes térdig süllyedni a forró homokba
a palatetőn futva, s ha megszólal a csatorna
barackmagillatú kürtjének hangján
a hermelinnyomok selyemhúrjának himnusza,
majd új lantját is megpendíti tán…
…igen, itt találtuk hajdan azt a
gerlekoponyát!
lidércfény vált belőle
lidércfénnyé lényegülve…
s vér hullámzik azóta is a porcelánszarvasban
…igen, itt találtuk hajdan azt a
gerlekoponyát!
tolult fel torkunkon már csak látványától is a nyák,
cseleztünk vadakkal nagy-nagy rakományt,
amely lerakódott, mint a zálog…
s ma még utolszor,
utoljára ím…
a zálogház lépcsőjén ülve látjuk még, hogy ide látszik
az
ARARÁT
százszor megismételve
százszor megismételve
százszor megismételve
Forrás: https://szabadmagyarszo.com/2017/02/12/katalektikusan/?fbclid=IwAR2PE5ggHOOQj-Ew7Pgn0y6o7E-Qjs8Mozwdc5CyCEdy9VVSr4RI301ouRk
Katalektično
čestitka
pesniku
tek tolnai1
je sposoban
jednog poljskog miša
la fontenom nazvati
i crne
trake štrange
sa
studijom povezati, čvrsto fiksirati,
ekspresivan
je poput igra senki žbica
u prigušenom
noćnom svetlu uličnih svetiljki,
poput ciganki
koje zorom ulicom beže,
ili u
prašini ostavljeni njihovi detinjasti otisci stopala,
sad
lahor ga drmusa, ali svoje i meteorologija doda…
tek
tolnai je sposoban tlak krvi žaba
između
mramornih zgrada izmeriti,
gde
sumnja iz ružnog sna probuđenog grada pada
i na
postolju omame možda i zgnječi
tražeći na
EKG-u gmizavaca
puls sokola
na RTG snimcima
zebra,
marabua, gemova i lavova
onu
granicu trpljenja, neuvatljiv paraf autora
koji
hemiju boja u likovnu umetnost
promovira
– prekvalificira – uzdigne,
jer
slikati krvlju bi trebalo,
lica,
osmehnuta, bezumlje, okorelost, sunce,
da
trećeg dana u rukama cigančica
natrpane
bele džakove u braun prefarba,
sebe na
brežuljku sveća torte oprživši
mramornu
senku zelene rukavice smrti
nabora,
krasi, kiti,
jer dva
su,
i u
povraz pupka urezanu žbuku veličine dlana
brižljivim,
nežnim, sočnim rečima jauka solim,
u trošnim,
salitrastim, zadimljenim odajama razmekšana žila
možda je
jedna od naših bez korita toliko zalutala reka
koja
obraz naše kule, baroknu patnju, secesijsku jad
sa
neprekidnim tokom upija, u sebi sapira,
jer tek
tolnai je sposoban sa cvetom mesožderom zajedno slaviti,
okamenjenim
licem u zrake konca se uplesti,
evo već
i jesen napuštamo te uskoro i zima
stiže,
a sneg
pak
a sneg
pak
a sneg
pak
i ove
godine…
kako
prolaz godina lopati za sneg ritam daruje,
vrt,
dvorište, okolinu očistiti treba…
u kojoj
džakovi sa peskom samo su za to potrebni
da neba
vodu sa time mlate,
kako bi sa
gordim talasima
bezbroj naših
neprospavanih noći preplavili
u kojima
Orfej uz otvoren prozor
sređivajući
svoje zabeške nastoji
sa
formama modernih oružja i ženskih čarapa
u koštac
se hvatati,
svet
trešnje ponovo plamtiti počinje,
u
spontanom gorenju, spontanom izgaranju,
spontanom
abortusu,
spontanom
pobačaju, spontanom prividu,
nastoji zelen
izvor kade prerasti
i čim
istupi, zelenu deltu noći
korito
tesno, od toga tesnije, još
i od
toga tesnije, od dosad viđenog
tesnije,
od svega
zamišljenog i u tišinu more
velegrada
zamišljenih
utvara tesnije krojiti više ne može,
tek
tolnai je sposoban na krovu od škriljaca trčeći
u vruć
pesak se utonuti, i ako se glasom
roga mirisa
koštica kajsije kanala
himna svilene
žice tragova hermelina oglasi,
možda će
i na novom lantu zasvirati…
…da,
nekad smo i onu lobanju grlice tu našli!
od nje
varljiva svetlost je nastala
u
varljivu svetlost pretvorivši…
u jelenu
od porculana od onda krv talasa
…da,
nekad smo i onu lobanju grlice tu našli!
već od
samog prizora nam se u ustima slina skupila,
golem
tovar smo sa zverima zavaravali
što se
kao zaloga sleglo…
i još
jednom zadnji put,
evo
poslednji put…
sedeći na
stepeništu zalagaonice još vidimo, vidi
se
ARARAT
sto puta
ponovljeno
sto puta
ponovljeno
sto puta
ponovljeno
1Oto Tolnai (Tonai Ottó 1940. – ) višestruko nagrađen mađarski pisac, pesnik. Živi u
Srbiji.
Prevod:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése