G. István László Elveszni semmi – Sitnica je izgubiti se

 

G. István László Budapest, 1972. december 21. –

Elveszni semmi   Egyik ház sem volt ismerős. A sarkon a jelzőlámpák hajlásszöge, a szélben himbálózó piros-sárga-zöld lámpák kísértetfénye idézett valami jó okból elfelejtett részletet, de mire hínáralakból kibontakozott, és összeállt lidércemléke anyagából, szétfújta egy erőteljesebb fuvallat. Emberek sehol. Egy rozzant, foghíjas, törpeszerű árny ajánlkozott, hogy eligazít. Megköszöntem, és épp mondtam volna, hogy nincs miben eligazítson, amikor ecetszagú bőrét vakarva magyarázni kezdte, hogy csak a szememet kell megnéznie, máris látja, ittfelejtettek a vagonból, elkísér, a következő szállítmány idejéig lesz időm átgondolni, mit gondolok a zsúfolt terekről, és a professzionális szállítás költséghatékony módszereiről. Tudjam, hogy a most az nem most van sosem. Ezt jegyezzem meg jól. Az emlékek pedig egy eljövendő pillanatból hívnak, látszólag múlt időben, de csak azért áltatnak azzal, hogy lezajlottak, régen estek meg velem, mert így leplezik, hogy mindig a jövő mohó csak a figyelmemre. Jobb lesz megértenem, és észrevettem, hogy ecetes bőre felületén a hólyagok furcsa, jelszerű mintákat alkottak, amiket véletlenül sem kívánok megfejteni, jobb lesz megértenem, hogy bárhova kerülök is, ott helyem nincs. Illetve csak ott van helyem, ahol a helyszűke miatt elvesztem testem kontúrjait, úgy tempózom a tér nélküli táj alagútnak barlang, barlangnak alagút fényében, hogy védve lenni és átjutni valahová épp úgy lehetetlen, mint most eldöntenem, hogy hol vagyok, és tulajdonképp hova megyek.

Sitnica je izgubiti se   Ni jedna kuća nije bila poznata. Ugao nagiba semafora na uglu, u vetru lelujav, sablastan sjaj crveno-žuto-zelenih svetiljki  prizvao je iz nekog dobrog razloga odavno zaboravljen detalj, ali dok se iz nejasnog oblika, iz materije varljivog sećanja razvio već ga je jedan snažniji val vetra razneo. Nigde žive duše. Jedna oronula, bezuba, patuljku nalik senka se ponudila da će da me uputi. Zahvalio sam se i baš bi hteo da kažem da nema u što da me uputi, kad je kožu kiselkastog mirisa češljajući počela da objašnjava, da mi samo oko treba da pogleda i već vidi da su me zaboravili u vagon da stave, da će da me otprati, da do sledećeg transporta da imam dovoljno vremena da razjasnim, šta mislim o pretrpanim prostorima i o metodama profesionalnog transporta koje troškove smanjuju. Moram da znam da sad nikad nije sad. To neka dobro zapamtim. A uspomene iz jednog budućeg trena zovu, na izgled u prošlom vremenu, ali samo zato obmanjuju s tim da su prošli, da sam ih davno doživeo, jer tako prikrivaju da na pažnju je samo budućnost pohlepna. Bolje je da to da shvatim i primetio sam da na površini njene kiselkaste kože plikovi su čudne, znakovima nalik strukture formirali koje ni slučajno ne želim da odgonetnem, bolje je da shvatim, gde god stignem, tamo mesta za mene nema. Odnosno mesta tek tamo imam, gde zbog manjka prostora izgubim konture svoga tela, tako se probijam kroz svetla tunela jazbine, jazbine tunela predela bez prostora da biti zaštićeno preći negde je isto tako nemoguće kao sad da odredim stvarno gde sam i kuda idem.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/g-istvan-laszlo-elveszni-semmi.html