Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part II – II. rész – Drugi deo)

PART II

The Sun now rose upon the right :
Out of the sea came he,
Still hid in mist, and on the left
Went down into the sea.

And the good south wind still blew behind,
But no sweet bird did follow,
Nor any day for food or play
Came to the mariners' hollo !

His shipmates cry out against the ancient Mariner, for killing the bird of
good luck.

And I had done an hellish thing,
And it would work 'em woe :
For all averred, I had killed the bird
That made the breeze to blow.
Ah wretch ! said they, the bird to slay,
That made the breeze to blow !

But when the fog cleared off, they justify the same, and thus make
themselves accomplices in the crime.

Nor dim nor red, like God's own head,
The glorious Sun uprist :
Then all averred, I had killed the bird
That brought the fog and mist.
'Twas right, said they, such birds to slay,
That bring the fog and mist.

The fair breeze continues ; the ship enters the Pacific Ocean, and sails
northward, even till it reaches the Line.

The fair breeze blew, the white foam flew,
The furrow followed free ;
We were the first that ever burst
Into that silent sea.

The ship hath been suddenly becalmed.

Down dropt the breeze, the sails dropt down,
'Twas sad as sad could be ;
And we did speak only to break
The silence of the sea !

All in a hot and copper sky,
The bloody Sun, at noon,
Right up above the mast did stand,
No bigger than the Moon.

Day after day, day after day,
We stuck, nor breath nor motion ;
As idle as a painted ship
Upon a painted ocean.

And the Albatross begins to be avenged.

Water, water, every where,
And all the boards did shrink ;
Water, water, every where,
Nor any drop to drink.

The very deep did rot : O Christ !
That ever this should be !
Yea, slimy things did crawl with legs
Upon the slimy sea.

About, about, in reel and rout
The death-fires danced at night ;
The water, like a witch's oils,
Burnt green, and blue and white.

A Spirit had followed them ; one of the invisible inhabitants of this
planet, neither departed souls nor angels ; concerning whom the learned
Jew, Josephus, and the Platonic Constantinopolitan, Michael Psellus, may be
consulted. They are very numerous, and there is no climate or element
without one or more.

And some in dreams assuréd were
Of the Spirit that plagued us so ;
Nine fathom deep he had followed us
From the land of mist and snow.

And every tongue, through utter drought,
Was withered at the root ;
We could not speak, no more than if
We had been choked with soot.

The shipmates, in their sore distress, would fain throw the whole guilt on
the ancient Mariner : in sign whereof they hang the dead sea-bird round his
neck.

Ah ! well a-day ! what evil looks
Had I from old and young !
Instead of the cross, the Albatross
About my neck was hung.

II. rész

És most jobbról jött fel a nap,
a tenger dobta fel;
köd borította, s balra tűnt,
a tenger nyelte el.

Hajtott a szél; de hol a madár?
és szava, a messzire-halló?
Nem csalta el játék, eledel,
s hiába hívta a Halló!

Hajóscimborái először ráförmednek a Vén Tengerészre, amiért megölte a jó szerencse madarát.

Óh pokoli dolgot tettem én
és tettem átkozott:
Megölted, –  mondták társaim –
azt, aki szelet hozott.
Nyomorult! – mondták, megölted őt,
aki jó szelet hozott!

De amint a köd kitisztult, helyesnek találják ugyanazt a tettet, és így maguk is a bűn részeseivé válnak.

Nem vér, nem ón: feljött ragyogón
az Isten feje, a Nap;

s akkor: –  Te ölted, – mondta mind, –
a ködhozó madarat.
Jó volt megölnöd – mondta mind, –
az ilyen vészmadarat!

A hajó eléri a Csöndes Óceánt és észak felé vitorlázik, míg el nem éri az Egyenlítőt.

Hűs szél suhogott, halk hab susogott
a tűnű barázda nyomán,
elsőnek minket ringatott
az a csöndes óceán.

A hajó hirtelen megáll.

De melállt a szél, vásznunk elalél;
kínlódtunk, – micsoda kín!
Szó is csak a csöndet elűzni kelt
a hajósok ajkain.

Réz s tűz az ég, mint vérkorong:
délben fönt haldokolt
a Nap az árbocon, de alig
volt akkora, mint a Hold.

Nap-nap után, nap-nap után:
álltunk – (csönd végtelen) –
festett hajóként, tétlenűl,
mint festett tengeren.

És az Albatrosz kezd megbosszultatni.

Tenger, tenger mindenütt;
dongánk veteműl, romol.
Tenger, tenger mindenütt,
és inni korty se sehol!

A mélység rothadt: Krisztusunk!
nincs nálad kegyelem?!
Nyálkás puhányok szanaszét
a nyálkás tengeren.

Köröskörül táncos halál –
lidérccel gyúl a mély;
s a víz, mint boszorkány szeme:
kék volt s zöld és fehér.

Egy Szellem üldözte őket, egy e planéta láthatatlan lakói közül, akik sem nem elköltözött lelkek, sem nem angyalok, akiket illetőleg a tudós zsidó, Flavius, és a konstatinápolyi platonicus, Michael Psellus megkérdezhetők. Igen számosan vagynak, és nincs se éghajlat, se elem, amelyben egy vagy több ne lakoznék.

S néhányunk, alva, látta már
a gyötrő Szellemet,
aki Hó- és Köd-honból kilenc
öl mélységben követett.

Szomj szikkasztotta a  nyelv gyökerét
s kiszáradt az idege;
a szót torkunkba mintha korom
fojtott volna bele.

A hajós legények komor balsorsukban az egész bűnt a Vén Tengerészre akarják hárítani, minek feleképpen a halott tengeri madarat a hajós nyakába akasztják.

Jaj! begonoszul nézett reám
a fiatal s a vén! …
Nyakamon, gúnyként, az Albatrosz
lógott a kereszt helyén.

Fordította: Szabó Lőrinc

Drugi deo

Sad se Sunce diže s desne strane:

Iz mora iziđe ono,

Jednako skriveno u tmini, i na levu stranu

Utonu u more.

A povoljan južni vetar jednako je duvao otpozadi,

Ali nikakva draga ptica nije nas pratila,

Niti i jednog dana, rad hrane i igre,

Došla na poziv mornara!

A ja bejah počinio paklenu stvar,

I to ih natera na kuknjavu;

Jer svi su dokazivali da sam ubio pticu

Koja je donela lagan vetar.

O, nitkove! rekoše, da usmrtiš pticu

Koja je donela lagan vetar!

Ni mutno ni crveno, ko glava samog Boga,

Sjajno Sunce  odskoči:

Tad su svi dokazivali da sam ubio pticu

Koja je donela maglu i tminu.

I trebalo je, rekoše, ubiti takvu pticu

Koja donosi maglu i tminu.

Blagi je vetar duvao, bela pena se razilazila,

Za nama je čist ostajao trag:

Mi smo bili prvi koji su ikad prodrli

U to tiho more.

Vetar stade, jedra se opustiše

Jadno da jadnije ne može biti.

A razgovarali smo samo koliko da razbijemo

Tišinu mora!

Na usijanom bakarnom nebu,

Krvavo Sunce, u podne,

Tačno nad jarbolom, stajao je

Ni malo veće od Meseca.

Dan za danom, dan za danom,

Stajali smo u mestu, bez daška i pokreta;

Zaludni kao naslikana lađa

Na naslikanome okeanu.

Voda, voda, na sve strane,

A sve se daske rasušile;

Voda, voda, na sve strane,

A ni kapi za piće.

I samo dno je trulilo: O, Hriste!

Zar i to može biti!

Da, neki ljigavci su gmizali nožicama

Po ljigavome moru.

Okolo, naokolo, uvijajući se i izvijajući,

Vatre smrti igrale su po noći;

Voda, kao veštičja kandila,

Gorela je zeleno, i plavo, i belo.

A nekima se u snu javio

Duh koji nas je spopadao tako:

Devet hvati ispod nas on nas je pratio

Iz zemlje magle i snega.

I svačiji jezik, zbog strašne suše,

Osušio se u korenu;

Nismo mogli da govirimo, kao da nas je

Zagušila čađ.

Ah! jadan ja! kako su me mrko gledali

I stari i mladi!

Umesto krsta, Albatros

Okačen bi o moj vrat.

Prevod: Jelena Stakić

Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part III – III. rész – Trećii deo)

PART III

There passed a weary time. Each throat
Was parched, and glazed each eye.
A weary time ! a weary time !
How glazed each weary eye,
When looking westward, I beheld
A something in the sky.

The ancient Mariner beholdeth a sign in the element afar off.

At first it seemed a little speck,
And then it seemed a mist ;
It moved and moved, and took at last
A certain shape, I wist.

A speck, a mist, a shape, I wist !
And still it neared and neared :
As if it dodged a water-sprite,
It plunged and tacked and veered.

At its nearer approach, it seemeth him to be a ship ; and at a dear ransom
he freeth his speech from the bonds of thirst.

With throats unslaked, with black lips baked,
We could nor laugh nor wail ;
Through utter drought all dumb we stood !
I bit my arm, I sucked the blood,
And cried, A sail ! a sail !

A flash of joy ;

With throats unslaked, with black lips baked,
Agape they heard me call :
Gramercy ! they for joy did grin,
And all at once their breath drew in,
As they were drinking all.

And horror follows. For can it be a ship that comes onward without wind or
tide ?

See ! see ! (I cried) she tacks no more !
Hither to work us weal ;
Without a breeze, without a tide,
She steadies with upright keel !

The western wave was all a-flame.
The day was well nigh done !
Almost upon the western wave
Rested the broad bright Sun ;
When that strange shape drove suddenly
Betwixt us and the Sun.

It seemeth him but the skeleton of a ship.

And straight the Sun was flecked with bars,
(Heaven's Mother send us grace !)
As if through a dungeon-grate he peered
With broad and burning face.

And its ribs are seen as bars on the face of the setting Sun.

Alas ! (thought I, and my heart beat loud)
How fast she nears and nears !
Are those her sails that glance in the Sun,
Like restless gossameres ?

The Spectre-Woman and her Death-mate, and no other on board the skeleton
ship.

And those her ribs through which the Sun
Did peer, as through a grate ?
And is that Woman all her crew ?
Is that a DEATH ? and are there two ?
Is DEATH that woman's mate ?

[first version of this stanza through the end of Part III]

Like vessel, like crew !

Her lips were red, her looks were free,
Her locks were yellow as gold :
Her skin was as white as leprosy,
The Night-mare LIFE-IN-DEATH was she,
Who thicks man's blood with cold.

Death and Life-in-Death have diced for the ship's crew, and she (the
latter) winneth the ancient Mariner.

The naked hulk alongside came,
And the twain were casting dice ;
`The game is done ! I've won ! I've won !'
Quoth she, and whistles thrice.

No twilight within the courts of the Sun.

The Sun's rim dips ; the stars rush out :
At one stride comes the dark ;
With far-heard whisper, o'er the sea,
Off shot the spectre-bark.

At the rising of the Moon,

We listened and looked sideways up !
Fear at my heart, as at a cup,
My life-blood seemed to sip !
The stars were dim, and thick the night,
The steerman's face by his lamp gleamed white ;
From the sails the dew did drip--
Till clomb above the eastern bar
The hornéd Moon, with one bright star
Within the nether tip.

One after another,

One after one, by the star-dogged Moon,
Too quick for groan or sigh,
Each turned his face with a ghastly pang,
And cursed me with his eye.

His shipmates drop down dead.

Four times fifty living men,
(And I heard nor sigh nor groan)
With heavy thump, a lifeless lump,
They dropped down one by one.

But Life-in-Death begins her work on the ancient Mariner.

The souls did from their bodies fly,--
They fled to bliss or woe !
And every soul, it passed me by,
Like the whizz of my cross-bow !

III. rész

A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.

Nehéz idő volt. Szem s torok ég
szikkadtan, üvegesen.
Nehéz idő! Nehéz idő!
A szemek –  mily üvegesen!
Nyugat felé néztem: valami
feltűnt az egeken.

Ott messzi? Mi volt?  Kis, fekete folt;
vagy tán köd imbolyog;
mozgott, mozgott, s néztem, hogyan ölt
határozott alakot.

Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe került
s mintha sellõnek térne ki,
forgott, lebegett s lemerült.

Mikor az közelebb ér, meglátja, hogy hajó és drága áron felszabadítja nyelvét a szomjúság kötelékéből.

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs;
nincs sirni-kacagni szó:
az iszonyu szomj némán gyötört;
karomba haraptam, – a vérre kitört
sikolyom: Hajó! hajó!

Örömvillanás

Torkunk csupa láz, ajakunk parázs,
bámultak a szóra előbb..
Kegyes ég! – hogy vigyorogtak, amíg
hallották! Majd, mint ha ki iszik,
nyelték a levegőt.

amire borzalom következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül halad?

Nézd, nézd: ide tart! hoz enyhet, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de éle felénk mutat! –

Csak hajó-vázat lát maga előtt.

Nyugati habokra folyó aranyat
arany alkony öntözött;
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett ama Váz
köztünk s a Nap között.

És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.

S most bordák, rudak és kötelek
fogták be – (Urunk, könyörűlj!) –
s a Nap így kukucskált ki a
kusza korlátok mögűl.

Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!
– szóltam s szívem dobogott –
remegő ökörnyálhálóként ama Váz
kötélzete csillog ott?

A Kísértet asszony és társa, a Halál és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.

Az ő bordái sötétlenek,
rácsként a Nap előtt?
Ki a Nő, ki a fedélzeten áll?
S ki a másik? Vajon ő a Halál?
A Halál kíséri e Nőt?

Amilyen a hajó, olyan a legénység.

Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
és dermed tőle a vér.

Halál és Eleven-halál kockáztak a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.

A csupasz váz mellénk suhant;
nő hang szólt – kocka röpűlt –:
,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!'
mondta s hármat fütyűlt.

Nincs félhomály a Nap udvarain belül.

A Nap lemerűlt; egyszerre; éj;
kirohantak az égi tüzek;
a Váz-hajó tovaszállt, vadúl
suhogtatva a vizet.

És a Hold felketekor

Csönd? szem s fül oldalt, föl

kupájából a félelem
minden vért kiivott.
Sűrű éj, vak csillagok. Idelent
lámpa, kormány, őr arc dereng;
vásznaink harmatosok, –
majd végül a Hold sarlója kelt
Keleten s alvó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.

egymásután

Felém fordúltak a csillag-ebes
kisérteti Hold alatt
az arcok (se sóhaj, se nyögés):
s szemük átka rám tapadt.

halottan összeesnek a matrózok.  

Négyszer ötven szép legény
– nyögés sóhajnyi sem! –
élettelen, súlyos mereven
dőlt el a fedélzeten..

De Eleven-halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.

Lelkük kiröpűlt, – eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! –
Úgy surrant mind el előttem, ahogy
ijjamról surran a nyíl!”

Fordította: Szabó Lőrinc

Treći deo

Iznurujući prođe vreme. Svačije grlo

Beše osušeno, staklasto svačije oko.

Iznurujuće vreme! Iznurujuće vreme!

Kako je bilo staklasto svačije iznureno oko

Kada sam pogledao na zapad i spazio

Nešto neodređeno na nebu.

Najpre je izgledalo kao kakva mrljica,

A potom kao magla:

Kretalo se i raslo, i konačno dobilo

Jedan oblik koji znam.

Mrlja, magla, oblik koji znam!

A jednako se sve više primicalo:

Kao da je bežalo od vodenog duha,

Zaronjavalo je, menjalo pravac i zaokretalo.

Neokvašenih grla, sprečenih pocrnelih usana,

Nismo mogli ni da se smejemo ni da se zapomažemo:

Zbog strašne suše potpuno smo nemi stajali!

Ugrizoh se za ruku, nasisah se krvi,

I povikah: – Jedro! jedro! –

Neokvašenih grla, sprečenih pocrnelih usana

Zabezeknuti me začuše kako vičem:

Bogu hvala! od radosti su se cerili,

I iznenada dah im se povrati

Kao da su se napojili svi.

– Gledajte! gledajte! (vikao sam), ona više ne menja pravac!

Sad ide pravo na nas;

Bez vetra, bez struje,

Nadire sasvim uspravno! –

Zapad je sav goreo u plamenu:

Dan beše dobro pomakao:

Na zapadu, gotovo nad samim talasom,

Počivalo je veliko, sjajno Sunce;

Tada onaj čudni oblik naglo uplovi

Između nas i Sunca.

I odmah Sunce bi išarano prugama,

(Nek nam se smiluje Mati Božja!)

Kao da je kroz tamničku rešetku provirivalo

Njegovo okruglo usplamtelo lice.

Avaj (pomislih ja, a srce mi je glasno tuklo),

Kako brzo pristiže sve bliže i bliže!

Da l΄ to njena jedra odbleskuju na Suncu,

Poput treperave paučine?

Da li to kroz njena rebra Sunce

Proviruje, kao kroz rešetku?

Da li joj je ta Žena sva posada?

Da li je to Smrt? i da l΄ su dve?

Da li je Smrt te žene drúga?

Usne su joj bile crvene; pogled bludeo,

Uvojci žuti kao zlato:

Koža joj bela kao u gubavca,

Iz noćne more Život-u-Smrti beše ona,

Što u žilama čoveku ledi krv.

Ogoljena brodina tad prista uz nas,

A one dve uzeše da bacaju kocku;

„Igra je gotova! Dobila sam, dobila sam!“

Reče ona i zviznu triput.

Rub Sunca tone; zvezde nagrnuše:

U jednom koraku stiže mrak;

Dok je šapat s nje dopirao izdaleka, preko mora,

Izgubi se barka utvara.

Slušali smo i gledali raširenih zena!

Dok mi je srce zeblo, kao u pehar

Činilo mi se da ističe krv mog života!

Zvezde su bile mutne, a pomrčina gusta,

Krmarevo je lice pri svetiljci belo svetlucalo;

Sa jedra je rosa kapala

A na istoku se uspinjao

Rog Mesečev s jednom sjajnom zvezdom

U dnu samog vrška.

Jedan za drugim, dok su oko Meseca rojile zvezde,

Pre no što su dospeli da zaječe ili uzdahnu

Svaki mi u strahotnom bolu okrene lice

I prokle me pogledom svojim.

Četiri puta po pedeset živih ljudi

(A ne začuh ni uzdaha ni jecaja)

Sa teškim udarcem, beživotne klade,

Padoše jedan po jedan

Duše iz njihovih tela otprnuše –

Odleteše ka blaženstvu ili pokori!

A svaka duša kraj mene prođe

Kao fijuk strele iz mog samostrela.“

Prevod: Jelena Stakić

Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part IV – IV. rész – Četvrti deo)

PART IV

 

The Wedding-Guest feareth that a Spirit is talking to him ;

`I fear thee, ancient Mariner !
I fear thy skinny hand !
And thou art long, and lank, and brown,
As is the ribbed sea-sand.

(Coleridge's note on above stanza)

I fear thee and thy glittering eye,
And thy skinny hand, so brown.'--
Fear not, fear not, thou Wedding-Guest !
This body dropt not down.

But the ancient Mariner assureth him of his bodily life, and proceedeth to
relate his horrible penance.

Alone, alone, all, all alone,
Alone on a wide wide sea !
And never a saint took pity on
My soul in agony.

He despiseth the creatures of the calm,

The many men, so beautiful !
And they all dead did lie :
And a thousand thousand slimy things
Lived on ; and so did I.

And envieth that they should live, and so many lie dead.

I looked upon the rotting sea,
And drew my eyes away ;
I looked upon the rotting deck,
And there the dead men lay.

I looked to heaven, and tried to pray ;
But or ever a prayer had gusht,
A wicked whisper came, and made
My heart as dry as dust.

I closed my lids, and kept them close,
And the balls like pulses beat ;
For the sky and the sea, and the sea and the sky
Lay like a load on my weary eye,
And the dead were at my feet.

But the curse liveth for him in the eye of the dead men.

The cold sweat melted from their limbs,
Nor rot nor reek did they :
The look with which they looked on me
Had never passed away.

An orphan's curse would drag to hell
A spirit from on high ;
But oh ! more horrible than that
Is the curse in a dead man's eye !
Seven days, seven nights, I saw that curse,
And yet I could not die.

In his loneliness and fixedness he yearneth towards the journeying Moon,
and the stars that still sojourn, yet still move onward ; and every where
the blue sky belongs to them, and is their appointed rest, and their native
country and their own natural homes, which they enter unannounced, as lords
that are certainly expected and yet there is a silent joy at their arrival.

The moving Moon went up the sky,
And no where did abide :
Softly she was going up,
And a star or two beside--

Her beams bemocked the sultry main,
Like April hoar-frost spread ;
But where the ship's huge shadow lay,
The charméd water burnt alway
A still and awful red.

By the light of the Moon he beholdeth God's creatures of the great calm.

Beyond the shadow of the ship,
I watched the water-snakes :
They moved in tracks of shining white,
And when they reared, the elfish light
Fell off in hoary flakes.

Their beauty and their happiness.

Within the shadow of the ship
I watched their rich attire :
Blue, glossy green, and velvet black,
They coiled and swam ; and every track
Was a flash of golden fire.
He blesseth them in his heart.

O happy living things ! no tongue
Their beauty might declare :
A spring of love gushed from my heart,
And I blessed them unaware :
Sure my kind saint took pity on me,
And I blessed them unaware.

The spell begins to break.

The self-same moment I could pray ;
And from my neck so free
The Albatross fell off, and sank
Like lead into the sea.

IV. rész

A lakodalmas vendég fél, hogy szellem beszél hozzá;

”Félek tőled, vén Tengerész,
bőrös kezed oly aszott!
sovány vagy, nyurga, s barna, mint
a ráncos parti homok.

de a vén tengerész biztosítja testi életéről és tovább meséli szörnyű bűnhődését.

Bőrös kezed csupa ránc; szemed
újra parázslani kezd…”
”Ne félj, lagzik vendége! ne félj,
nem halt velük ez a test.

Magam voltam, jaj, be magam
a nagy-nagy tengeren
nem akadt szent, ki megkönyörűlt
haldokló lelkemen.

Megveti a békés élő lényeket.

Az a sok szép, derék fiú!
s halott volt mind, szegény:
s ezerszer ezer nyálkás dolog
élt tovább: ahogy én.

És irigyli, hogy élni tudnak, mikor oly sokan hevernek halottan.

Néztem a rothadó vizet:
s a szemem csak menekűlt;
aztán a rothadó hajót:
halottak mindenütt!

Néztem föl az égre, de mikor imát
kezdtem, mindannyiszor
pokoli susogás kelt, és a szivem
száraz lett, mint a por.

lehúnytam a szemem, úgy maradt,
s golyója lüktetett,
hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég
rajtuk ült, mint ólomnehezék:
s előttem a hullasereg.

Őt azonban tovább átkozza a halottak szeme.

Hideg veriték folyt tagjaikon,
egynek se lett szaga;
tekintetük, mely rám tapadt,
nem hagyott el soha.

A árva átka szellemet is
égből pokolba vet;
de halott ember szemének az
átka még rémesebb!
Hét éj s nap láttam átkukat
s meghalnom nem lehetett.

Elhagyatottságában és tehetetlenségében vágyódva néz fel az utazó Holdra és a csillagokra, melyek, noha állani látszanak,  mégis folyton elõre mozognak: és mindenütt övék a kék ég, az az õ kijelölt nyugvóhelyük, és szülõhazájuk és természetes otthonuk, ahová bejelentés nélkül lépnek be, mint Urak, akiket bizonyára várnak és akiket csöndes öröm fogad.

Feljött az égre lassan az

utazó Holdvilág,

s vele egy-két halvány csillag is,

de sehol meg nem állt:

fényétől zuzmarát kapott

a fülledt óceán;
de ahol a hajó árnya feküdt,
a megbűvölt víz mindenütt
csak izzott tűz-lilián.

A Hold fényében szemléli Isten teremtményeinek nagy nyugalmát.

A hajó árnyán túl láttam a
vízi-kígyók seregét:
habcsipkék úsztak a víz szinén
s ha felugrottak, tündéri fényt
szikráztak szerteszét.

Milyen szépek és boldogok!

A hajó árnyán belül pedig
láttam szépségüket:
kék, lángzöld és bársonyfekete
gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,
mint gyors aranytüzek.

Szivében megáldja őket.

Gyönyörű Élet! Minden gyönyörű
amit teremt az Úr:
áldást mondott rájuk szerető
szivem öntudatlanul:
őrangyal súghatta, hogy ezt
tegyem öntudatlanúl!

A varázs kezd megtörni.

S már tudtam imádkozni: és

megkönnyűlt nyakamon

lazúlt a madár, s lezuhant, s be a

tengerbe, mint az ón.”

Fordította: Szabó Lőrinc

Četrvrti deo

„Bojim te se, stari Mornaru!

Bojim se tvoje suvonjave ruke!

A izdužen si, usukan i mrk

Ko kakav namreškan peščani sprud.

Bojim se tebe i tvog blistavog oka,

I tvoje suvonjave ruke, tako mrke.” –

„Ne boj se, ti Svatu, ne boj!

Od ovog je sveta to telo.

Sam, sam, sam-samcijat,

Sam na širokoj pučini morskoj!

I nikakav se svetac nije sažalio na

Moju dušu u ropcu.

To mnoštvo ljudi, tako lepih!

I svi su mrtvi ležali:

A hiljadu hiljada ljigavih stvorova

Živelo je dalje; pa tako i ja.

Pogledao sam na ustajalo more,

I skrenuo pogled s njega;

Pogledao sam na istrulelu palubu,

A na njoj su ležali mrtvi.

Pogledao sam ka nebu i pokušao da se molim,

Ali kad god bi molitva navrla,

Proročan je šapat izlazio i činio

Srce moje suvim poput praha.

Sklopih kapke i ostavih ih sklopljene,

A jabučice su kao bila tukle;

Jer nebo i more, more i nebo

Ležali su kao tovar na mome iznurenom oku,

A mrtvi su mi uz stopala bili.

Hladan znoj tekao je iz njihovih udova,

Ni trulili, ni zaudarali nisu:

Pogled kojim su me gledali

Nikako da se ugasi.

Kletva siročeta odvukla bi u pakao

I duha s visine;

Ali oh! užasnija od toga

Jeste kletva u oka mrtva čoveka!

Sedam dana, sedam noći gledao sam tu kletvu,

Pa ipak nisam mogao da umrem.

Mesec na svom putu krete uz nebo,

I nigde ne zastade:

Lagano se uzdizao,

A zvezda-dve kraj njega –

Njegovi zraci rugali su se zaparnoj pučini,

Kao april popaloj slani;

Ali na mestu na koje je brod bacao golemu senku,

Začarana je voda neprestano gorela,

Tiha i stravično crvena.

Iza senke broda,

Posmatrao sam vodene zmije:

Ostavljale su za sobom trag belog bleska,

A kada su izronile, vilinsko svetlo

Rasu se kao pahuljice inja.

U senci broda

Posmatrao sam njihovu gizdavu odeždu:

Plave, sjajno zelene i kadifasto crne,

Uvijale su se i plivale; a svaka im je putanja

Bila blesak zlatne vatre.

O, srećni živi stvorovi! nikakve reči

Njihovu lepotu ne bi mogli da dočaraju:

Izvor ljubavi grunu iz moga srca

I ja ih nesveno blagoslovih:

Sigurno se moj dobri svetac smilovao na me

I ja ih nesvesno blagoslovih.

Istoga trenutka, uzmogoh da se molim;

A sa mog vrata sasvim lako

Albatros spade i potonu

Poput olova u more.

Prevod: Jelena Stakić