|
Izmišljena pesma
Sve sam to izmislio
i da je u jedan maslačak
stao dobar komad neba
i na njemu velika
šarena kugla sa srebrnim prstenom,
da se jednom
nedeljno popodne
udavilo u zalivenoj
sveže pokošenoj travi,
dok su žene okretale
luk na plotni,
muškarci šuštali novinama
i duvanom,
prozori stajali širom otvoreni,
prašina se vitlala po putu,
ose zalepile za mlado,
zrelo grožđe.
Toga dana sam izmislio
da sam odrastao,
izmislio sam reči
koje sam izgovarao
glasno i sigurno,
izmislio sam pesme
kojima sam se čuvao,
glancao stihove
kao nove cipele
za čvrst korak.
Izmislio sam taj pogled
dublji od senke,
dublji od snova
u kojima kopam utrobom
dok mi nad glavom
srce bije i tuče.
Izmislio sam zagrljaj
za samoću,
osmeh za dan
i četvrtasti lokot za noć.
Jedino nisam izmislio
da je,
kao da to tako mora,
pljuštalo te večeri
dok sam stajao
pred tvojim vratima,
čekajući zaludan
da se otvore,
kao dobre karte,
kao šah-mat,
kao poslednji hitac pobednika
pred vatromet radosti.
Nisam izmislio
da sam zbog tebe
sve ovo smislio,
da ne ostanem sam
sa licem koje ulična rasveta
razvlači po barama
puste, pokisle ulice.
|
Kitalált költemény
Mindezt csak képzeletem
szülte
egyetlen pitypangba
a nagy színes
ezüst gyűrűs labdával együtt
elfért az ég egy része,
egyszer
egy vasárnap délután
a meglocsolt frissen
kaszált
fűbe fulladtunk,
míg a nők hagymát
forgattak a tűzhelyen,
a férfiak meg újsággal,
dohánnyal babráltak,
az ablakok tárva voltak,
az út felett por kavargott,
a darazsak a fiatal,
érett szőlőre tapadtak.
Azon a napon kitaláltam,
hogy felnőttem,
az általam kitalált szavakat
hangosan, határozottam
mondtam ki,
olyan költeményeket találtam ki
melyektől óvakodtam,
a sorokat
új cipőkként csiszoltam,
hogy léptem biztos legyen.
Kitaláltam ezt
az árnyéknál,
álomnál mélyebb tekintetet,
melyben bensőmmel turkálok
míg fejem felett
szívem szakadatlanul zakatol.
Kitaláltam a szeretetteljes
fogadtatást,
a magányt,
a mosolyt a nappal,
a négyszögletes lakatot az
éj részére.
Egyedül nem találtam ki azt,
hogy,
mintha nem lehetett volna
másként,
azon az estén szakadta az
eső
míg ajtód előtt
vesztegeltem,
mint a jó lapot,
sakk-mattot,
a győztes utolsó lövését
az öröm tűzijátéka előtt
hiába várva,
hogy nyíljon.
Nem találtam ki,
hogy mindezt
miattad találtam ki,
hogy olyan arccal, melyet
az utcai kivilágítás a
megázott, kihalt
sikátorok pocsolyáiban
vonszol,
ne maradjak egyedül.
Fordította: Fehér Illés
|
