Méhes Károly Biztatás alvásra – Podsticaj na spavanje

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Biztatás alvásra
 
Hamis bőr az arcon, nem az övé.
 Mégis félti, ha hozzányúl, porhóként elpereg a semmibe.
 És akkor összetörnek a tükrök is, a borotvák kínjukban
 hasogató fájdalmat éreznek.
 
 Éjszaka erőltetve, megfeszített izmokkal álmodik.
 Látja magát, még él, kisgyerek.
 Hatalmas, napcserzette kéz kulcsot tart a szeme elé;
 ő pedig pici ujjaival fogja, és engedelmesen
 lenyeli a kulcsot. Közben iszonyodva figyeli, hogy egy mély barna
 szem bogarában valaki fuldokol.
 
    *
 
 A galambok úgy csapódnak le a párkányról, mint a kövek.
 És a kő repülni kezdett, mielőtt földet ért volna.
 A harangokat a galambok zúgatják, végigtipegnek
 meztelen női hátukon. Nyikorgó ágy, újság-zizegés.
 Valaki órát húz fel, felnyitja a hátulját, és hagyja
 könnyeit a finom fogaskerekek közé potyogni,
 rozsdásítani.
 A galambok belebújnak a fülbe, és valami torokból
 jövő rettenettel mesélnek a halálról.
 
    *
 
 Végtelenített arc kellős közepén,
 hol az álom kilyukasztja a bőrt és koncentrikus köröket
 vet, naprendszerek villannak el és por-köd csillagok
 hunynak szemet minden halálos bűn fölött.
 A pórusok irdatlan mélységeiből valaki más
 fékeveszett kacagása tört elő.
 De te ne félj, szentem,
 aludj, örökkön örökké,
 bátran.
 
Forrás: Méhes Károly: A másik táj, Pro Pannonia, Pécs 2000.
 
 
Podsticaj na spavanje
 
Na licu lažna koža, nije njegovo.
Ipak čuva, dotakne li poput snega praha u ništa nestaje.
I onda se i ogledala razbijaju, britve u svojim mukama
oštar bol osećaju.
 
Noću usiljeno, napetim mišićima sanja.
Vidi sebe, još je živ, malo dete je.
Ogromna, ispucala ruka ispred njegovog oka ključ drži;
a on sićušnim prstima drži i ključ poslušno
proguta. Usput sa jezom promatra kako se u jednoj dubokoj smeđoj
zenici neko davi.
 
    *
 
 Golubovi se sa atule poput kamena obaraju.
I kamen je počeo da leti pre no što je zemlju dotaknuo.
Zvona golubovi oživljavaju, preko njihovih
golih leđa koračaju. Škripanje kreveta, šum novina.
Neko sat navija, poleđinu otvara i pusti
da mu suze između zupčanika padaju,
neka se rđe.
Golubovi se u uho uvlače i iz nekakvog grla
oslobođene jeze pričaju o smrti.
 
    *
 
 Usred beskonačnog lica
gde san kožu probode i koncentrične krugove
pravi, sunčevi sistemi nestaju i prašine-magle zvezde
svaki smrtni greh opraštaju.
Iz bezgranične dubine pora se nečiji
neobuzdan grohot izbija.
Ali ti, svete moj, ne boj se,
spavaj, večno,
hrabro.
 
Prevod: Fehér Illés