Snježana Rončević Vrbaška 1959. –
Obična pesma
tebi za srećan put
Ne napisah do
sad,, običnu pesmu;
o bojama jeseni,
o listovima kalendara,
o sećanju na
oktobar, o mirisu pečenog kestena.
A prolazila sam
tim putem,
dok smo se
mimoilazili, svako za sebe govoreći.
Sever – jug. Mi
smo vrhovi igle na kompasu.
m – jednostavno
kažeš. Gordijev čvor nosimo
pod grlom, sve
dok ne propevamo.
Ne poželeh do
sad, da me donesu vozovi.
A prolaze kao
želje putene u damarima,
Tračničeći 669,
669, 669 u kilometrima.
Srsi duž kičme,
topline u preponama, lome me.
Duše nemaju
udubljenja u jastucima.
One se slobodno
dotiču kroz vreme u snovima.
Naše je da ih
telu prizovemo, kad se prepoznamo.
Zaigraj! – kažeš
mi. Odledi sever u očima.
Prizovi dane studenog, vreme je; iglom se poigrati.
Ja žena pečalbara
usmeravam kompas,
toplinom nemira u
željama. I pevam!
Znaju čekati oni
što veruju – kažem ti.
I skute, prema
jugu, zakrećem.
Izvor: Snježana
Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 66.
Egyszerű vers
hozzád legyen szerencsés utad
Eddig, egyszerű verset, nem írtam;
az ősz színeiről, a naptár lapjairól,
az októberi emlékekről, a sültgesztenye illatáról.
Pedig jártam azon az úton,
magunkhoz szóltunk, amikor elkerültük egymást.
Észak – dél. Az iránytű csúcsai vagyunk,
– egyszerű, állítod. Torkunkban a Gordiuszi
csomó, amíg dalolni nem kezdünk.
Eddig nem kívántam, hogy a vonat ide hozzon.
Pedig mint ütőerekben a kívánság haladnak,
Zakatolva 669, 669, 669 kilométerekben.
Borzongás gerinc-mente, ágyék-láz, gyötörnek.
A lelkek a párnán nyomot nem hagynak.
Az álomvilágban érinthetők szabadon.
Teendőnk, hogy befogadjuk, ha felismerjük egymást.
Táncolj! – mondod. Olvaszd fel szemedben az északot.
Idézd a hideg napokat, ideje; tűvel játszani.
Én, a csatangoló felesége, az iránytűt irányítom,
kívánságom melegével, nyugtalanságával. És dalolok.
Akik hisznek, tudnak várni – állítom.
És védőszárnyamat dél felé fordítom.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése