Turczi István Tata 1957. október 17. –
Térképek, legendák
(Izráel földjén)
Először a
szorongás,
turistajegyhez
szoktatott, civil képzeletem rettentő hírek
martaléka.
Figyeltem lélegzetvisszafojtva, hol az a szempár,
mely tőlünk
kéri számon népe sorsát, kinek villan kezében
a fegyver,
mikor robban egy „megszentelt” bomba?
Gépünk
leszállt;
taps és
megkönnyebbülés. Arcunk európa-fehéren fénylett a
motorzajtól
szűkölő tel-avivi est neonfolyosói közt...
Vártak minket,
persze, töredezett tekintetű, régi barátok,
és
kíváncsiságuk pórázára kötve baráti idegenek.
Azóta két hét
telt el;
„véget ért az
évezrednyi vonulás az álmatlanságban”.
Királyok,
rabbik, karavánok meneteltek húnyt szemem mögött,
sorsok
mozdultak bennem, hangok követtek, összegyűlt
szavaimat
forró, keleti szél sikálta fehérre.
Minden
megtörtént:
térképek,
legendák ösvényein kúszik az Idő felém,
ez itt a
Kezdet Földje, halál és születés hajléka,
köröskörül a
teremtés szétszórt titkai. Mennyi kő,
és káprázó
meztelenség, por-lakoma, sziliciumhajnalok!
Az tudja
csak,
kit néhanap
meglátogat a fény, a reszketés és a szomj,
kire napfény
korbácsa Izráel földjén negyvenet csapott,
kinek
agyag-száján nyomot hagy vízcseppek lázas lüktetése,
az tudja csak,
miért átokszínű az alkonyat...
Végül a nyirkos homály;
végtelen
imatekercsét az est kibontja. Átélem újra,
miként mar belém a
sejtés, viperaként hozzám dörgölőzik,
testemre kúszik és
lassan átkarol. Mire fölébredek, már késő:
szívemben
megfejtetlen, ősi jelek, s a véraláfutásos csend
Isten mérgét
oltotta belém.
Forrás: Turczi
István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 25-26. old.
Geografske karte, legende
(Na tlu Izraela)
Prvo
strepnja,
moja na turističku kartu naviknuta
građanska mašta je žrtva
užasnih vesti. Dah zaustavivši sam tražio,
gde su te oči
koje za sudbu naroda nas prozivaju, oružje
u čijoj ruci
sevne, kad će jedna „posvećena” bomba
eksplodirati?
Avion se
spustio;
aplauz
i olakšanje. Naša lica su između neonskih koridora
od
buke prestravljene telavivske noći evropsko-belo sjala …
Čekali
su nas, naravno, stari prijatelji izlomljnih pogleda
i
na povraz znatiželje vezani prijateljsko nastrojeni stranci.
Dve nedelje su
prošle;
„milenijumsko
kretanje u besanici se završilo”.
Iza
mojih zatvorenih očiju su kraljevi, rabini, karavane prolazile,
u
meni sudbe se pokrenule, glasovi me pratili, moje nagomilane
reči
na belo vruć, istočni vetar ribao.
Sve se
dogodilo:
prema
meni Vreme na stazama geografskih karata, legendi puzi,
to
tu je Zemlja Početka, dom smrti i rađanja,
svuda
okolo razbacane tajne stvaranja. Koliko stena i
zaslepljujuća
golotinja, gozba prašine, zore silicija!
Samo taj zna,
koga
koji put svetlost, drhtaj i žeđ posećuje,
na
koga na tlu Izraela bič sunca četrdeset puta udario,
na
čijim glinenim ustima vruće kucanje kapi vode trag ostavlja,
samo
taj zna, suton boju prokletstva zašto ima…
Na kraju
vlažna tama;
veče
beskonačnu rolnu molitve otvara. Ponovo preživljavam
kako
me slutnja ujeda, poput guje se približava, na telo mi
puzi
i polako me obgrli. Dok se probudim, već je kasno:
u
srcu mom su nedokučivi, drevni znaci a krvava tišina
u
mene bes Gospoda usadila.
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése