Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Farkas Molnár Péter. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Farkas Molnár Péter. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 22., kedd

Farkas Molnár Péter Ember, kutya, köd – Čovek, pas, magla

Képtalálat a következőre: „farkas molnár péter”

Farkas Molnár Péter Budapest, 1952. június 9. –


Ember, kutya, köd

...meg a csend. Mint némafilm.
Nyílik a kapu és csukódik, a kutya megáll, fülel, gyanús a világ. Beleszimatol a levegőbe, fülét hegyezi, forgatja minden irányba.
Leül, nézi az embert, fejét félrebillenti. Kérdez. Mondd, mi történt?
Az ember figyeli. Kezével int. A kutya bizonytalan. Feláll, tétovázik.
A fűre fut, szinte támolyogva. Szaglász, forog maga körül. Végigkocog a foghíjas sövény mellett. Nyilván szorítja a szükség, de ez a csend...
Végül a sövény túl-felére fut, diszkréten lekucorodik. Hiába, a kutya is csak ember. Végez, megrázkódik, talpát a lucskos fűbe törli. Visszaül gazdája elé.
Az zsebbe nyúl, labdát hajít. A labda pattog, de nem hallom a tompa dobbanásokat. A kutya ültében a labda után fordul, nézi.
Feláll, ismét megrázza magát, egész testével nemet int.
Lassan, nagyon lassan a kapuhoz megy, ismét ülepére ereszkedik. Fejét emeli, nézi a kilincset. Nem mozdul.
Az ember a labdáért ballag, felveszi, zsebre vágja. Megy a kutya után, kinyitja a kaput. Eltűnnek.
Nem hallatszik a kapu csapódása. Betömte a lakótelep fülét a sűrű köd.
Ősz van. November elseje...

Čovek, pas, magla

...i tišina. Kao nemi film.
Kapija se otvara, zatvara, pas zastane, osluškuje, sumnjiv je svet. Njuška, uši napinje, na sve strane okreće.
Sedne, gleda čoveka, glavu na stranu nagne. Pita. Reci, šta se desilo?
Motri ga čovek. Rukom mahne. Pas je neodlučan. Ustane, koleba.
Trči na tratinu, teturajući skoro. Cunja, oko sebe se vrti. Duž nepotpune živice kaska. Verovatno ga nužda stiska, ali ta tišina...
Konačno na kraj živice stiže, diskretno se skupi. Zaman, i pas je samo čovek. Dovršava, razdrma se, šape u vlažnu travu briše. Ponovo
ispred gazde sedne.
On u džep posegne, loptu baca. Skakuta lopta, ali tupa lupanja ne čujem. Pas sedeći za loptom se okrene, promatra.
Ustaje, opet se razdrma, celim telom se usprotivi.
Polako, savim polako ide do kapije, ponovo se na guzu smesti. Diže glavu, kvaku gleda. Ne miče se.
Ode čovek do lopte, podiže, u džep stavi. Ide za psom, otvori kapiju. Nestanu.
Zatvaranje kapije se ne čuje. Uši stambene četvrti je gusta magla začepila.
Jesen je. Prvi novembar...

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10204327204716861&set=a.1323799091670.2048852.1131655430&type=3&fref=nf&pnref=story

2015. október 14., szerda

Farkas Molnár Péter Következetességek – Doslednosti

Képtalálat a következőre: „farkas molnár péter”
Farkas Molnár Péter Budapest, 1952. június 9. –


Következetességek

– Engedd el a lábam.
– Nem.
– Engedd el a lábam!
– Nem.
– Te! Rúgni fogok!
– Jó, legyen. Tessék, elengedtem, így most jó?
– Jobb, de vedd le a kezed a hasamról.
– Szóval nem érhetek hozzád?
– Te polip, te.
– Most mi van? Szeretlek simogatni.
– Ez magyartalan.
– De igaz.
– Én is szeretlek simogatni, de neked csápjaid vannak, ott a kezed mindenhol.
– Most akkor csáp vagy kéz?
– Te! Nem szólok még egyszer!
– Jó, tessék, elengedtelek, elfordultam, elhúzódtam. Kapok egy cigit?
– Most?
– Igen. Elalvás előtt mindig rágyújtok.
– Értem. Tehát teljesítettem házastársi kötelességem, végeztünk, alszol. Ennyi?
– Nem vagyunk házasok.
– Még rosszabb. Szex letudva, pipa vagy strigula, aztán alszol.
– Te! Most én mondom, hogy rúgni fogok!
– Na mi van? Elfogytak az érvek, jön az erőszak? Brutál-szex?
– Te szórakozol velem?
– Aha…
– Elfenekellek!
– Mondom én! Nem tudsz érvelni, jön a verés. Nagyon macsós, mondhatom.
– Nem értem mi a bajod.
– Azt látom. Tudod a nők szeretkezés után igénylik azt, hogy beszélgess velük.
– Rendben. Mit szeretnél?
– Hát… nem is tudom. Talán azt, hogy tedd a kezed a hasamra, simogass, és csókolj meg.
– Hé! És a beszélgetés?
– Az eddig tartott.
– Ez nem valami konzekvens, tudod?
– Ne tereld tudományos síkra. Na gyere…

– Alszol?
– Már nem. Nem hagysz.
– Hoztam a kávéd.
– Én lettem volna a soros.
– Igaz, de felébredtem, és néztelek. Olyan mélyen aludtál, én meg már fenn voltam. Baj?
– Nem, és drága vagy. Csak én lettem volna a soros. Tartsunk rendet.
– Tartsunk. Legyünk következetesek.
– Így van, legalább ebben. Az apró dolgok nagyon fontosak ám.
– Tudom. És rend a lelke mindennek, anyukám is mindig mondta.
– Hiába gúnyolsz, a következetesség igenis fontos!
– Hm… tudom én azt.
– Most meg mi van?
– Visszabújtam, mi lenne? Tedd le a bögrét.
– Te! Tudod, hogy reggel nem szeretem.
– Hol a különbség?
– Megizzadtam.
– Hülyeség. Remek illatod van.
– Na persze. A számnak különösen.
– Jaj, te! Moss gyorsan fogat.
– Jó. Aztán zuhanyozom majd.
– Nagyszerű lesz. Én pedig borotválkozom, mert a következő úgyis ez lesz: szúrsz.
– Igenisigen, hogy szúrsz. Este is mondtam, hogy nem ártana, ha simítanál a képeden.
– Jó, értem én. Akkor zuhanyozol, fogat mosol, én borotválkozom, és öltözhetünk. Ennyi.
– Haragszol? Tudod, hogy reggel…
– Nem szereted.
– Tévedsz. Elkésni nem szeretek.
– Akkor nyomás! Nem venném a lelkemre.
– Most hová mész?
– Adok tiszta törölközőt, és megnézem van-e még kávé.
– Hagyd a csudába. Gyere vissza inkább.
– Hé! És a szád?
– Ittam kávét, rágyújtottam. Nem mindegy már?
– Nem vagy következetes.
– Fütyülök a következetességre. Gyorsan fogat mosok. Ne menj sehova!

– Hány óra van?
– Kit érdekel?
– Engem! Tíztől heti értékelés van.
– Várj, nyújtóznom kell…
– Ott a telefon.
– Azért nyújtózóm. Hánytól lesz értékelés?
– Tíztől.
– Feltétlenül be kell menned?
– Na ne hülyéskedj. Nem kérhetek szabadságot.
– Hát, pedig muszáj lesz. Fél tíz múlt három perccel.
– Ó, hogy…

– Mivel zörögsz?
– A mosógéppel, mormota.
– Mennyi az idő?
– Rögtön tizenegy. Gondoltam rendet csinálok, ha már itthon maradtam.
– Hagyd a csudába. Rendbe szedem magam és elmegyünk ebédelni, aztán kivisszük kutyót a szigetre.
– No persze. És holnap mit veszel fel?
– Hát tudom én? Pólót, farmert, inget, ami van.
– Mindened ott volt a szennyesben. Mikor mostál utoljára?
– Ki nézi azt?
– Én.
– Gyere ide, és megköszönöm.
– Nem! Kifelé! Zuhany, borotva.
– Legalább egy kávét adj.
– Mire megtörölközöl, kész lesz.

– Hol vagy?
– Visszadőltem.
– Ruhástól?
– Hát megyünk a szigetre, nem? Itt a kávéd.
– De azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam. A gép önállóan mos, teregetni ráérek, ha visszajöttünk.
– Akkor sziget, kutyaúsztatás, sült hal?
– Ha nem iszol sört, részemről benne vagyok.
– Mi baj van a sörrel?
– Semmi, csak büdös vagy utána.
– Igyál te is.
– Nem szeretem, mit csináljak?
– Pedig egészséges, a nagy melegben felfrissít, magas a tápértéke, este egy pohár segít elaludni.
– Na hiszen! Pasik… Kaja helyett sör, elalvás előtt sör…
– Utána egy…
– Tudom! Cigaretta és egy sör. Hím-soviniszta disznó! Most mit akarsz?
– Utána egy sört meg egy cigit.
– Dehülyevagyte!

– Éhes vagyok.
– Megnézem a hűtőt.
– Ne nézd, vásárolnunk is kell. Majd menet közben kajálunk.
– Mennyi az idő?
– Dél múlt.
– Jesszusom! A kutya!
– Fussatok, addig összeírom mit veszünk, és rendbe szedem magam.

– Ne bámulj, így nem lehet enni!
– Szeretem nézni, ahogy eszel.
– Nagyon éhes voltam.
– Látom. Eltüntettél két szelet húst, és három palacsintát.
– Baj?
– Csudát. Mindig ez volt az álmom. Csendes otthon, béke és nyugalom, a konyhában meg egy nagy seggű asszony sertepertél.
– Döööög! És a te pocakod?
– Az más. Ötvenöt évesen megengedhetek magamnak egy pocakot.
– Hát huszonnyolc évesen én is megengedhetem magamnak a széles csípőt. És amíg esténkét nem tömök magamba egy tábla csokit, ne szólj semmit.
– Nem is szólok. Mostantól minden este kapsz egy nagy tábla Cote d' or-t.
– Na persze! Egy hónap múlva cserélhetem a nadrágjaimat, aztán a pólókat, a blúzaimat, deréktájon megjelennek a szép, vastag, fehér hurkácskák, elterebélyesedek, szuszogok és izzadok, mint egy ló. Olyan szagom lesz, mint egy pumaketrecnek…
– Hé! Vigyázz a szádra, a csajomról beszélsz!
– Bolond.
– Az.

– Szeretek itt ülni.
– Tudom, azért járunk ide.
– Kutyó?
– Ott igénytelenkedik a labdájával.
– Örülök ennek a napnak, bár holnap a főnököm kicsinál.
– Kereshetnél más munkát.
– Neked könnyű, a magad rabszolgája vagy. Nem egyszerű jó melót találni, és fenn kell tartanom magam, meg a lakást.
– Hozzám költözhetnél, a lakást kiadhatnád, megtermelné a törlesztő részleteket.
– Egy év alatt lelaknák, aztán kezdhetném a felújítást elölről. És ha rám unsz majd? Pakolás, költözés haza?
– Ezt ne!
– Miért?
– Mert kizárt, hogy rád unjak.
– Nem tudhatod. Nem látsz a jövőbe. Meddig leszünk együtt?
– Ha rajtam áll, ameddig élek.
– Mondod most. Egy év múlva az agyadra mennék.
– Azon már túl vagyunk. Hé! Te megütöttél?
– Naná! És kapsz még egyet, csak piszkálj.
– Te vagy a leglegleg, és ezt pontosan tudod. Nem tudsz az agyamra menni, mert szeretlek.
– Mondd még egyszer.
– Hogyne! Még elkapatlak.

– Jó volt ez a mai nap.
– Jó. Végigettük.
– Ne hülyéskedd el, tudod, hogy értettem. Lustiztunk, vásároltunk együtt, sétáltunk, főztem az emberemnek. Jó lenne mindig így.
– Ezt mondtam délután.
– Ezt. De tudod, hogy nem lehet.
– Lehetne. Ne azzal foglalkozz meddig tartana. Én két jó évért odaadnék az életemből tíz rosszat.

– Elhallgattál. Mire gondolsz?
– Hagyjuk, nem érdekes.
– Mondd csak.
– Á, semmi. Elgondolkodtam ezen az egészen. Kettőnkön, anyámékon, az életeinken.
– Ezért hallgattál el?
– Tulajdonképpen igen. Álmodozni ér, nem?
– Ér hát. Miről álmodoztál? Elmeséled?
– Inkább hagyjuk.
– Na, mesélj. Szeretem az álmokat.
– Egy ház, nem túl nagy, valahol csendes helyen. Te, meg én, meg két kutyó a kertben… Főznék, várnálak haza. Esténként leülhetnénk csendben a tornácon. Télen a kályha mellől nézhetnénk, ahogy hull a hó…
- Szép. Meg tudnám szokni. Elviselnék így húsz-harminc évet.
– Én is. Lehetne gyerekem.

– Te is elhallgattál…
– El. Gyere, segítek összepakolni a cuccaidat…
Doslednosti

– Pusti mi nogu.
– Ne.
– Pusti mi nogu!
– Ne.
– Ti! Šutnuću!
– Dobro, neka bude. Izvoli, pustio sam te, jel sad u redu?
– Bolje je, ali i sa mog trbuha skini ruku.
– Znači ne smem te taknuti?
– Ti polipe, ti.
– Šta je sad? Volim te milovati.
– To nije u duhu gramatike.
– Ali je istina.
– I ja te volim milovati, ali ti pipce imaš, ruka ti je svugde.
– Pa sad pipac ili ruka?
– Ti! Neću još jednom reći!
– Dobro, evo, pustio sam te, okrenuo, sklonio se. Mogu li dobiti cigaru?
– Sad?
– Da. Pre spavanja uvek zapalim.
– Shvatam. Dakle bračnu obavezu ispunila, završili smo, spavaš. Samo toliko?
– Nismo u braku.
– Još gore. Seks iza nas, oznaka ili beleg, pa spavaš.
– Ti! Sad ja kažem, šutnuću!
– Šta je? Argumenti nestali, stiže nasilje? Brutalan seks?
– Ti se sa mnom poigravaš?
– Pa…
– Izlupaću te!
– Pa da! Argumente nemaš, stiže batina. Baš si kavalir.
– Ne shvatam, šta ti je.
– Vidim. Znaš žene posle vođenja ljubavi bi volele da pričaš s njima.
– U redu. Šta bi htela?
– Pa… ustvari ne znam. Možda to da ruku mi na trbuh staviš, da me gladiš i poljubi me.
– E! Zar je to razgovor?
– To je dotle trajalo.
– Pa to nije nešto što je dosledno, znaš li?
– Nemoj na naučnu razinu terati. No dođi…

– Spavaš li?
– Više ne. Ne daš mi.
– Doneo sam ti kafu.
– Ja bi bila na redu.
– Istina je, ali sam se probudio i gledao te. Tako duboko si spavala, a ja sam već na nogama bio. Jel to problem?
– Ne i drag si. Samo ja bi bila na redu. Držimo se reda.
– Držimo. Budimo konzekventni.
– Tako je, bar u tome. Dabome sitnice su jako važne.
– Znam. I mama mi je uvek govorila, red je srž svega.
– Zalud mi se rugaš, doslednost je itekako važna!
– Pa… znam to.
– A šta je sad?
– Uvukao se u krevet, šta bi bilo? Spusti šolju.
– Ti! Znaš da ujutro ne volim.
– Gde je razlika?
– Oznojila sam se.
– Budalaština. Ugodan ti je miris.
– Pa da. Pogotovo mojim ustima.
– Joj, ti! Brzo operi zube.
– Dobro. I tuširaću posle.
– Odlično. A ja ću se obrijati jer i ovako i onako iza toga sledi: bodeš.
– Da, da, itekako bodeš. I uveče sam već rekla da ne bi bilo suvišno, kad bi pogladio obraze.
– Dobro, shvatam. Dakle tuširaćeš, opraćeš zube, ja ću se obrijati, i možemo se oblačiti. Toliko.
– Zar se ljutiš? Znaš da ujutro…
– Ne voliš.
– Varaš se. Zakasniti ne volim.
– Onda požuri! Ne bi primio na dušu.
– Kud sad ideš?
– Daću ti čist peškir i pogledaću ima li još kafe.
– Ostavi do đavola. Rađe dođi.
– Ej! A tvoje usne?
– Popila kafu i zapalila. Zar nije svejedno?
– Nisi dosledna.
– Fućkam se na doslednost. Opraću na brzinu zube. Nikud ne idi!

– Koliko je sati?
– Koga to zanima?
– Mene! U deset je nedeljno ocenjivanje.
– Čekaj, moram se ispružiti…
– Tamo je telefon.
– Pokušavam uhvatiti. Kad će biti vrednovanje?
– U deset.
– Zar baš neophodno moraš prisustvovati?
– Nemoj ludirati. Ne mogu slobodan dan tražiti.
– Pa, moraćeš. Tri minuta prošlo pola deset.
– O nebesa…

– Čime to lupaš?
– Sa vešmašinom, ti spavalico.
– Koliko je sati?
– Sad će jedanajst. Kad sam već ostala, napraviću red.
– Ostavi do vraga. Urediću se i idemo na ručak, posle ćemo sa džukelom na ostrvo.
– Naravno. I šta ćeš sutra obući?
– Zar je to važno? Majicu, farmerku, košulju, čega bude.
– Sve ti je u sanduku za prljavo rublje. Kad si zadnji put prao?
– Ko to gleda?
– Ja.
– Dođi i zahvaliću ti se.
– Ne! Van! Tuširanje, brijanje.
– Makar mi kafu daj.
– Dok ćeš se obrisati, biće gotova.

– Gde si?
– Prilegla.
– Obučeno?
– Pa idemo na ostrvo, zar ne? Tu ti je kafa.
– Ali si rekla…
– Znam, šta sam rekla. Mašina sama pere, prostirati ima vremena, kad se vratimo.
– Dakle ostrvo, kupanje psa, pečena riba?
– Ako nećeš piti pivo, saglasna sam.
– Jel pivo problem?
– Smrdiš posle.
– Pij i ti.
– Ne volim, šta mogu?
– Ali je zdrav, u velikim vrućinama osvežava, hranjiva vrednost visoka, uveče jedna čaša pomaže da zaspiš.
– Ne verujem! Dvonožci… Umesto klope pivo, pre spavanja pivo…
– Posle jedna…
– Znam. Cigara i pivo. Mužjak-sovinistu, svinjo! Šta sad želiš?
– Posle jedno pivo i cigaru.
– Bašsilud!

– Gladna sam.
– Pogledaću šta ima u hladnjaku.
– Nemoj, moramo i kupovati. Usput ćemo čelebrknuti.
– Koliko je sati?
– Prošlo podne.
– Zaboga! Pas!
– Trčite, dotle ću zapisati šta treba kupiti i urediću se.

– Ne bulji, ovako ne mogu jesti!
– Volim gledati kako jedeš.
– Gladna sam bila.
– Vidim. Smazala si dve šnite mesa i tri palačinke.
– Jel problem?
– Ma kakvi. Uvek o tome sanjao. Tih dom, mir i tišina a u kuhinji pak guzata žena se prevrće.
– Mrrrrcino! A tvoj stomak?
– To je nešto drugo. Sa pedeset godina nešto stomaka mogu si dopustiti.
– Pa sa davedesetosam godina širi kuk i ja smem dopustiti. I dok uveče po jednu tablu čokolade ne guram u sebe, nemoj ništa reći.
– Ni ne kažem. Od sada, svako veče dobićeš po jednu tablu Kote d' or-a.
– Pa da! Za mesec dana mogu promeniti pantalone, posle majice, pa bluze, na kukovima pojaviće se lepe, bele masnice, raširiću se, poput konja dahtaću i znojiću se. Smrdiću kao kavez pantere…
– Ti! Biraj izraze, o mojoj curi pričaš!
– Uvrnuta je.
– Tačno.

– Volim tu sedeti.
– Znam, zbog toga dolazimo ovamo.
– A kuja?
– Tamo se sa loptom bezveze igra.
– Radujem se ovom danu, mada će me sutra šef isprašiti.
– Mogla bi neki drugi posao potražiti.
– Lako je tebi, sam si svoj rob. Nije lako dobar posao naći i moram se na neki način izdržavati, a i rate za stan izmiriti.
– Mogla bi se kod mene preseliti, stan izdati, pa bi mesečne rate lako otplaćivala.
– Za godinu dana bi uništili, te obnovu mogla ispočetka početi. I šta onda, ako ti dojadim? Pakovanje, selidba?
– To ne!
– Zašto?
– Jer je isključeno da bi mi dojadila.
– Ne možeš znati. Nisi vidovit. Dokle ćemo biti zajedno?
– Ako o meni ovisi, dok živim.
– Kažeš sad. Za godinu dana bi ti se popela na vrh glave.
– To smo već pregrmili. Ej! Jesi li me udarila?
– I te kako! I dobićeš još, samo me diraj.
– Ti si najnajnaj i to zasigurno znaš. Ne možeš mi se popeti na glavu jer te volim.
– Reci još jednom.
– Vala! Još bi se uobrazila.

– Dobar je bio taj današnji dan.
– Da. Žderali smo.
– Nemoj udariti na šegu, znaš kako sam mislila. Lenčarili, išli u kupovinu, šetali, mom čoveku kuvala. Tako bi uvek bilo dobro.
– To sam popodne rekao.
– Da. Ali znaš da je nemoguće.
– Moglo bi. Nemoj o tome, koliko bi trajalo. Ja bi za dve sretne godine od svog života deset loših dao.

– Ušutila si. Na što misliš?
– Ostavimo, nije interesantno.
– Ipak reci.
– Ma ništa. O toj čitavoj situaciji razmišljala. O nama, mojim roditeljima, o našem životu.
– Zbog toga si ušutila?
– Ustvari da. Vredi li, ne vredi sanjariti?
– Da, vredi. O čemu si sanjarila? Bi ispričala?
– Rađe ostavimo.
– No, pričaj. Volim snove.
– Jedna kuća, ne prevelika, negde na mirnom mestu. Ti i ja i u vrtu dva jazavičara… Kuvala bi i čekala te. Uveče bi u tišini na verandi sedeli. Zimi pored peći bi promatrali kako pada sneg…
– Lepo je. Na to bi se mogao naviknuti. Ovako bi dvadeset-trideset godina izdržao.
– I ja. Mogla bi i roditi.

– I ti si ušutio…
–Da. Ajde, pomoćiću ti spakovati…

Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző