Méhes Károly Pécs 1965. február 20. –
Az a mondat Minden nap észre fogom venni azt a mondatot, amit csak én hallhatok meg. Az, hogy minden nap leírom majd azt a mondatot, amit csak én írhatok le, végtelen nagyképűség lenne. Igazából napok óta nem vágyom másra, mint hogy Prágában üljek, fent, Strahovban, a Fekete Bivalyban, szafaládét egyek mustárral és persze sört igyak, ottani sört, amint nyolcvankilenc tavaszán. Lassan egy hete minden nap eszembe jut az az álomi nap a cseh szakikkal, akik ott töltötték az egész délelőttöt, sőt vélhetőleg egész életüket. És ez a kép nem a múlt, nem emlék, hanem lélekdarabka, voltaképp én vagyok, csakis én. Enlelkébe harapó ember, ki önmagára vágyakozik.
|
Ta rečenica Onu rečenicu koju samo ja mogu čuti svaki dan ću primetiti. A da ću onu rečenicu koju samo ja mogu napisati svaki dan napisati, bilo bi krajnje nadmeno. U stvari danima ništa drugo ne želim samo da u Pragu sedim, gore u Strahovu u Crnom Biku safaladu sa senfom jedem i naravno pivo pijem, tamošnje pivo, kao u proleće osamdeset devete. Skoro već čitave nedelje svakog dana na onaj božanstven dan mislim sa češkim kolegama koji su čitavo prepodne tamo proveli, po svoj prilici čitav život. I ta slika nije prošlost, nije uspomena, komadić duše je, na neki ja sam, isključivo ja. Čovek koji vlastitu dušu grize, koji za sobom čezne. Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
Méhes
Károly: Röntgen, Parnasszus Könyvek, Budapest. 2012.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése