|
Nem a szépség pusztul el
nem a szépség pusztul el,
hanem az, amihez kötjük.
az arc csak jel,
egy ideig hordoz valamit,
amit nem tudunk kimondani.
az ember nem attól sérül,
amit elvesz,
hanem attól,
amit önmagában félreismer.
mert van egy pont,
ahol már nem a világ bánt,
hanem a saját tekintetünk.
ott kezdődik a romlás.
nem zajjal,
nem drámával,
hanem csendben,
ahogy a falban futó repedés
lassan végigér a házon.
és közben minden ugyanúgy marad:
asztal,
pohár,
kéz a kézen.
csak a tartalom csúszik ki belőlük,
észrevétlenül.
az ember elrejti,
vagy ellene fordul.
ritkán tanul meg vele élni.
hanem az,
hogy el tudjuk-e viselni
azt,
ami bennünk él.
mert aki nem,
az előbb-utóbb
szétszedi magát,
mintha idegen lenne saját magának.
és akkor már nem segít
se szó,
se érintés.
a csésze az ablaknál.
kihűl.
nem nyúl érte senki.
|
Nije lepota ta koja propada
Nije lepota ta koja propada,
nego to našto ju povezujemo.
lice je tek znak,
jedno vreme nešto nosi
što ne možemo izgovoriti.
čovek se ne povređuje od onoga
što oduzima,
nego od toga
što u sebi pogrešno prepozna.
jer postoji tačka
gde više nije svet taj koji ozleđuje
nego vlastiti pogled.
tamo počinje kvarenje.
ne galamom,
dramom,
nego u tišini,
tako, kako u zidu pukotina napreduje,
malo pomalo do kraja kuće stiže.
i usput sve ostaje netaknuto.
sto,
čaša,
ruka na ruci
samo iz njih sadržaj iščezne,
neprimetno.
čovek sakrije
ili protivi se.
stvarnost retko prihvata.
pitanje je da li
smo sposobni podneti
to
što u nama živi.
jer taj, koji nije
pre ili kasnije
sebe će da rastrga,
kao da je sam sebi stranac.
i tad više ne pomaže
ni reč,
ni doticaj.
šolja u prozoru
ohladi se.
niko neće da prihvati.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése