|
Игралиште
крај канала
Стајао сам на ивици широког канала,
кроз жичану ограду посматрајући
фудбалски терен локалног зонаша.
Полупоцепану мрежу на ближем голу.
Изнад канала, на другој страни,
дизали су се дивовски јаблани –
али не знам да ли су били дивовски
због моје тадашње дечачке висине
или су одиста били исполини...
Публика је долазила у хаосу,
задржавала се поред аут линија
извучених белом кречном бојом.
Плави дресови играча беху избледели
као сиво небо над игралиштем.
Одлучивао сам да ли да прескочим
канал или останем с ове стране
жице и игралишта и посматрам
предстојећи фудбалски меч.
А кад се зачула сучева пиштаљка,
прескочио сам канал,
као да сам имао крила,
провукао се испод
жице и
ушао у публику са
коца и конопца –
осећајући нејасну
радост.
Ничег се другог не сећам јасно –
ни резултата, ни туче навијача,
ни доласка полицијске марице,
мада секвенце старог филма
назрем у илуминацији.
Све то памтим само због тог
скока, уствари, скока којим сам се
придружио пролетерској гомили, одједном
сасвим задовољан... на неки начин.
На неки начин спокојан у ишчекивању
свега што ће се из тог потеза
изродити доцније – сутра, прекосутра,
кроз четрдесет година, ево данас...
|
A kanális melletti pálya
A széles
kanális szélén álltam,
a helyi
alacsony osztályban játszó csapat
focipályáját
a drótkerítésen keresztül néztem.
A közelebbi
kapu szakadozott hálóját.
A másik
oldalon a kanális fölé
hatalmas
jegenyefák emelkedtek –
igaz, nem
tudom, akkori gyerek magasságom
miatt tűntek
hatalmasoknak,
vagy tényleg
azok voltak…
A közönség
rendezetlen sorokban érkezett,
a fehér
mésszel kihúzott
partvonal
mellett tartózkodott.
Akár a pálya
feletti szürke ég,
a
játékosokon a kék mezek kifakultak voltak.
Tanakodtam,
átugorjam-e a kanálist,
vagy az
elkövetkező mérkőzést
a
drótkerítés és a pálya
ezen oldalán
maradva nézzem.
De ahogy a
bíró a sípjába fújt,
mintha
szárnyaim lettek volna,
ugrottam át
a kanálist,
a drótháló
alatt átbújtam
és a
közönség között találtam magam –
érthetetlen
örömérzés fogott el.
Tisztán,
másra, nem emlékszem –
az
eredményre se, a tömeg-verekedésre se,
az érkező
rabszállító kocsira se,
a régi film
részleteit, ritka,
visszatérő
pillanatokban sejtem.
Mindezt azért
az egy ugrás miatt
jegyeztem
meg, tulajdonképpen az ugrásért,
mellyel a
proletár tömeghez csatlakoztam,
megelégedetten…
valamilyen módon.
Valamilyen
módon a várakozásban
megnyugodva,
maga a tett, ugyan milyen
következményekkel
jár – holnap, holnapután,
negyven év
múlva, íme ma…
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése