Keresés ebben a blogban

2022. április 1., péntek

Katarina Sarić Pjesma pvučena za nos – Orránál fogva meghúzott vers

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Pjesma povučena za nos
 
Umarširala je jednog kasnog ljeta
pravo u onaj moj ćorsokak
u kojem sam zamaskiran džabalebario posljednje gerilske dane.
Samo Miholj i ja i par guštera.
 
Sva bučna i raskošna kao Katjuša
u pratnji hora Crvene armije.
Kao sa Čarobnog brijega madam Šoša.
 
Izdavala se za aktivistkinju za ljudska prava
za pjesnikinju i tamo nekakvu lajf kočerku.
Za šta se sve nije izdavala –
a nije znala gdje joj je dupe a gdje glava.
 
I dok je vadila neke sitnice i pravila nepodnošljivu buku sa stolice (do moje)
pamet mi je odmah pomjerila.
 
I baš sam pomislio kako bi to bio dobar štos
da povučem je za nos.
 
(Odmah me je ispod nekih, kao mačkastih naočara, pročitala).
Čitao sam je kao poeziju sa ovih naših crnogorskih gora, čistu žuboravu epiku,
potopljen u to žuborenje kao u ledenu planinsku rijeku.
(Tamo u onom mom Megalopolisu odavno zagađenu, pregaženu točkom civilizacijskog napretka).
 
(I tamo me i ne pita niko da l’ još sam živ, da l’ pamtim zamke za ptice, oblutke i žabice
i ukus vode).
 
Čitao sam je unatraške kao kroz laserska sočiva, polomljene zube,
dvostruku ekspoziciju,
,,korak naprijed nazad dva al’ bićeš moja sva”
(u mislima već sam okretao ražanj).
 
Kod nas se ovdje već vjekovima ne napreduje (osim u hajkama)
plemenskim legendama, stereotipnim epskim ponavljanjima
u kojima me svaki put pitaju jedno te isto:
Živ li sam, kako sam i kako mi u tuđini ide
planiram li da se ikad vratim makar u pepelu svoj na svome.
 
Kod nas je ovdje vrijeme stalo,
(a tamo bi ga platili suvim zlatom).
 
Bješe tek odzvonilo podne sa crkve
i đavo je sletio na moje lijevo rame
i sjećanja su provalila barikade mog ćorsokaka.
Pokuljala je divlja planinska voda (i meni od nje voda na usta).
 
Ponovo sam postao onaj deran koji hvata ptice rugalice na svakom ćošku od ulice
(a ova je uletjela baš po mjeri moje reakcije i akcije i nije mi mnogo ni trebalo).
Već sam bio onaj stari, već u sedlu.
 
Dan se protezao kao lijena mačka,
kao njeno zategnuto tijelo ispod lake haljinice.
Bilo je to jedno od onih popodneva koja se provuku kroz kožu kao skener.
Kao transcendencija u imanenciju
Entropija u redudancu
Duh kroz bocu
Ja kroz nju na milion načina.
 
Okupiran štosno kao ruganjem svom tom njenom pravljenju buke,
slobodnom letu ptice rugalice (koji me je bolio kao antipod mojim lancima)
a i da ne ,,provali“ da sam sam uhvaćen na vlastiti mamac
nisam stigao da joj kažem da sam kao oženjen,
da imam tamo kao neku ženu, tamo preko i daleko
i da svaki put se vraćam kao na lanac.
 
Nisam stigao ni da zatvorim bocu u koju sam se kao duh vratio,
u koju sam nju za put spakovao:
Za suvo grlo i onu tamo nemušt,
Za sve one crne dane, zime mog prokletog Megalopolisa
Za ono ne-daj-bože
 
Iz koje ću joj u noćima Crnog sunca slati nemušte poruke davljenika S.O.S.
Da mi pravi buku, da izdržim (a i da znam da još sam živ)
Da je protrljam,
Da se ugrijem,
Da ispuni mi još samo jednu želju –
Prije nego me pregaze, samelju
točkovi onog mog tamo Megalopolisa,
onog mog kao braka.
 
Još samo jedno lijeno mačkasto popodne onog našeg crnogorskog kamena,
onog našeg džabalebarenja i zaustavljenog vremena
i đavola ispod stare crkve.
U kojem mi je ona pamet pomjerila.
Da ne znam od tada gdje mi je dupe a gdje glava…
 
I jest’ mi bio neki štos
da povučem je za nos.
 
Izvor: https://nigdine.com/katarina-saric-pesme/?fbclid=IwAR3Nje3RKHdITTftjqeDfsDeVwCkVEwsP9ifxUBnFnV_rXjLZzmnnuD2JEc
 
 
Orránál fogva meghúzott vers
 
Egy későnyári nap a nő
abba a vakutcámba sétált
melyben utolsó gerilla napjaimat álcázva semmittevéssel töltöttem.
Csak az Indián nyár meg én és néhány gyík.
 
A nő hangos és fényűző mint Katyusa
a Vörös hadsereg kórusának kíséretében.
Mint madame Chauchat a Varázshegyről.
 
Mutatkozott emberi jogok aktivistájaként
költőnőként és holmi élő világítótoronyként.
Mi minden nem volt –
közben azt sem tudta hol a feneke és hol a feje.
 
És míg apróságokat szedett elő meg a (mellettem lévő) székről éktelen lármát csapott
agyamat elmozdította.
 
Éppen arra gondoltam az lenne az igazi cselfogás
ha meghúznám az orrát.
 
(Macskaszerű szemüvege mögül rögtön rájött miben sántikálok.)
Mint ezekről a montenegrói hegyeinkről származó költészetet, a jeges hegyi patak csobogásába
süllyesztett tiszta csobogó lírát olvastam.
(Ott abban a régóta szennyezett, a civilizáció-fejlődés kerekével eltiport Szuper-városomban).
 
(És ott senki sem kérdezte meg élek-e még, emlékszem-e a madárcsapdákra, a kavicsokra és a békákra
és a víz ízére).
 
Lézerlencséken, törött fogakon, kétszeres robbanáson keresztül
visszafelé olvastam,
„egy lépés előre kettő hátra de az enyém leszel”
(gondolatban már a rostélyost forgattam).
 
Itt nálunk évszázadok óta nem haladunk előre (az üldözést kivéve)
a törzsi legendákban, az elkoptatott eposzi ismétlésekben
mindig ugyanazt a kérdést teszik fel:
Élek-e, hogy vagyok, az idegenben hogy találtam fel magam  
legalább hamu formájában az ősökhöz valaha is vissza akarok-e térni.
 
Itt nálunk megállt az idő
(ott meg tiszta arannyal fizetnének).
 
Éppen elhangzott a déli harangszó
bal vállamra az ördög telepedett
és útvesztőm torlaszát az emlékek áttörték.
Előtört a vad hegyi víz (ettől számban is a víz).
 
Ismét az az utcasarkokon sokszavú poszátákra vadászó csibész lettem
(éppen akcióm és reakcióm mérete szerinti röppent be és nem haboztam).
Újra az a régi voltam, már nyeregben.
 
Lusta macskaként nyúlott a nap,
mint nyújtott teste a könnyű ruha alatt.
A délután a bőrön lapolvasóként áthatoló délutánok közül való volt.
Mint az érzékelhető valóságban a természetfeletti
A bőségben a rendezetlenség mértéke
A palackban a szellem
Én meg rajta, a nőn keresztül millió módon.
 
A nő handabandázása ahogy mondják csúfolódása
a sokszavú poszáta szabad röpte (ami kötelékeim antipódusaként fájt) kerített hatalmába
meg az nehogy „rájöjjön” saját csalim foglya vagyok
nem volt időm arra, hogy megmondjam neki, nős vagyok
hogy ott, messze a túloldalom asszony vár rám
és minden alkalommal leláncoltként térek vissza.
 
A palackot sem sikerült bezárnom melybe szellemként tértem vissza
a nőt meg az útra készítettem:
A száraz torokért és az ottani csendért
Az átkozott Szuper-városomban eltöltött a fekete napokért, telekért
Azért a ne adj istenért
 
Amelyekből a Fekete nap éjjelein a nőnek a fuldokló néma S. O. S  üzeneteit küldöm
Hogy handabandázzon nekem, hogy kibírjam (hogy tudjam még élek)
Hogy megdörzsöljem
Hogy felmelegedjek
Hogy még egy kívánságomat teljesítsen –
Mielőtt még az ottani Szuper-városom
házasságom kerekei
össze nem törnek.
 
Csak még egyszer egy lusta macskás délutánt azt a montenegrói kövünket
azt a semmittevést a megállított időt
és az ördögöt az öreg templom mellett.
Melyben a nő agyamat elmozdította.
Hogy attól kezdve ne tudjam hol a fenekem és hol a fejem…
 
És az lenne az igazi cselfogás
ha meghúznám az orrát.
 
Fordította: Fehér Illés 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése