|
Тишина
Једна мала експресионистичка поема у маниру
Георга Тракла
Згуснути шпалири борова, јела
гранитне аркаде, славолуци
фењери, бршљаном стегнути
(капела празна, капелан спава...)
Хладом који закривају, закратко
под овим огњеним даном, дугим
Уносе тишину нему, коначну
у нас немирне, ипак живе
док смо сада кипови, само
запљуснути кишом, меланхолије
на стази, затравнатој,
посутој каменом белим, некада
сећајући се, свега
Жалобно гледајући тај свет, бивши,
очима стакластим, нашим
кога га нема, више
Дубоко под плочама, прашним
јер он не дише, више
Остаје, на крају
за нас, и за њих
Данас, и последњи стих
само мирис иглица, борових
у овом дану дугом, предугом…
И тишина, мири ништа, више
Последњи свега, збир.
2026.
|
Csend
Szerény expresszionista
vers George Trakl modorában
Fenyők, tűlevelűek sűrű sorokban,
gránit-árkádok, diadalívek,
borostyánnal benőtt
lámpások
(a kápolna kietlen, a
kápolna pihen…)
E hosszú, forró napon
az általuk rövid időre nyújtott
árnyékban
Végleges, néma csendet
nyújtanak
nekünk, nyugtalanoknak,
mégis élőknek
míg most csak szobrok
vagyunk,
eső-áztatottak, az úton,
a fűvel be nőttön,
a fehér kövekkel beszórton,
ahol egykor
mindenre emlékeztünk,
melankólia
Szomorúan néztük ezt a világot,
a múltat,
üveges szemekkel, a
miénkkel,
a többé nemlétezőt
Mélyen a porral lepett lemezek
alatt,
mert ő nem lélegzik,
többé
Marad, végül
számunkra, számukra
Ma, az utolsó verssor is
csak a tűlevelek illata,
e hosszú, végtelen hosszú
napon…
És csend, nyugtat a semmi,
Az utolsó minden, a summa.
2026.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése