Keresés ebben a blogban

2022. március 9., szerda

Dušan Savić Fotografija – Fénykép

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Fotografija
 
     Svako jutro, kada se probudim, sa suprotnog zida pozdravlja me venčana fotografija ženinih roditelja. U tankom, crnom okviru pod staklom, retuširana s dodatkom veštačkog cveća. Nisam ljubitelj te vrste zidnog ukrašavanja i prigovorim ženi, ponekad. Nepokolebljiva je. Rano ih je izgubila, pa brzo odustajem. O njima znam iz njenih priča. Voleo bih da sam ih poznavao lično. Priče su uvek zaslađene. Danima me proganja misao kako s njima da stupim u razgovor. Solomon je uspeo da savlada jezik ptica. Zašto da i ja ne pokušam i savladam jezik mrtvih? Zar nisu život i smrt u vlasti jezika? Pala je odluka.
     Tog jutra duže zadržavam pogled. Ne znam kako da počnem. Preda mnom slika bračnog para. Gledaju me setno s neznatno naglašenim osmesima. Sa prodornim izrazima lica. Lako je Solomonu, njegove ptice pevaju. U mom slučaju postoji nešto što, očito, previđam. Mrtva usta ne govore. Već sam blizu da odustanem u suludoj nameri. U dnu sobe poče oprezno da otkucava zidni časovnik. Tri puta. Ovo je znak. Ne, ne odustajem! Siguran sam, obraćaju mi se, a ja samo moram da odgonetnem šta žele da mi saopšte. S naporom naprežem misli. Uzalud. Osećam kako odgovor lebdi u vazduhu, pomešan s odlazećim tonom zidnog časovnika. Glavu spuštam na jastuk i sklapam oči. Moram probati sve varijante. Možda mi se posreći ovako. Potrajalo je kratko. Spavaću sobu ispuni baršunast, ženski glas:
     – Molimo te, reci joj da nas skine sa zida. Dovoljno smo bili tu. Zna da smo je mnogo voleli. Neka nas sačuva u sebi.
     Naglo otvaram oči. Žena me drmusa i reaguje burno:
     – Jesi li si ti normalan? Šta to bulazniš?
     – Ali, samo sam... – nisam uspeo da izgovorim do kraja.
     – Ne klevetaj mrtve, mahnitaće ti duša i bićeš kažnjen od živih! – izgovara brzo ne prestajući s drmusanjem.
     Ne pokušavam dalje. Shvatio sam. Brak je, zaista, trijumf mašte i inteligencije. Ako hoćeš da tvoj partner sluša svaku tvoju reč, pričaj u snu.
     Spavaćom sobom odjednom se prolomi tresak. Jednako smo iznenađeni. Slika pade sa zida i staklo se rasprši po podu u mnoštvo sitnih parčića. Žena me preseče svojim britkim pogledom. U našem domu već danima nema pravog razgovora.
     Na mestu predviđenom za venčanu sliku njenih roditelja ocrtava se pravougaoni, prašnjav trag.
 

Fénykép
 
     Reggelenként felébredve, a szemben lévő falról, feleségem szüleinek esküvői fényképe köszönt. Üveg alatt, vékony, fekete keretből, retusálva, művirággal ékesítve. A fal ilyen díszítését nem szeretem, néha feleségemnek panaszkodok is. Hajthatatlan. Korán veszítette el őket, gyorsan visszakozok. Róluk, amit tudok, feleségemtől tudom. Szerettem volna őket személyesen ismerni. A mesék mindig szépítenek. Napok óta azon gondolkodom, hogy tudnék velük beszélgetni. Salamonnak sikerült a madarak nyelvét elsajátítani. Miért ne próbálnám meg én a halottak nyelvét megtanulni? Ugye, az élet és a halál nem a nyelv hatalmában vannak? Döntöttem.
     Azon a reggelen hosszabban nézem. Nem tudom, hogyan kezdjem. Előttem egy házaspár képe. Búsan néznek, mosolyuk rejtett. Tekintetük átható. Salamonnak könnyű, madarai énekelnek. Esetemben bizonyára valamit szem elől tévesztek. Halott száj nem beszél. Már-már feladom ostoba szándékomat. A szoba mélyén a falióra óvatosan ütni kezd. Háromszor. Ez jel. Nem, nem szállok ki! Biztosan hozzám fordulnak, csak meg kell fejtenem, mit üzennek. Erőmet megfeszítve gondolkodok. Mindhiába. Érzem, a levegőben, a falióra tűnő hangjával együtt lebeg a válasz. Fejemet a párnára hajtom, szemem lehunyom. Minden változatot meg kell próbálnom. Talán így sikerül. Rövid ideig tartott. A hálószobában bársonyos, női hang csendül:
     – Kérlek, mondd meg feleségednek, vegyen le bennünket a falról. Eleget voltunk itt. Tudja, nagyon szerettük. Magában őrizzen bennünket.
     Szememet hirtelen kinyitom. Feleségem ráz, ingerültem reagál:
     – Normális vagy? Mit dumálsz?
     – De én csak… – végigmondanom nem sikerült.
     – A halottakat ne rágalmazd, lelked bánja, egész életedben bűnhődni fogsz! – mondja egy szuszra, engem rázva.
     Tovább nem kísérletezek. Megértettem. A házasság, vitathatatlan, a képzelet és a műveltség diadala. Ha azt akarod, hogy partnered figyeljen rád, álmodban beszélj.
     A hálószobában egyszerre robaj hallatszik. Mindketten meglepettek vagyunk. Leesett a falról a kép, az üveg a padlón szanaszét szóródott. Feleségem éles tekintetével szembesülök. Otthonunkban nyugodtan napok óta nem beszélgetünk.
     Az esküvői kép helyén négyzet alakú poros nyom éktelenkedik.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 63-64.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése