Risto Vasilevski
Nakolets, 31. januar 1943. –
Čuvar polja
treba čuvati polje, hleb, ptice.
protok vode od izvora do uvira. letinu.
jesen. treba postati hrt, ući pod zemlju,
čuvati seme podzemnih plodova. treba se
vinuti u vazduh, uhvatiti svaki trepet.
postaviše me za čuvara. kupiše mi dvogled
s čojinom optokom. omče. opute od kože
odrane životinje. (treba vezati nekog
za stub, za odvodni kamen). dadoše mi
pušku, nož, svu vlast. rekoše: čuvaj
polje, čuvaj komad zemlje (stvorene
od pene mora i vazduha). čuvaj sebe.
prošla su mnoga plemena (nisu ga takla).
snimala su ga odozdo, odozgo, sa svih
strana. poslednja nam dadoše krasne mape.
na njima se lepo vidi: naše polje. kraj
polja more. reke, jezera, raskrčene šume.
sve su otkrila, nemaš se kud sakriti.
rekoše mi: čuvaj zenice svoje.
pokazaše mi međe, granice u vazduhu. sad
motrim na njih, sav se u oko pretvaram. na
javi i u snu. i mislim: kome su one potrebne?
toliko sam ih puta prelazio, u igri i zbilji.
javno i tajno. i uvek im se vraćao
kao najlepšem izvoru, kao stožeru svoje svesti.
osećam: meni je polje tesno. kao kamenu
u nedrima. meni treba širina. prostor. svet.
ali šta ću: uzmem pušku, usmerim mušicu.
preko međe. u nečija leđa. u nečiji život.
vrebam svačiju lobanju. Pretim im, uzvraćam
na pretnje. pokazujem zube. baš sve.
niko se ne šali. svako čuva svoje polje.
od čega? od koga? (ili: za koga?). vekovi
minuše i sve je ostalo na svome mestu.
brda i planine, lišće i drveće, vas kosmos.
samo ljudi su grebli, međe pomerali.
uz bitke i krv. uz bitke i smrt. ja
i dalje čuvam polje. znam i čije.
znam i zašto. samo se pretvaram...
Izvor: autor
A mezőőr
őrizni kell a mezőt, a
kenyeret, a madarakat.
a patak vizét a forrástól a
torkolatig. a termést.
ősz. agárrá kell válni, föld
alá menni,
földalatti termések magjait
őrizni. a levegőbe
kell emelkedni, minden
rezdülést elfogni.
mezőőr lettem. zöld posztó
tokban messzelátót
kaptam. kötélgyűrűt. nyúzott
állatbőrön
utasításokat. (valakit
karóhoz, útmenti
kőhöz kell kötni). adtak
puskát,
kést, hatalmat. mondták:
őrizd
a mezőt, őrizd a földrészt (a
tengerhabból
és a levegőből teremtettet).
őrizd önmagad.
sok törzs vonult el mellette (nem
bántották).
fényképezték felülről,
alulról, minden
oldalról. az utolsó remek
térképeket adott.
azokon szépen látszik: a mezőnk.
mezőnk mellett
a tenger. a folyók, a tavak,
a kivágott erdők.
minden nyitott, elbújni nincs
hová.
nekem mondták: szemed
világára vigyázz.
megmutatták a mezsgyéket, a
határokat a levegőben.
most azokra vigyázok, vigyázó
szemmé válok.
a valóságban és álmomban is. mindez
kinek kell?
annyiszor mentem át rajtuk, képzeletben
és tényleg is.
nyilvánosan és titokban.
azokhoz mindig, mint
a legszebb forráshoz, tudatom
alappilléréhez mentem.
érzem: nekem szűk a mező.
akár a kőnek
a kebel. nekem a tágasság
kell. a tér. a világ.
de mit tehetek: veszem a
puskát, célzok.
a határon túlra. valaki
hátát, valaki életét.
koponyákra lesek. Fenyegetek,
fenyegetésre
fenyegetéssel válaszolok.
fogam fehérjét mutatom.
senki sem viccel. mindenki
saját mezejét védi.
mitől? kitől? (vagy: kinek?).
századok
múltak és minden a helyén
maradt.
a dombok és a hegyek, a
levélzet és a fák, az űr.
csak az emberek raboltak,
határokat mozdítottak.
ütközetek és vér árán.
ütközetek és halál árán. én
a mezőt továbbra is őrzöm. azt
is tudom, kiét.
azt is tudom, miért. csak
tettetem magam…
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése