Keresés ebben a blogban

2022. február 21., hétfő

Dušan Savić Raskršće – Kereszteződés

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Raskršće
 
     Bolest me svladala. Ležim nepomičan. Spavaća soba deluje sablasno. Posmatram je kao da su mi oči na plafonu. Tišina je zaglušujuća. Teško podnosim apsolutni muk. Podseća na beznađe i smrt. Možda sam već mrtav, a da toga još nisam svestan. Zašto su mi, onda, oči gore – na plafonu? Verovatno je to onaj trenutak kada čovek odlazi u ono nepoznato. Znam, svi moramo da odemo jednom. S visine gledam nepomično telo. Onako ukočeno, s kartonski naboranim licem, liči na leš. Sve stoji mirno, osim kad dašak vetra zaljulja perce i oživi ga na čas. Nakratko uspevam da pokrenem ruku. Bez pomoći vetra. Znači, živ sam! Ta činjenica ne veseli me previše. Više bih voleo da sam mrtav. Siguran sam. Šta će mi život koji to nije. I koliko traje ta neizvesnost? Gde i o koga sam se ogrešio? Treba li da se kajem? Zaboga, ima li nečega posle ili ne? Oči s plafona primećuju grimasu na licu kod poslednjeg pitanja. Pitanja je još mnogo. Nedostaju mi odgovori. Padam u očaj. Osećaj kao kad se preplašena zverčica nađe u lavirintu. Ne plašim se kraja. Plaše me misli – umreću bez odgovora. Linija ima svoj početak i završetak. To je život u kojem postoji red vožnje. Tanka je crta, govori mi razum. Zato treba da gledam samo napred. Ne treba da se osvrćem i izazivam kajanje. Za onim što jesam ili nisam uradio u proteklom vremenu.
     Odjednom stiže glas. Neprepoznatljiv, blag, ali odlučan:
     – Ne brini! Odgovori su u Tebi! Ja ću ti pomoći da ih pronađeš. Na neka si već odgovorio.
     Čudna sila pokreće moje umrtvljeno telo. Uspevam da se pridignem na laktove. Oči, kao ispaljena tanad, zauzimaju mesta u svojim dupljama. Sustiže me odlučna misao. Ne želim da neko drugi učestvuje u mojim jadima. Samo su moji. Ne želim da ih delim s nekim! Pređašnja sila naglo popusti i glava mi ponovo klonu na jastuk. Spremna da se prepusti. Ali nije klonula misao. Znatiželja me kopka da saznam šta je naumio taj iznenadni glas. Ipak, samo sam čovek. U meni se rasplamsava borba. Jedna strana bi da sazna, a druga je protiv. Bes me obuzima u ovoj podvojenosti. Ponovo sumnjam u svoj karakter. Ili se sve menja na raskršću!?!
     Ne, ne plašim se smrti, ali se plašim kako ću umreti. Ako je tu, voleo bih da me uzme bezbolno. Po mogućnosti odmah!
     S kreveta skačem na tresak ulaznih vrata. Žena se izvinjava što me probudila. Pravda se naletom vetra.
     – Ranije sam otišla na pijacu. Donela sam ti današnje novine. Daju i poklon knjigu.
     Zanimaće te sigurno...
     Preko prednje strane novina zalepljen je prozirni najlon iz kojeg viri naslov: Franc Kafka – Presuda.
 
 
 

Kereszteződés
 
     Legyőzött a kór. Mozdulatlanul fekszem. A hálószoba kísértetiesen hat. Szemem mintha a mennyezeten lenne, úgy szemlélem. Harsány a csend. A nesztelenséget nehezen viselem. A kilátástalanságra, a halálra emlékeztet. Talán már halott vagyok, csak éppen nem fogtam fel. Akkor szemem miért van fenn – a mennyezeten? Valószínű ez az a pillanat, amikor az ember abba az ismeretlenbe távozik. Tudom, egyszer mindenkinek el kell menni. Magasból nézem a mozdulatlan testet. Kartonként gyűrött arccal, mereven, halottra hasonlít. Minden nyugodt, kivéve mikor a szellő egy pillanatra megmozdítja a tollat, életre kelti. Karomat sikerül megmozdítani. A szél segítsége nélkül. Tehát, élek! Ez a tény túlságosan nem lelkesít. Jobban szeretném, ha halott lennék. Az ilyen élet nem élet. Meddig tart ez a bizonytalanság? Hol és ki ellen vétkeztem? Vezekelnem kell? Van ezután valami vagy nincs? Az utolsó kérdésnél a mennyezetről a szem arcomon grimaszt vesz észre. Sok még a kérdés. A válaszokat hiányolom. Kétségbe esek. Az útvesztőbe tévedt riadt vad érezhet így. Nem a vég riaszt. Riaszt a gondolat – a halál válasz nélkül ér. A vonalnak van kezdete és vége. Ez a menetrend szerinti élet. Vékony vonal, állítja elmém. Ezért előre kell néznem. Nem kell visszatekintenem, bűnhődnöm. Amiért a múltban valamit megtettem vagy nem tettem meg.
     Egyszerre egy hang jelentkezik. Ismeretlen, gyengéd, de határozott.
     – Ne gyötrődj! A feleletek Benned vannak! Majd segítek, hogy megtaláld azokat. Egyesekre már feleltél is.
     Bénult testemet furcsa erő mozgatja. Sikerül felkönyökölnöm. A szem, kilőtt golyóként, elfoglalja helyét a szemgödörben. Határozott gondola ér el. Nem akarom, hogy hányattatásomban más részt vegyen. Egyedül az enyém. Megosztani senkivel sem akarom! Az eddigi erő hirtelen elhagy, fejem ismét a párnára hull. Átadásra kész. De a gondoltok nem ernyedtek. Érdekel, az a váratlan hang mit akart. Mégis, csak ember vagyok. Fellángolt bennem a harc. Egyik fél tudni akar, a másik ellenzi. Dühít e kettősség! Alaptermészetemet ismét kétségbe vonom. Vagy a kereszteződésen minden változik!?!
     Nem, nem a haláltól, a hogyan -tól félek. Ha itt van, szeretném, ha fájdalommentesen vinne el. Lehetőleg rögtön!
     Az ágyból a bejárati ajtó csapódására ugrok fel. Feleségem sajnálkozik, mert felébresztett. A szélre hivatkozik.
     – Korábban mentem a piacra. Neked a mai újságot hoztam. Ajándékkönyvet is adtak.
     Biztosan érdekel…
     Az újság első oldalára ragasztott átlátszó műanyag csomagolásból virított a cím: Franz Kaffka – Az ítélet.
    
Fordította: Fehér Illés

 

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 56-57.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése