Miroslav Antić Oči – Szemek

Miroslav Antić

Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986

Oči

U svakom septembru ima nečega nalik na tihe rastanke. Primetiš to po igrama koje polako počinju da se sapliću. Primetiš to po iskracalom odelu, koje ostavljaš mladjem bratu.

Primetiš i po bajkama, koje smo dosad tako lepo izmišljali. Primetiš kako nam i bajke sve manje veruju.

Ustvari, velika je to varka. Baš kao što je i svet sa one strane svoga oka.

Onome koga posmatraš u ogledalu s nadom. Ti si nada koju on gleda iz svog sveta. Ne veruj ničemu što se može primetiti samo sa jedne strane vida.

Trči i sastani se sam sa sobom. I izgubi se u daljinama sebe kao kap čiste svetlosti.

Retki su oni koji shvataju granicu slobode. Još redji oni koji shvataju slobodu granice. »Ne zidaj vrata veća od kuće «, kazu Eskimi. To isto znači što i zidati prozore manje od očiju.

Stvarno videti, znači: umeti videti kišu kako pada uvis. Videti kako padaju uvis krovovi kuća i reke u kojima se talože vrhovi planina.
Ovako sam to čuo: »Ko nije nebo ugledao u vodi, taj nema pojma šta su ribe na drveću."

Pa ako se i oklizneš, nekada, u životu, ne gledaj to kao pad u sunovrat nego kao pad uvis.

I uvek, uvek se seti Aleksandra Makedonskog: »Niko me na svetu nije pokori sem mene «.

Treba umeti videti nebo, puno zrnevlja svetlosti kako se uspravlja nad zemljom i razgranava u svome padu. Cveta.

I videti pad vetra kako raste duboko u doline, u ponornice blagosti, sine moj.

I snove valja videti kako rastu dok toneš polagano u njih i paraš se, baš kao što i ove reči ćutanja, tudje i moje, tonu noćas, a nadvisuju krov i oblake, i nadvisuju nebo i rastu u jednu predivnu vasionu koju smo izmislili sebi u visovima opalog septembra.

Szemek

Csendes búcsúzóhoz hasonló valami minden szeptemberben van. Észreveszed a lassan megbicsakló pajkos játékokról. Észreveszed az öcsédre hagyott kinőtt kabátról.
 
Észreveszed az eddig oly kedves, kigondolt meséinkből is. Észreveszed, nekünk már a mesék sem nagyon hisznek.
 
Tulajdonképpen szemfényvesztés az egész. Éppúgy mint a szemünk mögötti világ.
 
Annak akit reménykedve a tükörben nézel. Te vagy a remény akit ő saját világából néz. Semminek se higgy, amit csak a látható egyik oldaláról vehetsz észre.
 
Fuss, leld meg önmagad. És tiszta fénycseppként vessz el a messzeségben.
 
Kevesen ismerik fel a szabadság határát. Még kevesebben a határ szabadságát. „Házadnál nagyobb kaput ne építs” – mondják az eszkimók. Ez ugyan az, mint a szemnél kisebb ablakkészítés.
 
Ténylegesen látni azt jelenti: látni, hogyan hull magasba az eső. Látni hogyan hullnak magasba a háztetők és folyók, melyekben hegyormok ülepednek.
Így hallottam: „Aki a vízben nem láttam meg az eget, annak fogalma sincs arról, mi a hal a fán.”
 
Ha néha el is csúszol az életben, ne kudarcként, magasba esésként fogd fel.
 
És mindig, mindig Nagy Sándor jusson eszedbe: „Önmagamon kívül senki sem tiport le.”
 
Látni kell, hulltában hogyan feszül és terjed a fénymagokkal tele ég a föld felett. Virágzik.
 
És, fiam, látni kell a mély völgyben hogyan válik a szél szelíd búvópatakká.
 

És látni kell hogyan terjednek az álmok míg süllyedsz, párologsz bennük, éppúgy ahogy ma éjjel a hallgatásszavak süllyednek, az idegeneké és sajátomé, túlnőnek a tetőkön, fellegeken, túlnőnek az égen, pazar, magunk által képzelt űrt képezve a lehullott szeptember csúcsain.

                             Fordította: Fehér Illés

 



Miroslav Antić Prvi tango – Az első tangó

Miroslav Antić

Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986

Prvi tango Devojčice, vi, koje ste večeras poslednji put uspavale svoje lutke i krišom od njih, na prstima, došle na ovu igranku, sa zenicama pitomim, sa zenicama srnećim, bistrim kao najveći kao najlepši cvet, i vi sa osmehom toplijim od mesečine na proplanku, i vi, zaljubljene u prvi uvojak što vam pokriva uho, i zaljubljene u ceo svet... Dečaci, vi, koji ste večeras prvi put nekako drukčije, mangupski začešljali kosu, pa vam se odjednom čini da vam niču brkovi, a osmeh vam na licu sličan muškijim ljudima, i vi, sa klikerima u džepu i pegama na nosu, što se pravite važni, pa ste promenili hod, a srce i dalje vam drhti kao preplašeni miš u zadihanim grudima... Hajde, započnimo ovaj naš prvi tango u životu! Igrajmo! Nije strašno Dva levo - jedan desno. Jedan levo - dva desno. Evo, brojimo svi uglas. Zbogom olovni vojnici! Zbogom detinjstvo sa kikama i plavom mašnom! Zbogom sve ono što je bilo juče! Dobro nam došlo sve ovo što je ispred nas! Nije ovo čas hemije niti čas matematike. Tiho! Tiho za one pred kojima se večeras otvara mladost široka! Umesto lutaka pred svakom devojčicom klanja se po jedan živi, pegavi lutak. Umesto klikera, u srce svakog dečaka kotrljaju se dva topla i nasmejana oka.

Az első tangó Kislányok, ti, akik ma este utoljára altattátok el babáitokat és titokban, lábujjhegyen jöttetek erre a táncra, szelíd szemmel, őzike szemmel, csillogóval, a legszebb legnagyobb virággal, és ti akiknek mosolya kedvesebb a tisztáson lévő holdsugártól, és ti, akik szerelmesek vagytok az első fületeket érintő hajtincsbe, és az egész világba… Fiúk, ti, akik ma este először fésülködtetek másként, betyárosan, és egyszerre csak érzitek bajszotok nő, mosolyotok meg mintha férfiasabb lenne, és ti, zsebeitekben üveggolyókkal és szeplős orrokkal mit vágtok fel, változott  léptetek de szívetek továbbra is megszeppent egérként dobog ziháló mellkasotokban… Gyerünk, kezdjük el életünkben az első tangót! Táncoljunk! Nem boszorkányság Kettőt balra – egyet jobbra. Egyet balra – kettőt jobbra. Íme, mindahányan hangosan mondjuk. Isten veletek ólomkatonák! Isten veled copfos, kékmasnis gyerekkor! Isten veled minden, mi tegnap volt! Isten hozott minden mi előttünk van! Ez nem kémiaóra, sem matekóra. Csend! Csend azoknak akik előtt ma este tárul az ifjúság! Babák helyett a kislányok előtt valódi, szeplős figurák hajlongnak. Üveggolyók helyett, a fiúk szívében meleg, mosolygós szemek görögnek.                              Fordította: Fehér Illés



Miroslav Antić Besmrtna pesma – Halhatatlan költemény

Miroslav Antić

Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986

Besmrtna pesma 1. Ako ti jave: umro sam a bio sam ti drag, mozda će i u tebi odjednom nešto posiveti. Na trepavicama magla. Na usni pepeljast trag. Da li si ikad razmišljao o tome šta znači živeti? Ko sneg u toplom dlanu u tebi detinjstvo kopni. Brige... Zar ima briga? Tuge... Zar ima tuga? Po merdevinama mašte u mladost hrabro se popni. Tamo te čeka ona lepa, al lukava duga. I živi! Sasvim živi! Ne grickaj kao miš dane. Široko žvaći vazduh. Prestiži vetar i ptice. Jer svaka večnost je kratka. Odjednom nasmejani u ogledalu nekom dobiju zborano lice. Odjednom: na ponekom uglu vreba poneka suza. Nevolje na prstima stignu. Godine postanu sivlje. Odjednom svet, dok hodaš sve više ti je uzan i osmeh sve tiši i tiši i nekako iskrivljen. Zato živi, al sasvim! I ja sam živeo tako. Za pola veka samo stoleća sam obišao. Priznajem: pomalo luckast. Ponekad naopak. Al nikad nisam stajao. Večno sam išao. Išao... Ispredi iz svoje aorte pozlaćen konac trajanja i zašij naprsla mesta iz kojih drhte čuđenja. I nikad ne zamišljaj život kao uplašen oproštaj, već kao stalni doček i stalni početak buđenja. 2. A onda, već jednom ozbiljno razmisli šta znači i umreti i gde to nestaje čovek. Šta ga to zauvek ište. Nemoj ići na groblja. Ništa nećeš razumeti. Groblja su najcrnji vašar i tužno pozorište. Igrajući se nemira i svojih bezobličja, zar nemaš ponekad potrebu da malo krišom zađeš u nove slojeve razuma? U susedne budućnosti? Objasniću ti to nekada ako me tamo nađeš. Znaš šta ću ti učiniti: pokvariću ti igračku koja se zove bol, ako se budes odvažio. Ne lažem te. Ja izmišljam ono što mora postojati, samo ga nisi jos otkrio, jer ga nisi ni tražio. Upamti: stvarnost je stvarnija ako joj dodaš nestvarnog. Prepoznaćeš me po ćutanju. Večni ne razgovaraju. Da bi nadmudrio mudrost, odneguj veštinu slušanja. Veliki odgovori sami sebe otvaraju. Posle bezbroj rođenja i nekih sitničavih smrti, kad jednom budeš shvatio da sve to što si disao ne znači jedan život, stvarno naiđi do mene da te dotaknem svetlošću i pretvorim u misao. I najdalja budućnost ima svoju budućnost, koja u sebi čuje svoje budućnosti glas. I nema praznih svetova. To, čega nismo svesni, nije nepostojanje, već postojanje bez nas. 3. Ako ti jave: umro sam, evo šta će to biti. Hiljade šarenih riba lepršaće mi kroz oko. I zemlja će me skriti. I korov će me skriti. A ja ću za to vreme leteti negde visoko. Upamti: nema granica, već samo trenutnih granica. Jedriću nad tobom u svitanja niz vetar klizav ko svila. Razgrtaću ti obzorja, obrise doba u povoju i prizore budućnosti lepotom nevidljivih krila. I kao nečujno klatno zaljuljano u beskraju, visiću sam o sebi kao o zlatnom remenu. Prostor je brzina uma što sama sebe odmotava. Lebdeću u mestu, a stizaću i nestajaću u vremenu. Odmoriću se od sporednog kao galaktička jata, koja su srasla pulsiranjem što im u nedrima traje. Odmoriću se od sporednog kao ogromne šume, koje su srasle granama u guste zagrljaje. Odmoriću se od sporednog kao ogromne ptice, koje su srasle krilima i celo nebo oplele. Odmoriću se od sporednog kao ogromne ljubavi, koje su srasle usnama još dok se nisu ni srele. Zar misliš da moja ruka, koleno, ili glava, mogu da postanu glina, koren breze i trava? Da neka malecka tajna, il neki treperav strah mogu da postanu sutra tišina, tama i prah? Znas, ja sam stvarno sa zvezda. Sav sam od svetlosti stvoren. Nista se u meni neće ugasiti ni skratiti. Samo ću, obično tako, jedne slučajne zore svom nekom dalekom suncu zlatnih se očiju vratiti. Kažnjavan za sve što pomislim, a kamoli što počinim, osumnjičen sam za nežnost i proglašen sam krivim što ljubav ne gasim mržnjama, već novom, većom ljubavlju i život ne gasim smrtima, već nečim drukčije živim. Poslednji rubovi beskraja tek su pocetak beskrajnijeg. Ko traje dalje od trajnijeg ne zna za kratka znanja. Nikad se nemoj mučiti pitanjem: kako preživeti, nego: kako ne umreti posle svih umiranja. 4. Ako ti jave: umro sam, ne brini. U svakom stoleću neko me slučajno pobrka sa umornima i starima. Nigde toliko ljudi kao u jednom čoveku. Nigde toliko drukčijeg kao u istim stvarima. Pročeprkaš li prostore, iskopaćeš me iz vetra. Ima me u vodi. U kamenju. U svakom sutonu i zori. Biti ljudski višestruk, ne znači biti raščovečen. Ja jesam deljiv sa svačim, ali ne i razoriv. A sva ta čudesna stanja i obnavljanja mene i nisu drugo do vrtlog jednolik, uporan, dug. Znaš šta su proročanstava? Kalupi ranijih zbivanja i zadihanost istog što vija sebe ukrug. Pa što bismo se opraštali? Čega da nam je žao? Ako ti jave: umro sam, ti znaš - ja to ne umem. Ljubav je jedini vazduh koji sam udisao.  I osmeh jedini jezik koji na svetu razumem. Na ovu zemlju sam svratio da ti namignem malo. Da za mnom ostane nešto kao lepršav trag. Nemoj da budeš tužan. Toliko mi je stalo da ostanem u tebi budalast, čudno drag. Noću kad gledaš u nebo, i ti namigni meni. To neka bude tajna. Uprkos danima sivim, kad vidiš neku kometu da vidik zarumeni, upamti: to ja još uvek šašav letim i živim.

Halhatatlan költemény 1. Ha jelentik: meghaltam és számodra kedves voltam, akkor talán benned is egyszerre elszürkül valami. Pilládon a köd. Ajkadon a hamuszínű jel. Gondoltál-e valaha arra mit jelent élni? Mint meleg tenyéren a hó lassan tűnik belőled az ifjúság. Gondok… Hát létezik gond? Bánat… Hát létezik bánat? A képzelet lajtorjáján hódítsd meg a fiatalságot. Ott vár az a szép de csalárd szivárvány. És élj! Teljes életet élj! A napokat ne rágcsáld. Tárulj a légben. Szelet, madarat előzz. Mert minden öröklét rövid. Egyszerre csak egy tükörben gyűrött lesz a mosoly. Egyszerre: valamelyik sarkon egy könnycsepp vár. Lábujjhegyen jönnek a gondok. Szürkébbek lesznek az évek. Egyszerre, míg haladsz szűk lesz a világ és a nevetés egyre csendesebb csendesebb és valahogyan torzult. Hát élj, teljes életet élj! Én is így éltem. Fél évszázad alatt korokat éltem át. Beismerem: bolondosan. Néha fejtetőn. De sosem álltam meg. Állandóan mentem. Mentem… Bogozd ki ütőeredből a megmaradás arany fonalát és varrd össze a repedéseket ahol csodák reszketnek. És sose gondold az élet riadt búcsúzás, hanem álladó várakozás, állandó ujjá éledés. 2. Majd egyszer komolyan gondold végig mit jelent a halál, hol tűnik el az ember. Mi az ami állandóan serkenti. Ne menj a temetőkbe. Nem értesz meg semmit. A temetők a legsötétebb bazárok, szomorú porondok. Szorongásokkal és fásultsággal küzdve sosem kívántad meg hogy titokban az értelem új rétegeibe lépj? A szomszéd jövőbe? Néha megmagyarázom ha ott találsz. Tudod mit teszek: elrontom fájdalom nevezetű játékodat, ha nekibátorodsz. Nem vezetlek félre. Én találom ki azt aminek léteznie kell, csak még nem fedezted fel mert nem is kerested. Jegyezd meg: a valóság valóságosabb ha hozzáadod a káprázatot. Megismersz hallgatagságomról. A halhatatlanok nem beszélnek. Hogy túljárj a bölcsesség eszén, tanulj meg hallgatni. Az igazi feleletek önmaguktól adódnak. Számtalan születés és holmi banális halál után, ha egyszer rádöbbensz, hogy mindaz amit belélegeztél nem magát az életet jelenti, akkor gyere el hozzám, hogy megérintselek a fénnyel és gondolattá változtassam. A legtávolabbi jövőnek is van jövője, amely önmagában hallja a jövő hangját. És nincsenek üres világok. Az, aminek nem vagyunk tudatában, nem a nemlét, hanem nélkülünk a lét. 3. Ha jelentik: meghaltam, íme, mi lesz. Szemem előtt több ezer cifra hal lebeg. És elrejt a föld is. És elrejt a gaz is. Én meg ezalatt az idő alatt valahol a magasban repülök. Jegyezd meg: nincsenek határok, csak pillanatnyi határok. Pirkadatkor a széllel együtt, selymesen feletted lebegek. Láthatatlan szárnyak szépségével tárom fel néked a hajnalt, a születendő kor arcát, a jövő részleteit. És mint a végtelenben hintázó hallgatag inga, csak úgy önmagamon mint arany hevederen lógok. A tér, a sebes elme önmagát tárja fel. Egyhelyben lebegek, de az időbe eljutok és eltűnök. Megpihenek a jelentéktelentől mint a csillagrendszerek, melyek az ölükben dédelgetett vérárammal nőttek össze. Megpihenek a jelentéktelentől mint a hatalmas őserdők, melyek a sűrű ágak ölelésével nőttek össze. Megpihenek a jelentéktelentől, mint a hatalmas madár mely szárnyaival nőtt össze és befonta az eget. Megpihenek a jelentéktelentől, mint a hatalmas szerelmek melyek a még meg nem lelt ajkakkal nőttek össze. Gondolod, hogy kezem, térdem vagy fejem holnap talán agyag, nyírgyökér és fűszál lesz? Hogy egy kis titok vagy remegő iszony holnap talán csend, sötét és por lesz? Tudod, én tényleg a csillagoktól jöttem. Fényből teremtettek. Bennem semmi se fog kihunyni, megcsonkulni. Egyszer,  csak úgy, egy véletlen reggelen valami távoli aranyszemű naphoz térek vissza. Büntettek minden gondolatomért, hát még tetteimért, gyanúsítottak gyengédségért, bűnösnek nyilvánítottak mert szeretetet nem oltottam gyűlölettel, hanem új, örök szerelemmel, és nem oltom az életet halállal, inkább élem valami mással. A végtelen szélső határa csak a végtelenebb kezdete. Ki túllépi az időtállót, nem fogad el sekélyes gondolatot. Ne gyötörd magad a kérdéssel: hogyan túlélni, hanem: a halál után hogyan nem elmúlni. 4. Ha jelentik: meghaltam, ne aggódj. Valaki minden évszázadban véletlenül összetéveszt a fáradtakkal és öregekkel. Sehol annyi ember mint egy emberben. Sehol annyi másság mint ugyanabban a dologban. Ha turkálsz a vidéken, megtalálsz a szélben. Létezem a vízben. A kövekben. Minden alkonyatban és hajnalban. Emberségben többszörösnek lenni nem jelent emberségtől megfosztottat. Mindennel osztható vagyok, de megsemmisíthetetlen. Ezek a csodálatos állapotok, megújulásaim, mindez csak örvény kiegyensúlyozott, rendületlen, hosszú. Tudod mi a jövendölés? Múltbéli események foglalata és önmagát üldöző légszomj. Hát miért búcsúzkodnánk? Miért búsulnánk? Ha jelentik: meghaltam te tudod – erre képtelen vagyok. A szerelem volt a levegő amit belélegeztem. És az egyetlen nyelv amit értek a nevetés. Betértem ide, erre a földre, hogy rád kacsinthassak. Hogy maradjon valami kedves, lebegő nyom utánam. Ne légy szomorú. Szeretném ha mint bolondos, fura figura maradnék meg benned. Éjjel, ha nézed az eget, te is kacsints rám. Legyen ez a mi titkunk. A szürke napok ellenére, ha az égboltot üstökös díszíti, jegyezd meg: én vagyok, a pajkos, repülök és élek. Fordította: Fehér Illés



Miroslav Antić In memoriam – In memoriam

Miroslav Antić

Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986

In memoriam*

Postoji jedan neverovatan gad koji se zove
Miroslav Antić
Ždere moj hleb pravi moju decu nosi moja
Odela
Sa mojom ženom leže u krevet na moje
Rođene oči
Jer zna da sam tog trenutka sigurno negde
Daleko u Lenjingradu

I taj Antić što me je upropastio I kao
Pisca i kao čoveka
Dakle taj koji će na kraju leći u moju
Sopstvenu grobnicu
Pita me jedno jutro šta vam je boga mu
Čoveče
Izgledate mi nekako bolesni
A šta se izvinite za izraz baš njega tiče
Kako je meni
I dokle mi je

O meni se najlepše brinu oni koji me
Ostavljaju na miru
A on pere ruke mojom rakijom ima ključ od
Mog ateljea

Ljudi taj me tera da čitam knjige petlja sa
Mojim plavušama
Dere se u mojoj kući ogovara me svašta
Laže
Deca mi liče na njega a on nosi kravatu
Brije se poznaje neke ljude radi
Svako jutro se tušira pravi se da zna sve
O zenbudizmu
Prevodi knjige čini mu se da ima prijatelje
Mom sinu zamislite svinjariju mome jedinom
Sinu kupuje sladoled

Bio sam mornar bežao sam ili odem na primer
U Pariz
Pokrijem se ćebetom preko glave pustim brkove
A on me i tu pronađe u nekoj ulici Žolive
U nekom bednom hotelu
I vrati kući i rasplače me

Mati moja Melanija koja ne zna da je rodila mene
A ne njega
Više ga voli više mu veruje I on to još kako
Koristi
A on je uveravam vas on je ta upeglana stoka kojoj
Ja dižem spomenik

On je ta uvažena životinja kojoj ja pišem
Biografiju
Ovako popljuvan I sam I do krajnosti zgađen
Sto moram da mu javno pozajmim oči I dušu
I ono malo para koje sam jedva pozajmio

Kad sam ja na primer skočio sa Petrovaradinske
Tvrđave
On je uskakao u đačke čitanke
Kad me je doktor Savić lečio od alkohola
On se pravio kao da ima neke veze sa filmom

Gde god se pojavim gurao me je da ga ne obrukam
Pristajao je na kompromise cerekao se na
Prijemima
Primao je moje nagrade mešao se u moje snove
Jedan licemer

Jedan stvarni licemer
Jedan provincijalac
Jedan koji je trpeo sve ono što ja nikada neću
Trpeti
I koji sada tako fino žuri da crkne umesto mene
Da bi umesto mene
Svinja jedna
Da bi umesto mene što pre jedini živeo

In memoriam**

Létezik egy hihetelen szemét név szerint

Antic Miroslav

Kenyeremet falja gyerekeimet nemzi ruháimat

Hordja

Szemem láttára hempereg asszonyommal

Az ágyban

Mert tudja abban a pillanatban biztosan valahol

A messzi Leningrádban vagyok

És az az Antic aki úgy is mint írót, úgy is

Mint embert tönkretett

Tehát az aki egykor saját síromba

Fekszik

Egyik reggel megkérdezte ember mi a fene van

Magával

Mintha sápadt lenne

De bocsánat a kifejezésért mi köze hozzá

Hogyan érzem magam

Mi van velem

Azok gondoskodnak rólam igazán

Aki békén hagynak

Ő meg pálinkámmal mossa kezét nála van

Műtermem kulcsa

Emberek könyvolvasásra kényszerít szőkeségeim

Körül koncsorog

Ordít a házamban rólam össze-vissza fecseg

Hazudozik

Gyerekeim rá hasonlítanak nyakkendőt hord

Borotválkozik sok embert ismer

Minden reggel tusol úgy tesz mintha a zen buddhizmusról

Mindent tudna

Könyveket fordít azt hiszi barátai

Fiamnak képzeljétek el ezt a disznóságot

Saját fiamnak fagyit vesz

Voltam tengerész szöktem vagy mondjuk

Párizsba mentem

Fejem búbjáig takaróztam bajúszt növesztettem

De ő ott is rám talált valami Jolif utcában

Egy ócska hotelben

És hazavitt és megríkatott

Anyám Melania aki nem tudja hogy engem

szült

És nem őt

Őt jobban szereti neki hisz És ő ezt hogy

Kihasználja

De ő biztosítom önöket ő az a vasalt barom

akinek

Szobrot állítok

Ő az a megbecsült állat akinek őnéletrajzát

Írom

Így leköpve És egyedül És végképp megvetetten

Szemem És lelkem nyilvánosan kell kölcsönbe adnom

És azt a kevés kölcsönbe kapott pénzt

Mikor én például Pétervárad váráról

Leugrottam

Ő az olvasókönyvbe ugrált

Mikor Savic doktor az alkoholizmusból gyógyított

Ő úgy tett mintha a filmhez lenne köze

Bárhol is jelentem meg bökdösött nehogy

szégyent hozzak rá

Kész volt egyességet kötni a fogadásokon

Vigyorgott

Átvette kitüntetéseimet álmaimba kotort

Közönséges képmutató

Valóságos képmutató

Kispolgár

Valaki aki mindent eltűrt amit én sose

Tűrtem

És most olyan szépen siet hogy helyettem haljon meg

Hogy helyettem

Disznó

Hogy helyettem minél előbb egyedül ő éljen

                             Fordította: Fehér Illés

*Ostalo, što nije za najavu pisca, nego za šaputanje, rekao sam u pesmi "In memoriam". (Predzadnja rečenica autobiografije autora.)

** A többit, ami nem az író életrajzába való, amit suttogunk, „In memoriam” c. versemben mondtam el. (A szerző önéletrajzának utolsó előtti mondata.)



Miroslav Antić Молитва – Fohász

Miroslav Antić

Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986

Moлитва

Послушај ме, боже, велики господине,

ако ме још некад поново будеш правио,

молим ти се, удеси ми да не будем

ни милицајац,

ни цар,

ни Циганин.

Претвори ме у једно велико дрво.

Сто година тако да растем

и да ме онда посеку.

Наћве од мене да направе.

Сто година у мени тесто да месе

Од леба сав да се распаднем.

Fohász

Istenem, hatalmas uram, halgass meg,

ha valaha még egyszer teremtesz

kérlek rendezzed úgy ne legyek

se rendőr

se császár

se cigány.

Hatalmas fává alakíts.

Majd száz évesen

vágjanak ki.

Gyúróteknőt készítsenek belőlem.

Száz évig gyúrják bennem a tésztát

Kenyér által málljak szét.

                             Fordította: Fehér Illés