Miroslav Ninković Izmišljena pesma – Kitalált költemény

 

Miroslav Ninković Ruma 5. februar 1963. – 

Izmišljena pesma   Sve sam to izmislio i da je u jedan maslačak stao dobar komad neba i na njemu velika šarena kugla sa srebrnim prstenom, da se jednom nedeljno popodne udavilo u zalivenoj sveže pokošenoj travi, dok su žene okretale luk na plotni, muškarci šuštali novinama i duvanom, prozori stajali širom otvoreni, prašina se vitlala po putu, ose zalepile za mlado, zrelo grožđe. Toga dana sam izmislio da sam odrastao, izmislio sam reči koje sam izgovarao glasno i sigurno, izmislio sam pesme kojima sam se čuvao, glancao stihove kao nove cipele za čvrst korak. Izmislio sam taj pogled dublji od senke, dublji od snova u kojima kopam utrobom dok mi nad glavom srce bije i tuče. Izmislio sam zagrljaj za samoću, osmeh za dan i četvrtasti lokot za noć. Jedino nisam izmislio da je, kao da to tako mora, pljuštalo te večeri dok sam stajao pred tvojim vratima, čekajući zaludan da se otvore, kao dobre karte, kao šah-mat, kao poslednji hitac pobednika pred vatromet radosti. Nisam izmislio da sam zbog tebe sve ovo smislio, da ne ostanem sam sa licem koje ulična rasveta razvlači po barama puste, pokisle ulice.

Kitalált költemény   Mindezt csak képzeletem szülte egyetlen pitypangba a nagy színes ezüst gyűrűs labdával együtt elfért az ég egy része, egyszer egy vasárnap délután a meglocsolt frissen kaszált fűbe fulladtunk, míg a nők hagymát forgattak a tűzhelyen, a férfiak meg újsággal, dohánnyal babráltak, az ablakok tárva voltak, az út felett por kavargott, a darazsak a fiatal, érett szőlőre tapadtak. Azon a napon kitaláltam, hogy felnőttem, az általam kitalált szavakat hangosan, határozottam mondtam ki, olyan költeményeket találtam ki melyektől óvakodtam, a sorokat új cipőkként csiszoltam, hogy léptem biztos legyen. Kitaláltam ezt az árnyéknál, álomnál mélyebb tekintetet, melyben bensőmmel turkálok míg fejem felett szívem szakadatlanul zakatol. Kitaláltam a szeretetteljes fogadtatást, a magányt, a mosolyt a nappal, a négyszögletes lakatot az éj részére. Egyedül nem találtam ki azt, hogy, mintha nem lehetett volna másként, azon az estén szakadta az eső míg ajtód előtt vesztegeltem, mint a jó lapot, sakk-mattot, a győztes utolsó lövését az öröm tűzijátéka előtt hiába várva, hogy nyíljon. Nem találtam ki, hogy mindezt miattad találtam ki, hogy olyan arccal, melyet az utcai kivilágítás a megázott, kihalt sikátorok pocsolyáiban vonszol, ne maradjak egyedül.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor