Ivo Andrić San o Mariji – Álom Máriáról

 

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

San o Mariji   Ja nisam nikad video tvog lica, A pregršt sunca, Jedina što je pala na moj put, Bješe iz tvoje ruke.   Sudbina. Snijeg i vjetar i strah.   Jedna jedina radosna Vijest, što je pala u moj kut Bješe iz tvojih usta.   Praštaju se putevi tamom i zaboravom.   Jedan čas je stala Uboga duša, ne znajući kuda s očima, I drhtala.   Tako je prošao život. I nikad nisam video tvog lica.

Álom Máriáról   Arcod sosem láttam De a tenyérnyi napfény, Ami utamra egyedül hullott, Kezedből való.   Sors. Hó és szél és félelem.   Az egyetlen Hozzám eljutott jó hír, Ajkadról való.   Homállyal, feledéssel búcsúznak az utak.   Egy pillanatra megtorpant A szegény lélek, nem tudta, merre nézzen És reszketett.   Így múlt el az élet. És arcod sosem láttam.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://balasevic.in.rs/ivo-andric-san-o-mariji/

Ivo Andrić Noć – Az éj



Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

Noć

     Ne znam, kada je pala ova noć i ne pomišljam, da će se ikada svršiti. Zaboravio sam, da je ikad bio dan. Jedna i velika vječna noć na oči ljudi i čaške cvjetova, u paruške lišća, nad ogledala rijeka. Nebo i zemlju je spojila, more i kopno izjednačila; san je java, jer ljudi i stvari imaju boju ljudskih snova. I sjaj rijetkih dalekih zvijezda ne mijenja ništa, od njina mirnog nemoćnog sjaja noć je još jača, tama još tamnija.

     Duša je svijeta udovica sa crnim velom, a misli ljudske uplašeni noćni leptiri.

     Dan je tek uspomena.

*

     Nad vrtom je užas i noć. Događaju se strahovite stvari; mru pupovi, prosipa se sjeme u mahovinu i trune, biju se bitke za grumen zemlje. Nijemi događaji su jednaki glasnoj kletvi, ali je nad svima gluha, teška noć, prijateljica tajne, i ne vidi se ništa.

     Kao da je Bog zaboravio svoje stvorove i Njegov je zaborav naša tama, a samo da jednom pomisli na nas, obasjala bi Njegova misao kao najsvjetliji dan. Zar i Bog zaboravlja? Zar nikad neće svanuti?

     U jednom kutu vrta, gdje, kao što biva u jesen, raste najraznoličnije cvijeće zajedno, isprepleteno i bez reda, kako je koga vjetar nanio ili voda naplavila, diže se nad svim sitnim sudbinama Suncokret. Visok i žilav kavalir na ogoljeloj mišićavoj stabljici, koja se već dobro pognula, valjda prema onoj strani, gdje je sunce poslednji put zašlo. Na grudi mu je pala negda lijepa glava ispijena od ognjene strasti, a od njegova divnog mundira ostalo je još veoma malo, latice zlatnog šljema danas su trule i ljepljive. Njemu je noć najteža, ali on je najsrčanije podnosi. On, vatreni ljubavnik svih zora, svećenik sunca i poklonik ognja, nebeski avanturist, gine i propada u mraku, ali ga nada nikad ne napušta, a prkos mu nije manji nego poslednjeg dana, kad je sjalo krepko jesenje sunce i oko glave mu zujale pčele.

     Odmah pod njim je Žuta lala; nju je zatekla noć u cvatu, na još nerascvalu čašku pala je studen i tama, i njen je uski list dobio blijedu, samrtničku boju cvijeća, koje raste u podrumima. – Jutro nije održalo obećanje, svijetlo nije cjelivao list, i vjetar nije donio pelud; prevarena je žuta lala i uvenut će u noći s malo žalbe i tuge, kako već podnose žene svoje velike i male jade. Labolež, koji nikada u životu nije bio samostalan, klonu prvi. Pao je i sad leži nevoljno za plotom; niko neće vidjeti, kako će pognuti u tami. Crveni karanfil, koji je nekad, kad bješe dan, bio ohol i plodan i crvenio se u zapućcima tisuća ljudi, sad je malen i nevidljiv, uvukao latice, da sakrije crvenu boju, i kao da bi najvolio, da se nikad nije ni crvenio. On ima čudno mišljenje, da je sva ta noć i jad samo jedan nesporazum i da bi  se sunce dalo nadomjestiti, sad već ne znam na koji način. Uostalom on da je već odavno to prorekao.

     Rezebe, brižne mlade domaćice, vode svoje kućanstvo u mraku i nastoje da se, kako najbolje umiju, prilagode bijedi. I još uvijek mirišu jedva osjetno.

     Krupne Ljubice, koje se ne miješaju nikad ni u što, ali imaju mnogo srca i razumijevanja za sve, što se zbiva, obnevideše i umriješe od tuge gledajući plavim očima nesrećni Suncokret, u kog su uvijek bile potajno zaljubljene.

     Tulipani, što rastu uz ogradu, visoki su i tusti kao i prije. Ko zna, otkud oni vuku sok i kako uspijevaju bez sunca. Njih očito ne boli nikad ništa, dobro im je i oholi su, ali im cvijet zaudara na đubre.

     Crna buba, što stanuje u jednom busenu rondoa i živi od otpadaka cvijeća, tuži se bez prestanka na teška vremena. Po njenu mišljenju je ova noć kazna božja, koja pogađa evo i nedužne zajedno s krivcima.

     „I bili su dodijali, mrmlja ona, čim bi sunce zašlo samo za oblačak, a oni svi u jedan glas: Sunce, sunce, sunce, gdje si?! Uvenusmo, izgibosmo od vlage i studeni; gdje si da nas izbaviš i pridigneš, sunce, brate naš? Eto im sad! Tako je, ko traži hljeba na pogaču.“ (Crna buba zna mnogo poslovica i njima podupire obično svoje tvrdnje.)

     O Suncokretu ne govori drukčije nego kao o usijanoj glavi, koja je dobila ono, što je tražila, a i ostali su svi, više ili manje krivi. Crna buba sabira po vazdan mrvice po rondou i vuče u svoju jamu pod busenom i po vazdan proklinje čas i sat, kad se je rodila.

     A oko svega cvijeća na svakom busiću slobodne zemlje raste sitna trava, koja duboko krije žile. Ona je ublijedjela i tavori sada crna vremena, ali nje je mnogo i ona će se, pa ma kako gažena i ništena, podići i klisnuti u vis, čim dođe bolje vrijeme.

     Tako izdiše vrt u noći.

*

     Vi me pitate za ljude.

     Oduvijek je bivalo da su iskušenja silazila na svijet i da je čovjeku zlo činio, da je cvijeće venulo i da su nevini stradali, da su pjesnici govorili jezikom tajnovitim u polujasnim slikama, pa kad vam govorim o cvijeću, zašto me pitate za ljude?

Az éj

     Nem tudom, mikor szállt le ez az éj és azt hiszem, sosem lesz vége. Már elfelejtettem, volt-e valaha is nappal. Egyetlen hatalmas éj az emberek szemén, a virágkelyheken, a levélereken, a folyók víztükrén. Egybeolvadt a föld az éggel, a tenger a szárazfölddel; az álom valóság, mert az emberek és tárgyak álmai emberszínűek. A ritka, messzi csillagok csilláma sem változtat semmin, tehetelen fényüktől az éj csak sűrűbb, sötétebb.

     A lélek a tér gyászszalagos özvegye, gondolataink megszeppent éjjeli pillangók.

     A nap csak emlék.

*

     A kertben a rettenet és az éj. Iszonyú dolgok történnek; elhalnak a rügyek, mohába hullanak a magok és rothadnak, küzdelem minden talpalatnyi földért. A néma események átkok, de mindent befed a súlyos éj, a titkok barátja, és semmit se látni.

     Mintha Isten elfeledkezett volna teremtményeiről, ez a mi sötétségünk az Ő tette, pedig csak ha gondolna ránk, gondolata a legfényesebb napként ragyogna. Hát az Isten is feledékeny? Soha nem virrad?

     A kert egy sarkában, mint ősszel általában, sokfajta növény nő együtt, összefonódva, rendszertelenül, a szél és a víz akarata szerint, ahol minden piciny sors fölé emelkedik a Napraforgó. Meztelen száron magas, szívós gavallér, de már lekonyuló, talán abba az irányba, ahol az utolsó napsugár eltűnt. Mellére esett az egykor ékes feje, kiszívta a forróság, a  szenvedély, a díszes mundérból szinte semmi sem maradt, az arany kalpag szirmai mára már hervadtak, ragadósak. Számára legnehezebb az éj, de a legbátrabban viseli. Ő, minden hajnal hő szerelmese, a nap szerzetese és a tűz elkötelezette, mennyei kalandor, elhal, bomlik a sötétben, de őt a remény sosem hagyja el és nem kevésbé hetyke mint az utolsó nap, mikor a napsugár érte és feje körül a méhek döngicséltek.

     Közvetlen alatta él a Sárga tulipán; az éj a virágzásban érte, a még ki nem bomlott kelyhet érte a fagy és a sötétség, keskeny levelei kifakultak, mint az alagsorban sarjadó virágok. – A reggel nem váltotta be igéretét, a fény nem csókolta levelét, a szél nem hozott pollent; megcsalt a sárga tulipán, szomorúan, keseregve hervad el az éjben, mint a gyötrelmeiket viselő asszonyok. A sosem volt önálló Kakascímer hervad el elsőként. A kerítés mellett hever, senki sem veszi észre a sötétben. Az egykor, míg nappal volt, a gomblyukakban büszkén, pompásan virító Piros szekfű most szinte láthatalan, szirmai bezárultak, hogy elrejtsék élénk színüket, mintha tagadná, hogy valaha is, mint pazar  virág létezett. Bizarr módon azt hiszi, hogy ez a teljes éj csak félreértés, a napot lehetne helyettesíteni, csak éppen nem tudni, milyen módon. Különben is, ezt már régen megjósolta.

     A Rezeda fiatal, szorgos háziasszony, háztartását a sötétben vezeti és legjobb belátása szerint igyekszik a nyomorhoz alkalmazkodni. És alig észlelhetően, még mindég illatos.

     A Termetes Ibolyák, melyek soha semmibe nem avatkoznak, de szivélyesek és megértőek, megvakulnak és szemlélve kék szemeikkel a szerencsétlen Napraforgót, melybe titokban szerelmesek,  bánatukban elpusztulnak.

     A kerítés tövében szétszórt dús levelű Tulipánok magasak, mint mindég. Ki tudja, honnan szívják az éltető nedvet és hogyan léteznek nap nélkül. Nekik soha, semmi se fáj, jól érzik magukat, büszkék, de viráguk trágyaillatú.

     A gyep között meghúzódó, virághulladékból élő Fekete bogár állandóan a nehéz időkre panaszkodik. Szerinte az éj istencsapás, ami az ártatlanokat is, a bűnösökkel együtt sújtja.

     „Elegem van mindenből, mormogja, amint a nap, akár csak a felhő mögé bújik, és mindannyian együtt kiabálják: Nap, nap, napocska, hol vagy?! Elhervadunk, kiveszünk a ködben, fagyban; napocska, barátunk, megmentőnk, merre vagy? Na tessék! Így jár az, aki a tortára habot kér.” (A Fekete bogár sok ismert közmondással támassza alá gondolatait.)

     A Napraforgóról másként sem beszél, mint olyan beképzelt hólyagról, aki megkapta a magáét, és úgy egyáltalán mindenki a maga módján hibás. A fekete bogár állandón gyűjtögeti a morzsákat, tárolja odújában és átkozza születésének pillanatát.

     A virágok között, minden talpalatnyi földön, mélyen gyökerezve, selymes fű nő. Most kifakult és a nehéz időkben csak tengődik, de sok van belőle és még akkor is, ha tapossák, irtják, újra éled, amint jönnek a jobb idők.

     Így lélegzik a kert éjjel.

*

     Kérdezitek, mi van az emberekkel.

     Ősidőktől fogva sorjáznak a próbatételek, az emberek vétkeztek, a növények elhaltak, az ártatlanok szenvedtek, a költők titokzatosan, alig érthető képekben beszéltek, így tehát, amikor a növényekről beszélek, miért kérditek tőlem számon az embereket?

Fordította: Fehér Illés

 

Ivo Andrić U sumrak – Alkonyatkor

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

U sumrak      U sumrak pevaju devojke. Njini su glasovi meki i dahnu svežinom cveća i ljubavi. Njina je pesma blaga, kao kad behar opada. Ona ima nešto od mojih ljubavi: davno, toplo i lepo. Ona podseća na sarajske sumrake, kad jablanovi sjaju u crvenu zlatu, kao vitke ponosne žene.      Kao rumene latice zasipaju me glasovi. Pevaju devojke. Pevaju lepo. To liči na pozdrav od starih prijatelja, na spomen onoga što proživih u ljubavi i zanosu. One pevaju, u suton, kao sreća moja da mi rupcem maše.      Ali srce je moje tamno jezero, koga ništa ne diže i u kom se niko ne ogleda.

Alkonyatkor      Alkonyatkor énekelnek a lányok. Könnyed énekük friss virágillatot, szeretetet áraszt. A lány hangja selymes, mint a tavasszal hulló virág. Szerelmem idézi: régi, meleg, csodaszép. Feleleveníti a szarajevói estéket; büszke, karcsú bakfisokként a jegenyék vörös aranyban tündököltek.      A hangok mint rózsaszínű szirmok érkeznek hozzám. Énekelnek a lányok. Szépen énekelnek. Régi cimborák köszöntésére, átélt szerelmekre, izzó percekre emlékeztetnek. Énekelnek, a naplementébe, mintha felém a búcsúzó gyönyör integetne.      De szívem sötét tó, semmi sem borzolja, benne senki sem tükröződik. Fordította: Fehér Illés

 



Ivo Andrić Jedna noć – Egy éj

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

Jedna noć

     Noć tamna, velika. Jedna noć i na nebu i na zemlji: svetlosti grada, razasute po strmim stranama, mešaju se sa zvezdama; modrina neba prodire duboko u mrak nad zemljom.

     Noć sveža. Kao da smo još sa sutonom negde neprimetno ušli u drugi klimatski pojas i već odavno živimo u njemu, krećemo se i dišemo prvi put pod potpuno novim prilikama, i sve oko nas i u nama (tama sa svetlostima, vazduh i misli), sve ima slast i svežinu plemenitog voća koje čovek prvi put okusi.

     Noć mirna i dobra. Kao ona velika predrasuda zatišja u životu, kad se izmučen čovek (bezumno i svirepo izmučen) odmara i kaže sam sebi: „Nikad više!“ i u velični i očajnom prelomu svoje odluke nalazi mogućnost da dalje živi.

     Miriše noć. Blešti mirnom, beskrajnom igrom svetlosti i istim takvim prelivima tame. Buja. I kao da će sada progovoriti, propevati. A posle toga neće više čoveku trebati bolnih odluka nit će imati šta da kaže. Govoriće dela.

     Velika, lekovita, spasonosna noć. U njenoj dubini već diše nevidljiva klica dana.

Egy éj

     Sűrű, sötét éj. Egyazon éj az égen és a földön: a meredek lejtőkön szétterülő városi fények a csillagokkal keverednek; az égi kék mélyen a föld felett lebegő sötétségbe süpped.

     Üdítő éj. Mintha az alkonyattal együtt egy más, eredetektől kezdve ismert égtájra léptünk volna, ahol teljesen új körülmények között létezünk, lélegzünk, bennünk és körülöttünk minden (a sötét a fényekkel, a levegő, a gondolatok), minden új ízekkel, az ember által először izlelt friss gyümölcs illatával töltött.

     Csendes, nyugtató éj. Mint az az előitéletben lévő megnyugvást hozó pillanat, mikor a megkínzott (a tébolyodottan, kegyetlenül megkínzott) pihenés közben elhatározza: „Nincs tovább!”, mégis a kétségbeesést legyőzve, talál lehetőséget a túlélésre.

     Bódító éj. A mélysötétet a csendes, végtelen fények pajkos csillogásával átkarolva ragyog. Burjánzik. Mintha meg akarna szólalni, talán dalolna. Mindezek után nem kell többé súlyos döntéseket hoznunk, elfogynak a szavak. A tettek beszélnek.

     Gyógyító, megváltást hozó, hatalmas éj. Mélységében már az új nap sarjad.

Fordította: Fehér Illés

 



Ivo Andrić Koga li ljubi sada ona mlada žena? – Kit csókolhat most az a fiatal asszony?

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

Koga li ljubi sada ona mlada žena?

     Koga li ljubi sada ona mlada žena? Ona mlada žena koju sam našao jednog ljeta lijepu i dozrelu od šesnaest godina, prolazi - Bog znao zašto - jutros mojim sjećanjem.
     Koga ljubi sada ona mlada žena?
     Jednom sam na maloruskoj ravni našao crven i krupan cvijet: njegova sočna čaška, kratka cvata, nudila je, u široko rastvorenim laticama, svoje nadrasle prašnike svim vjetrovima.
     Koga ljubi sada ona mlada žena?
     Nikad nije bilo između nas riječi (ja sam teško i razumijevao njen jezik) i naš odnos nije imao nikada određenog imena. Pod zvijezdama sam je ljubio do umora i do ponoći sam ležao na travi, s glavom u njenom krilu.
     To je bila žena stvorena za ljubav i predavala se nijema od strasti i suznih očiju, šapćući isprekidane riječi o vjernosti.
     Koga li sada ljubi ona mlada žena?

Ex Ponto - odlomak

Kit csókolhat most az a fiatal asszony?

     Kit csókolhat most az a fiatal asszony? Azt a fiatal asszonyt, akinek tizenhatéves szépségével, érettségével egy nyári napon találkoztam – Isten tudja miért – most emlékeim idézik.

     Kit csókol most az a fiatal asszony?

     Egyszer a kisorosz fennsíkon hatalmas, piros virágot találtam: nedvdús kelyhe, rövid virágzata, a szélesre tárt sziromlevelek felett ágaskodó porzók a cikázó szellőknek ajándékozták a virágport.

     Kit csókol most az a fiatal asszony?

     Szavakat nem váltottunk (nyelvét nehezen értettem) és viszonyunk nevén nevezett nevet sem kapott. A csillagok alatt csókoltam, bódulásig, éjfélig a fűben, fejemet ölébe hullatva feküdtem.

     Az az asszony a szerelemre született, némán, könnyes szemekkel  adta át magát a szenvedélynek, szaggatottan a hűségről suttogott.

     Kit csókolhat most az a fiatal asszony?

Ex ponto - részlet

Fordította: Fehér Illés

 

http://www.youtube.com/watch?v=IGy0R07vaWs

Ivo Andrić Dve teme – Két téma

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

Dve teme   I        Vidim, rano dolazi jesen, i to odjednom na svim putevima. Sobe su već pune vlagom i jezom koju ništa ne može da istera. Ostaćemo potpuno bez cveća. Osetićemo šta znači toliko voleti tako prolazne stvari. Jedino što nam ostaje to su razgovori o cveću koje smo ovde zajedno gledali.   II        Staze su mokre. Po njima, jesen bi već bila potpuna. Ali drveće je bujno i zeleno. Kiša je stala. Površina jezera opet je glatka, ali samo na sredini. Uz obalu, sa nagnutih drveta padaju po vodi obilne kapi, kao nova kiša. Tako i još zelena drveta produžuju sliku jeseni.

Két téma   I        Látom, korán köszönt be az ősz, egyszerre, minden utat belepve. A szobák már menthetetlenül nyirkosak, dideregnek. Virágok nélkül maradunk. Átérezzük, mit jelent a szeretett mulandóhoz kötődni. Számunkra nem marad más, mint az együtt szemlélt virágokról csevegni.     II        Nedvesek az utak. Az ősz, szerintük, már mindent hatalmába kerített. Ám a fák még zöldek, dúsak. Elállt az eső. A tó felszíne kisimult, de csak a közepén. A part mentén, a lehajló lombozatról hatalmas cseppek hullnak a vízbe. Íme, még a zöld fák is, az őszt idézik.   Fordította: Fehér Illés

Ivo Andrić Nekad, u Alpima – Egykor, az Alpokban

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

Nekad, u Alpima

Pesma

     Ona je odjeknula jednog jutra, u Alpima. Nekoliko nejasnih reči koje sam u prolazu čuo; muzika za pevanje i igru u isto vreme.

     Pesma koju će mnogi – ne misleći, ne znajući možda otkud dolazi ni kako se zove – dugo pevati, i dugo uz nju igrati, u Alpima i daleko od njih, svuda po svetu.

     I docnije se, godinama, stalno javljala, u odlomcima reči i ritma, i za pevanje i za igru.

     I sad joj ponekad čujem oslabljen i nejasan odjek. I sam ne znam, i ne pitam se, da li zaista još teče u meni, ili to drugi pevaju i igraju, tamo u Alpima, i svuda po svetu.

Susret

     Topla je, kao živa, zelena beležnica, od dugog stajanja u mojoj ruci, a otvorio je još nisam ni reči zapisao u nju, iako jasno vidim ono što bih hteo da zabeležim.

     Sav sam vreo i podrhtavam od dugog pešačenja. San me hvata. Bojim se da ne zaspim i da ostane nezabeleženo.

     Ide. Vidim je na planinskoj kosi, struk joj se gubi u livadi a glava stoji pravo, sa visinskim nebom kao pozadinom.

     Osmehuje se. Tada joj se oči žare a razdvojene usne lagano podrhtavaju, kupe se jedva

primetno, kao od pomisli na nedozrelo voće. Taj retki osmeh, sastavljen od skupocenih protivnosti – svetle oči i laki grč usana – nestaje brzo i potpuno, i tada meni izgleda da ga nije nikad ni bilo. Tako je nestvarno kratak i tako se lako briše.

     Šta sve nije viđeno i rečeno i šta sve neće ostati zabeleženo? Šta sve nisu ljudi uspeli da kažu jedan drugom i sačuvaju zauvek? A ovaj osmeh, mađiju njegovog kratkog veka i brzog nestanka – zar nikad, niko, nikome?

     Znam, sunca su se rađala i kontinenti tonuli a da nikog nije bilo da to vidi i zabeleži. Pa neka! Ali taj osmeh! Zar da zaista potone u mom snu i zaboravu?

     Ispada mi beležnica iz ruku. Savlađuje me umor i uspavljuje opoj planinskog vazduha. Spava mi se. Sve se bojim da ću zaspati i sve se teže otimam snu. Neću stići da kažem. Zaspaću.

Zora

     Sa planine sam video zoru, razlivenu po bezbrojnim vrhovima planina i do polovine neba. Obnevideo od suza, ljutih, bleštavih, hladni suza bez povoda. Pretrnuo, poraženog sluha tišinom. Ni misli, ni želje, ni sećanja. Samo, u mašti, jedne oči, sjajne, nepoznate, nerođene oči koje ovu zoru nikad neće videti.

Egykor, az Alpokban

A dal

     Egyszer, pikadatkor hangzott el, az Alpokban. Néhány elmosódott hang, félfüllel hallottam; dallam, melyet énekelnek és ropják rá.

     Egy dal, melyet sokan – nem gondolva eredetére és címére – sokáig fognak énekelni és ritmusára táncra perdülni, az Alpokban és messze tájakon, szerte a világban.

     És évekkel később, éveken keresztül dallama, ritmusa mindenütt, állandóan jelen volt.

     Most is néha hallom halk, elmosódott visszhangként. Magam sem tudom, nem is kérdem, bennsőmben él-e, vagy csak mások énekelnek, táncolnak, valahol az Alpokban, és szerte a világban.

Találkozás

     Forró, mint az élő, zöld jegyzetfüzet, melyet órák hosszat szorongatok, de ki nem nyitottam, jegyzetet nem készítettem, pedig eggyértelmű volt, mit kellene.

     Izzok és remegek a hosszú gyaloglástól. Álmos vagyok. Félek, hogy elalszom és üresen maradnak a lapok.

     Ott megy. Látom a lejtőn, dereka a mezőbe veszett, de feje az éteri kékkel kacérkodik.

     Elmosolyodott. Akkor szemei égettek, szétnyílt ajkai talán megremegtek, alig észrevehtően összehúzódtak, mintha az éretlen gyümölcsöt idézné. Ez a legértékesebb ellentétekből összetett, ritka mosoly – tündöklő szemek, leheletnyi görcs az ajkakon – a pillanat martalékává vált, úgy tűnt, nem is létezett. Oly félelmetesen rövid volt, oly könnyedén foszlott szerte.

     Mi mindent nem láttunk és mondtunk és mi minden maradt ki a jegyzetekből? Mi mindent nem mondtak el egymásnak az emberek és marad örökös titok? De ezt a mosolyt, varázslatos jelenlétét és hirtelen tűntét – ezt soha, senki, senkinek?

     Tudom, csillagképek születtek, kontinensek tűntek el a nélkül, hogy valaki is látta, lejegyezte volna. Ám legyen! De az a mosoly! Tényleg álmaimba, emlékeimbe kell sűllyednie?

     Jegyzetfüzetem kihullott kezemből. Hatalmába kerít a fáradtság és a bódító hegyvidéki illat. Álmos vagyok. Félek, legyőz az álom, mind nehezebben állok ellen. Nem érkezem elmondani. Elalszom.

Virradat

     A hegységben láttam a bérceken elterülő, egeket igéző virradatot. A könnyektől homályosak szemeim, az ok nélkül elhullajtott haragos, csillogó, rideg könnyektől. Megrettentem a csönd által legyőzött hallásomtól. Eltűntek az eszmék, vágyak, emlékek. Csak a képzeletben egy szem, csillogó, ismeretlen,  meg nem született szem, mely sosem fogja látni ezt a virradatot.

Fordította: Fehér Illés

 



Ivo Andrić Prolaznost – Múlandóság

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13 mart 1975.

Prolaznost

U noći su zli vjetrovi,

u noći, kad molitve gasnu,

tad strahom zelenih jezera

ispuni dušu mi strasnu

misô. – Tako se javlja ona,

zlokobna stara u noć kasnu

i kroz nju svaki tužno vidi:

smrt svoju bijelu i bezglasnu.

Múlandóság

Gonoszak a szelek az éjben,

amidőn az ima ellobban,

akkor zöld tavak révületével

lelkemet betölti titokban

egy gondolat. – Így szólal meg,

– baljós banya az éjszakán át, –

szavából mindenki búsan érzi

fehér és hangtalan halálát.

Fordította: Csuka Zoltán

 



Ivo Andrić Ex ponto (Odlomci) – Ex ponto (Részletek)

Ivo Andrić

Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13. mart 1975.

Ex ponto

Odlomci

     Je li vam se ikad dogodilo da, bačeni iz kolosijeka, rečete svagdašnjici: zbogom, i da se vinete, nošeni strašnijim vihorom, zaprepašteni kao onaj kome se tlo izmiče?

     Je li vam se dogodilo da vam uzmu sve – a šta se čovjeku ne može uzeti? – i da vam na dušu polože tešku odurnu ruku i da vam uzmu radost i vedrinu slobodna duha; i samu srčanost, koja ostaje kao poslednji očajni dar sudbine, da vam uzmu i da učine od vas nijemo prèzavo ropče?

     Raznoliki su i mnogi bolovi koji zadešavaju ljude na ovoj zemlji, gdje se „ljepšom dušom dublje jeca“, ali kog je jedan samo od ovih istinskih velikih bolova zadesio, brat je moj i prijatelj!

Svima, širom cijelog svijeta, koji su stradali i stradju radi duše i njenih velikih i vječnih zahtjeva, posvećujem ove stranice, koje sam nekoć pisao samo za sebe, a danas ih šaljem svoj braći svojoj u bolu i nadi.

     Neumoljivo krute i nepomične planine gledaju s oblačna visa. Visoko ukočeno nebo. Tvrda nemilosna zemlja.

     Ne, ništa se neće dogoditi! Ne, planine se neće soriti! Nebo će ostati gordo i hladno na visini!

     Izmiče se daljina, gubi zvuk, boje mru u sivom: da se vidi i čuje ropsko krvavo srce kako kuca.

     U grmljavini i oblacima dolaze buduća stoleća i gledaju moj sram. Pred očima pokoljenjâ leži moja duša naga i bespomoćna kao prelomljen mač. Žeže me samilostan pogled nerošenih.

*

     Trgao sam najviše plodove. Usne su mi bile krvave, žene su mi cjelivale ruke. Prolazile su godine i donosile svoje plodove, a ja sam se nazivao: gospodar života.

     Tad ame sila udesni val baci na tvrdu mračnu stazu i sva boja i ljpota života zgasnu na mrežnici mojih očiju. Od svega ne osta ni koliko je pepela na kosi na čistu srijedu.

     Nisam imao suhe kore hljeba ni suze da je pokvasim i, isplakavši je, da mi lakše bude. Gladnu mi je bilo zima, bolio me ja sram moj i tuđi, i udarci i tragovi gvožđa na rukama.

     Ko zna od srećnih i slobodnih šta je samoća? Ni pauka nije bilo da jednom niti bar protka moju samoću, a čovjek čije sam korake čuo pred svojim vratima bio je moj neprijatelj.

     Bojao sam se i krvi koju sam čuo kako bije u mom ručnom zglobu, jer me je uvjeravala da živim, a to je bilo isto što i patnja.

     I mislio sam: Bog ne bi trebao da nas toliko iskušava i da nas dovodi na staršno mjesto, gdje nam je smrt i život jedno te isto. Tada još, ni u najvećoj pokornosti, nisam mogao da shvatim zašto je od svih stvorova samo čovjeku dano da može da mrzi na svoj život.

     I tada kad se je u kapanju miliona jednoličnih minuta, bez ikave nade i promjene, moja duša pretvarala u pustinju koja više i ne žedni, kad su mi rešetke na prozoru bile tako guste da nisam mogao ni ruku pomoliti da mi kane kap kiše ili da me omiluje zalutao vjetar, tada je mojoj duši, kao svetiljka nad mrtvom radosti, planulo ovo svjetlo.

     Poimam i shvaćam nevidljivu logiku svih događaja u čovjekovu životu. Ne riječima i ne mislima samo, nego svom dubinom cijelog bića svog osjećam divnu, neumoljivu ravnotežu koja vlada u svim našim odnosima.

     Ima neznatna formula koja određuje odnos između radosti i bola u našem životu. Stradanje i grijeh se upotpunjuju kao kalup i njegov odljevak.

     Život nam vraća samo ono što mi drugima dajemo.

     Često sjedim sate i gledam u hladne jesenje boje. Mir sudbine koja se više ne da promijeniti ledi mi se na duši i licu.

     Sve je u meni mrtvo; tako mi je dobro.

     Ne dopire do mene zvuk, umro mi je očinji vid. Sve je ostalo za velikom kapijom koja se zatvorila muklo za mnom. Izgubio sam sve i nisam više čovjek nego nemirna besana misao koja je potonula i prićutala se na dubokom dnu, a nad mnom su kao neprozirne zelene mase vodâ, mir, daljina i zaborav.

*

     U našoj kući mora da je već polumrak, jer su naše sobe niske, a prozore zasenjuju stabla puna snijega.

     Dok sjedim naslonjen na prozor, meni se priviđa:

     U velikoj kuhinji, popločanoj vječno hladnim pločama, zamotani su, tek izvađeni, pečeni hljebovi u vlažne ubruse i sad se puše šireći oko sebe zdravi i jaki miris pečenog tijesta.

     Mama je, kao svake subote, zapalila na maši smrekove bobe i šećera i okadila cijelu kuću, a sad, dok u avliji djevojka nešto pere i pjeva, umočila je suh bosiljak u svetu vodu i poškropila budžake.

     Ona se postarala.

     Sad zastaje i, dok je niko ne vidi, krsti se u polomrak jednog raspela u kutu i kazuje mu sve terete koje ona šutke kroz život nosi i koji po cio dan počivaju u ponosnom blijedilu jednog:

     „...dobro, hvala Bogu; kako ste Vi?“

*

     Epilog

     Mnogo samuješ i dugo ćutiš, sine moj, zatravljen si snovima, izmoren putevima duha. Lik ti je pognut i lice blijedo, duboko spuštene vjeđe i glas kao škripa tamničnih vrata. Iziđi u ljetnji dan, sine moj!

-  Šta si vidio u ljtnji dan, sine moj?

     Vidio sam da je zemlja jaka i nebo vječno, a čovjek slab i kratkovjek.

     -  Šta si vidio, sine moj, u ljetnji dan?

     Vidio sam da je ljubav kratka, a glad vječna.

     - Šta si vidio, sine moj, u ljetnji dan?

     Vidio sam da je život stvar mučna, koja se sastoji od nepravilne izmjene grijeha i nesreće, da živjeti znači slagati varku na varku.

     - Hoćeš da usneš, sine moj?

     Ne, oče, idem da živim.

Ex ponto

Részletek

     Megtörtént már önökkel, hogy a vágányról kihajítva, azt mondják a mindennapoknak: isten vele és hajlongjanak a szörnyű viharban, rémülten, mint akinek talpa alól kicsúszik a talaj?

     Megtörtént már önökkel, hogy mindenüket elvegyék - és mi az, ami az embertől el nem vehető? - és hogy lelkükre nehéz és visszataszító kezet helyezzenek, és hogy elvegyék a szabad szellem tisztaságát és örömét, és magát a szívélyességet, amely a sors utolsó, kétségbeesett ajándéka marad, elvegyék és hogy önökből néma, riadt ifjú rabot csináljanak?

     Temérdek és sokféle fájdalom éri az embereket a földön, ahol "szebb lélekkel mélyebben lehet zokogni", de akit csak egy is ért ezek közül az igaz és nagy fájdalmak közül, testvérem ő és barátom!

     A világon mindenkinek, akik bűnhődtek és bűnhődnek a lélek és az ő nagy és örök igényei miatt, ajánlom ezeket az oldalakat, amelyeket egykoron csak magamnak írtam, és ma küldöm testvéreimnek a fájdalomban és a reményben.

Kérlelhetetlenül rideg és mozdulatlan hegyek néznek a magas felhők közül. Magas, merev ég. Kemény, könyörtelen föld.

Nem, semmi sem fog történni! Nem, a hegyek nem omlanak le! Az ég kevélyen és hűvösen fenn marad a magasban!

Elmozdul a távolság, elveszik a hang, szürkén halnak meg a színek: hogy látható és hallható legyen a rab, véres szív lüktetése.

A mennydörgésben és a felhőkben jönnek a jövő századok és nézik szégyenemet. Lelkem, mint egy kettétört kard, meztelenül és tehetetlenül fekszik nemzedékek szeme előtt. A meg nem születettek szánakozó pillantásai marnak belém.

*

     A legmagasabb terméseket téptem le. Ajkaim véresek voltak, a nők kezeimet csókolgatták. Múltak az évek és hozták saját terméseiket, és az élet urának neveztek.

     Akkor egy hatalmas, végzetes hullám kemény és sötét ösvényre vetett, és az élet minden színe és szépsége kialudt szemeim hálójában. Az egészből annyi se maradt, mint hamvazószerdán pernye a haj között.

     Még száraz kenyérhéjam se volt és könnyeim se, hogy megnedvesítsem, és hogy kisírva azt, könnyebb legyen nekem. Éhesen fáztam, fájt a szégyenem és a másé is, és a bilincs ütései és nyomai is kezemen.

     Ki tudja a szerencsések és a szabadok közül, mi a magány? Még pók se volt, hogy egyszer legalább átszője magányomat, és az ember, kinek lépteit hallottam az ajtóm előtt, az ellenségem volt.

     Még a csuklómban lüktető vértől is féltem, mert azt bizonyította, hogy élek, és ez egy volt a szenvedéssel.

     Arra gondoltam: Isten nem kellene hogy ennyire próbára tegyen, és olyan szörnyű helyre vezessen bennünket, ahol az életünk és a halálunk egy és ugyanaz. Akkor még a legnagyobb alázatban sem tudtam megérteni, az összes teremtmény közül miért csak az embernek adatott meg, hogy megutálja saját életét.

     És akkor, milliónyi egyforma perc pergése közben, minden remény és változás nélkül, lelkem sivataggá változtatta, amely már nem is szomjúhozik, mikor ablakomon a rácsok olyan sűrűn voltak, hogy a kezemet se tudtam kidugni, hogy egy esőcsepp rácseppenjen, vagy hogy megsimogasson az arra kószáló szél, akkor lelkemben, mint egy lámpás a halott boldogság fölött, fellobbant ez a fény.

Felfogom és megértem az emberi élet történéseinek láthatatlan logikáját. Nem csak szavakkal és gondolatokkal, hanem lényem teljes mélységével érzem a gyönyörű és kérlelhetetlen egyensúlyt, amely uralkodik minden viszonyunkon.

Van egy ismeretlen képlet, amely meghatározza az öröm és a fájdalom közötti kapcsolatot életünkben. A bűnhődés és a vétkezés úgy egészítik ki egymást, mint a forma és az öntvény.

Az élet csak azt adja vissza, amit mi másoknak adunk.

     Gyakran órákon keresztül ülök, és az ősz hideg színeit nézem. A változásoknak ellenszegülő sors ráfagy lelkemre és arcomra.

     Halott bennem minden: így jó nekem.

     A hang nem ér el hozzám, szemem világa halott. Minden a mögöttem recsegve összezáruló nagy kapu mögött maradt. Elvesztettem mindent és többé már nem ember vagyok, hanem egy nyugtalan, álmatlan gondolat, amely elsüllyedt és elhallgatott a mélység fenekén, és felettem, mint átláthatatlan zöld víztömeg, ott a nyugalom, a távolság és a feledés.

*

     Házunkban már félhomály van, mert alacsony szobáink ablakaira árnyékot vetnek a havas fatörzsek.

     Mialatt az ablaknak dőlve ülök, felrémlik:

     Az örökké hideg kövekkel kirakott nagy konyhában nedves kendőbe csavart, frissen sült kenyerek füstölögnek, szétterítve maguk körül a sült tészta egészséges és erős illatát.

     Anyám, mint minden szombaton, borókabogyót és cukrot izzít a parázstartón, és beillatosítja a házat, majd, míg a lány az udvaron valamit mos és énekel, szenteltvízbe mártott száraz bazsalikommal meghinti a sarkokat.

     Megöregedett.

     Most megáll, és amíg senki se látja, keresztet vet a sarokban egy feszület árnyékában, és mutatja neki minden terhét, amit ő szó nélkül cipel az életen keresztül, és ami büszke sápadtságban pihen egész nap:

     „… köszönöm, Istennek hála: Ön hogy van?”

*

     Epilógus

     Sokat vagy egyedül és hosszan hallgatsz, fiam, álmoktól megigézve és a lélek útjaitól elfáradva. Alakod meghajlott és arcod fehér, szemöldököd összevonva, és hangod, mint a tömlöc ajtajának csikorgása. Menj ki a nyári napsütésbe, fiam!

     - Mit láttál a nyári napsütésben, fiam?

     Láttam, hogy a föld erős és az ég örök, de az ember gyenge és rövid életű.

     - Mit láttál, fiam, a nyári napsütésben?

     Láttam, hogy a szerelem rövid, de az éhség örök.

     - Mit láttál, fiam, a nyári napsütésben?

     Láttam, hogy ez az élet sanyarú ügy, és a bűn és a balszerencse véletlen váltakozásából áll, hogy élni annyit jelent, fortélyt fortélyra halmozni.

     - Szeretnél aludni, fiam?

     Nem, apám, elindulok élni.

Forrás: http://www.ex-symposion.hu/cikk/1431/1

 A fordító nincs feltüntetve!