Miroslav Ninković Moj tata – Apám

 

Miroslav Ninković Ruma 5. februar 1963. – 

Moj tata   Tata mi je jednom kupio veliku knjigu o putovanjima i otkriću sveta. Upijao sam miris svih tih slova, očaran svim tim slikama u boji, mora, brodova, planinskih vrhova pod snegom, sunca i pustinja, grebena i klanaca, držao sam je pod jastukom i dirao birajući pred san mesto koje ću novo otkriti. Tata mi je jednom rekao da mu dodam klešta, jer ne znam da izvadim ekser i da ga u glavi nemam. Tata mi je govorio da trčim brže, da ne skačem tako, da ne veruje da znam da pevam, i da budem jednom muž ako dođe vreme. Tatu nije brinulo moje upaljeno lice, trzanje ramena, i to što mi je sve moralo biti parno kada brojim. Tata je bio glasan i voleo je odela, čista, teška i teget, kakva su nosili revolucionari. Tata je jedne noći zaćutao, uz njega smo stavili kesicu paprenih bombona, i uz prasak razbijenog dubokog tanjira, tata je otišao. Svi su ćutali i čulo se samo rasipanje žute zemlje između prstiju. Tata nije mogao znati da je od onog dana kada mi je doneo knjigu, počela da se piše ova pesma, o meni, i danas nesigurnom dečaku, i o njemu, mom tati koji nije nikada saznao da ga od svega, pa i od ove pesme, više volim.

Apám   Apám egyszer egy vaskos könyvet adott az utazásokról és a világ felfedezéséről. A rengeteg színes kép, tengerek, hajók, hófedte hegycsúcsok, nap és puszták, gerincek és szurdokok igézetében szívtam magamba a betűk illatát, párnám alatt tartottam és elalvás előtt kiválasztottam melyik új helyet fedezem fel. Egyszer apám azt mondta, a harapófogót adjam oda, mert nem tudom kivenni a szöget és fejemben sincs. Apám mondogatta, gyorsabban szaladjak, ne úgy ugráljak, nem hiszi, hogy tudok énekelni, és ha eljön az ideje, férj sem lesz belőlem. Apám nem törődött begyulladt arcommal, vállrángatózásommal és azzal sem, mikor számoltam, miért kellett kizárólagosan a páros szám. Apám hangos volt, szerette a tiszta, nehéz és kék ruhákat, amilyeneket a forradalmárok hordtak. Apám egyszer elhallgatott, egy zacskó borsmenta cukrot tettünk mellé és egy törött mélytányér csattanásával kísérve, apám elment. Mindenki hallgatott, csak az ujjak között a sárgaföld morzsolgatása hallatszott. Apám nem tudhatta, hogy azon napon mikor kezembe adta azt a könyvet, akkor kezdtem írni ezt a verset, magamról, a mi napig bizonytalan fiúról, és róla, apámról, aki sosem tudta meg, hogy mindennél, még e versnél is jobban szeretem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Miroslav Ninković Izmišljena pesma – Kitalált költemény

 

Miroslav Ninković Ruma 5. februar 1963. – 

Izmišljena pesma   Sve sam to izmislio i da je u jedan maslačak stao dobar komad neba i na njemu velika šarena kugla sa srebrnim prstenom, da se jednom nedeljno popodne udavilo u zalivenoj sveže pokošenoj travi, dok su žene okretale luk na plotni, muškarci šuštali novinama i duvanom, prozori stajali širom otvoreni, prašina se vitlala po putu, ose zalepile za mlado, zrelo grožđe. Toga dana sam izmislio da sam odrastao, izmislio sam reči koje sam izgovarao glasno i sigurno, izmislio sam pesme kojima sam se čuvao, glancao stihove kao nove cipele za čvrst korak. Izmislio sam taj pogled dublji od senke, dublji od snova u kojima kopam utrobom dok mi nad glavom srce bije i tuče. Izmislio sam zagrljaj za samoću, osmeh za dan i četvrtasti lokot za noć. Jedino nisam izmislio da je, kao da to tako mora, pljuštalo te večeri dok sam stajao pred tvojim vratima, čekajući zaludan da se otvore, kao dobre karte, kao šah-mat, kao poslednji hitac pobednika pred vatromet radosti. Nisam izmislio da sam zbog tebe sve ovo smislio, da ne ostanem sam sa licem koje ulična rasveta razvlači po barama puste, pokisle ulice.

Kitalált költemény   Mindezt csak képzeletem szülte egyetlen pitypangba a nagy színes ezüst gyűrűs labdával együtt elfért az ég egy része, egyszer egy vasárnap délután a meglocsolt frissen kaszált fűbe fulladtunk, míg a nők hagymát forgattak a tűzhelyen, a férfiak meg újsággal, dohánnyal babráltak, az ablakok tárva voltak, az út felett por kavargott, a darazsak a fiatal, érett szőlőre tapadtak. Azon a napon kitaláltam, hogy felnőttem, az általam kitalált szavakat hangosan, határozottam mondtam ki, olyan költeményeket találtam ki melyektől óvakodtam, a sorokat új cipőkként csiszoltam, hogy léptem biztos legyen. Kitaláltam ezt az árnyéknál, álomnál mélyebb tekintetet, melyben bensőmmel turkálok míg fejem felett szívem szakadatlanul zakatol. Kitaláltam a szeretetteljes fogadtatást, a magányt, a mosolyt a nappal, a négyszögletes lakatot az éj részére. Egyedül nem találtam ki azt, hogy, mintha nem lehetett volna másként, azon az estén szakadta az eső míg ajtód előtt vesztegeltem, mint a jó lapot, sakk-mattot, a győztes utolsó lövését az öröm tűzijátéka előtt hiába várva, hogy nyíljon. Nem találtam ki, hogy mindezt miattad találtam ki, hogy olyan arccal, melyet az utcai kivilágítás a megázott, kihalt sikátorok pocsolyáiban vonszol, ne maradjak egyedül.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor