Keresés ebben a blogban

2015. október 13., kedd

Farkas Molnár Péter Következetességek – Doslednosti

Képtalálat a következőre: „farkas molnár péter”
Farkas Molnár Péter Budapest, 1952. június 9. –


Következetességek

– Engedd el a lábam.
– Nem.
– Engedd el a lábam!
– Nem.
– Te! Rúgni fogok!
– Jó, legyen. Tessék, elengedtem, így most jó?
– Jobb, de vedd le a kezed a hasamról.
– Szóval nem érhetek hozzád?
– Te polip, te.
– Most mi van? Szeretlek simogatni.
– Ez magyartalan.
– De igaz.
– Én is szeretlek simogatni, de neked csápjaid vannak, ott a kezed mindenhol.
– Most akkor csáp vagy kéz?
– Te! Nem szólok még egyszer!
– Jó, tessék, elengedtelek, elfordultam, elhúzódtam. Kapok egy cigit?
– Most?
– Igen. Elalvás előtt mindig rágyújtok.
– Értem. Tehát teljesítettem házastársi kötelességem, végeztünk, alszol. Ennyi?
– Nem vagyunk házasok.
– Még rosszabb. Szex letudva, pipa vagy strigula, aztán alszol.
– Te! Most én mondom, hogy rúgni fogok!
– Na mi van? Elfogytak az érvek, jön az erőszak? Brutál-szex?
– Te szórakozol velem?
– Aha…
– Elfenekellek!
– Mondom én! Nem tudsz érvelni, jön a verés. Nagyon macsós, mondhatom.
– Nem értem mi a bajod.
– Azt látom. Tudod a nők szeretkezés után igénylik azt, hogy beszélgess velük.
– Rendben. Mit szeretnél?
– Hát… nem is tudom. Talán azt, hogy tedd a kezed a hasamra, simogass, és csókolj meg.
– Hé! És a beszélgetés?
– Az eddig tartott.
– Ez nem valami konzekvens, tudod?
– Ne tereld tudományos síkra. Na gyere…

– Alszol?
– Már nem. Nem hagysz.
– Hoztam a kávéd.
– Én lettem volna a soros.
– Igaz, de felébredtem, és néztelek. Olyan mélyen aludtál, én meg már fenn voltam. Baj?
– Nem, és drága vagy. Csak én lettem volna a soros. Tartsunk rendet.
– Tartsunk. Legyünk következetesek.
– Így van, legalább ebben. Az apró dolgok nagyon fontosak ám.
– Tudom. És rend a lelke mindennek, anyukám is mindig mondta.
– Hiába gúnyolsz, a következetesség igenis fontos!
– Hm… tudom én azt.
– Most meg mi van?
– Visszabújtam, mi lenne? Tedd le a bögrét.
– Te! Tudod, hogy reggel nem szeretem.
– Hol a különbség?
– Megizzadtam.
– Hülyeség. Remek illatod van.
– Na persze. A számnak különösen.
– Jaj, te! Moss gyorsan fogat.
– Jó. Aztán zuhanyozom majd.
– Nagyszerű lesz. Én pedig borotválkozom, mert a következő úgyis ez lesz: szúrsz.
– Igenisigen, hogy szúrsz. Este is mondtam, hogy nem ártana, ha simítanál a képeden.
– Jó, értem én. Akkor zuhanyozol, fogat mosol, én borotválkozom, és öltözhetünk. Ennyi.
– Haragszol? Tudod, hogy reggel…
– Nem szereted.
– Tévedsz. Elkésni nem szeretek.
– Akkor nyomás! Nem venném a lelkemre.
– Most hová mész?
– Adok tiszta törölközőt, és megnézem van-e még kávé.
– Hagyd a csudába. Gyere vissza inkább.
– Hé! És a szád?
– Ittam kávét, rágyújtottam. Nem mindegy már?
– Nem vagy következetes.
– Fütyülök a következetességre. Gyorsan fogat mosok. Ne menj sehova!

– Hány óra van?
– Kit érdekel?
– Engem! Tíztől heti értékelés van.
– Várj, nyújtóznom kell…
– Ott a telefon.
– Azért nyújtózóm. Hánytól lesz értékelés?
– Tíztől.
– Feltétlenül be kell menned?
– Na ne hülyéskedj. Nem kérhetek szabadságot.
– Hát, pedig muszáj lesz. Fél tíz múlt három perccel.
– Ó, hogy…

– Mivel zörögsz?
– A mosógéppel, mormota.
– Mennyi az idő?
– Rögtön tizenegy. Gondoltam rendet csinálok, ha már itthon maradtam.
– Hagyd a csudába. Rendbe szedem magam és elmegyünk ebédelni, aztán kivisszük kutyót a szigetre.
– No persze. És holnap mit veszel fel?
– Hát tudom én? Pólót, farmert, inget, ami van.
– Mindened ott volt a szennyesben. Mikor mostál utoljára?
– Ki nézi azt?
– Én.
– Gyere ide, és megköszönöm.
– Nem! Kifelé! Zuhany, borotva.
– Legalább egy kávét adj.
– Mire megtörölközöl, kész lesz.

– Hol vagy?
– Visszadőltem.
– Ruhástól?
– Hát megyünk a szigetre, nem? Itt a kávéd.
– De azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam. A gép önállóan mos, teregetni ráérek, ha visszajöttünk.
– Akkor sziget, kutyaúsztatás, sült hal?
– Ha nem iszol sört, részemről benne vagyok.
– Mi baj van a sörrel?
– Semmi, csak büdös vagy utána.
– Igyál te is.
– Nem szeretem, mit csináljak?
– Pedig egészséges, a nagy melegben felfrissít, magas a tápértéke, este egy pohár segít elaludni.
– Na hiszen! Pasik… Kaja helyett sör, elalvás előtt sör…
– Utána egy…
– Tudom! Cigaretta és egy sör. Hím-soviniszta disznó! Most mit akarsz?
– Utána egy sört meg egy cigit.
– Dehülyevagyte!

– Éhes vagyok.
– Megnézem a hűtőt.
– Ne nézd, vásárolnunk is kell. Majd menet közben kajálunk.
– Mennyi az idő?
– Dél múlt.
– Jesszusom! A kutya!
– Fussatok, addig összeírom mit veszünk, és rendbe szedem magam.

– Ne bámulj, így nem lehet enni!
– Szeretem nézni, ahogy eszel.
– Nagyon éhes voltam.
– Látom. Eltüntettél két szelet húst, és három palacsintát.
– Baj?
– Csudát. Mindig ez volt az álmom. Csendes otthon, béke és nyugalom, a konyhában meg egy nagy seggű asszony sertepertél.
– Döööög! És a te pocakod?
– Az más. Ötvenöt évesen megengedhetek magamnak egy pocakot.
– Hát huszonnyolc évesen én is megengedhetem magamnak a széles csípőt. És amíg esténkét nem tömök magamba egy tábla csokit, ne szólj semmit.
– Nem is szólok. Mostantól minden este kapsz egy nagy tábla Cote d' or-t.
– Na persze! Egy hónap múlva cserélhetem a nadrágjaimat, aztán a pólókat, a blúzaimat, deréktájon megjelennek a szép, vastag, fehér hurkácskák, elterebélyesedek, szuszogok és izzadok, mint egy ló. Olyan szagom lesz, mint egy pumaketrecnek…
– Hé! Vigyázz a szádra, a csajomról beszélsz!
– Bolond.
– Az.

– Szeretek itt ülni.
– Tudom, azért járunk ide.
– Kutyó?
– Ott igénytelenkedik a labdájával.
– Örülök ennek a napnak, bár holnap a főnököm kicsinál.
– Kereshetnél más munkát.
– Neked könnyű, a magad rabszolgája vagy. Nem egyszerű jó melót találni, és fenn kell tartanom magam, meg a lakást.
– Hozzám költözhetnél, a lakást kiadhatnád, megtermelné a törlesztő részleteket.
– Egy év alatt lelaknák, aztán kezdhetném a felújítást elölről. És ha rám unsz majd? Pakolás, költözés haza?
– Ezt ne!
– Miért?
– Mert kizárt, hogy rád unjak.
– Nem tudhatod. Nem látsz a jövőbe. Meddig leszünk együtt?
– Ha rajtam áll, ameddig élek.
– Mondod most. Egy év múlva az agyadra mennék.
– Azon már túl vagyunk. Hé! Te megütöttél?
– Naná! És kapsz még egyet, csak piszkálj.
– Te vagy a leglegleg, és ezt pontosan tudod. Nem tudsz az agyamra menni, mert szeretlek.
– Mondd még egyszer.
– Hogyne! Még elkapatlak.

– Jó volt ez a mai nap.
– Jó. Végigettük.
– Ne hülyéskedd el, tudod, hogy értettem. Lustiztunk, vásároltunk együtt, sétáltunk, főztem az emberemnek. Jó lenne mindig így.
– Ezt mondtam délután.
– Ezt. De tudod, hogy nem lehet.
– Lehetne. Ne azzal foglalkozz meddig tartana. Én két jó évért odaadnék az életemből tíz rosszat.

– Elhallgattál. Mire gondolsz?
– Hagyjuk, nem érdekes.
– Mondd csak.
– Á, semmi. Elgondolkodtam ezen az egészen. Kettőnkön, anyámékon, az életeinken.
– Ezért hallgattál el?
– Tulajdonképpen igen. Álmodozni ér, nem?
– Ér hát. Miről álmodoztál? Elmeséled?
– Inkább hagyjuk.
– Na, mesélj. Szeretem az álmokat.
– Egy ház, nem túl nagy, valahol csendes helyen. Te, meg én, meg két kutyó a kertben… Főznék, várnálak haza. Esténként leülhetnénk csendben a tornácon. Télen a kályha mellől nézhetnénk, ahogy hull a hó…
- Szép. Meg tudnám szokni. Elviselnék így húsz-harminc évet.
– Én is. Lehetne gyerekem.

– Te is elhallgattál…
– El. Gyere, segítek összepakolni a cuccaidat…
Doslednosti

– Pusti mi nogu.
– Ne.
– Pusti mi nogu!
– Ne.
– Ti! Šutnuću!
– Dobro, neka bude. Izvoli, pustio sam te, jel sad u redu?
– Bolje je, ali i sa mog trbuha skini ruku.
– Znači ne smem te taknuti?
– Ti polipe, ti.
– Šta je sad? Volim te milovati.
– To nije u duhu gramatike.
– Ali je istina.
– I ja te volim milovati, ali ti pipce imaš, ruka ti je svugde.
– Pa sad pipac ili ruka?
– Ti! Neću još jednom reći!
– Dobro, evo, pustio sam te, okrenuo, sklonio se. Mogu li dobiti cigaru?
– Sad?
– Da. Pre spavanja uvek zapalim.
– Shvatam. Dakle bračnu obavezu ispunila, završili smo, spavaš. Samo toliko?
– Nismo u braku.
– Još gore. Seks iza nas, oznaka ili beleg, pa spavaš.
– Ti! Sad ja kažem, šutnuću!
– Šta je? Argumenti nestali, stiže nasilje? Brutalan seks?
– Ti se sa mnom poigravaš?
– Pa…
– Izlupaću te!
– Pa da! Argumente nemaš, stiže batina. Baš si kavalir.
– Ne shvatam, šta ti je.
– Vidim. Znaš žene posle vođenja ljubavi bi volele da pričaš s njima.
– U redu. Šta bi htela?
– Pa… ustvari ne znam. Možda to da ruku mi na trbuh staviš, da me gladiš i poljubi me.
– E! Zar je to razgovor?
– To je dotle trajalo.
– Pa to nije nešto što je dosledno, znaš li?
– Nemoj na naučnu razinu terati. No dođi…

– Spavaš li?
– Više ne. Ne daš mi.
– Doneo sam ti kafu.
– Ja bi bila na redu.
– Istina je, ali sam se probudio i gledao te. Tako duboko si spavala, a ja sam već na nogama bio. Jel to problem?
– Ne i drag si. Samo ja bi bila na redu. Držimo se reda.
– Držimo. Budimo konzekventni.
– Tako je, bar u tome. Dabome sitnice su jako važne.
– Znam. I mama mi je uvek govorila, red je srž svega.
– Zalud mi se rugaš, doslednost je itekako važna!
– Pa… znam to.
– A šta je sad?
– Uvukao se u krevet, šta bi bilo? Spusti šolju.
– Ti! Znaš da ujutro ne volim.
– Gde je razlika?
– Oznojila sam se.
– Budalaština. Ugodan ti je miris.
– Pa da. Pogotovo mojim ustima.
– Joj, ti! Brzo operi zube.
– Dobro. I tuširaću posle.
– Odlično. A ja ću se obrijati jer i ovako i onako iza toga sledi: bodeš.
– Da, da, itekako bodeš. I uveče sam već rekla da ne bi bilo suvišno, kad bi pogladio obraze.
– Dobro, shvatam. Dakle tuširaćeš, opraćeš zube, ja ću se obrijati, i možemo se oblačiti. Toliko.
– Zar se ljutiš? Znaš da ujutro…
– Ne voliš.
– Varaš se. Zakasniti ne volim.
– Onda požuri! Ne bi primio na dušu.
– Kud sad ideš?
– Daću ti čist peškir i pogledaću ima li još kafe.
– Ostavi do đavola. Rađe dođi.
– Ej! A tvoje usne?
– Popila kafu i zapalila. Zar nije svejedno?
– Nisi dosledna.
– Fućkam se na doslednost. Opraću na brzinu zube. Nikud ne idi!

– Koliko je sati?
– Koga to zanima?
– Mene! U deset je nedeljno ocenjivanje.
– Čekaj, moram se ispružiti…
– Tamo je telefon.
– Pokušavam uhvatiti. Kad će biti vrednovanje?
– U deset.
– Zar baš neophodno moraš prisustvovati?
– Nemoj ludirati. Ne mogu slobodan dan tražiti.
– Pa, moraćeš. Tri minuta prošlo pola deset.
– O nebesa…

– Čime to lupaš?
– Sa vešmašinom, ti spavalico.
– Koliko je sati?
– Sad će jedanajst. Kad sam već ostala, napraviću red.
– Ostavi do vraga. Urediću se i idemo na ručak, posle ćemo sa džukelom na ostrvo.
– Naravno. I šta ćeš sutra obući?
– Zar je to važno? Majicu, farmerku, košulju, čega bude.
– Sve ti je u sanduku za prljavo rublje. Kad si zadnji put prao?
– Ko to gleda?
– Ja.
– Dođi i zahvaliću ti se.
– Ne! Van! Tuširanje, brijanje.
– Makar mi kafu daj.
– Dok ćeš se obrisati, biće gotova.

– Gde si?
– Prilegla.
– Obučeno?
– Pa idemo na ostrvo, zar ne? Tu ti je kafa.
– Ali si rekla…
– Znam, šta sam rekla. Mašina sama pere, prostirati ima vremena, kad se vratimo.
– Dakle ostrvo, kupanje psa, pečena riba?
– Ako nećeš piti pivo, saglasna sam.
– Jel pivo problem?
– Smrdiš posle.
– Pij i ti.
– Ne volim, šta mogu?
– Ali je zdrav, u velikim vrućinama osvežava, hranjiva vrednost visoka, uveče jedna čaša pomaže da zaspiš.
– Ne verujem! Dvonožci… Umesto klope pivo, pre spavanja pivo…
– Posle jedna…
– Znam. Cigara i pivo. Mužjak-sovinistu, svinjo! Šta sad želiš?
– Posle jedno pivo i cigaru.
– Bašsilud!

– Gladna sam.
– Pogledaću šta ima u hladnjaku.
– Nemoj, moramo i kupovati. Usput ćemo čelebrknuti.
– Koliko je sati?
– Prošlo podne.
– Zaboga! Pas!
– Trčite, dotle ću zapisati šta treba kupiti i urediću se.

– Ne bulji, ovako ne mogu jesti!
– Volim gledati kako jedeš.
– Gladna sam bila.
– Vidim. Smazala si dve šnite mesa i tri palačinke.
– Jel problem?
– Ma kakvi. Uvek o tome sanjao. Tih dom, mir i tišina a u kuhinji pak guzata žena se prevrće.
– Mrrrrcino! A tvoj stomak?
– To je nešto drugo. Sa pedeset godina nešto stomaka mogu si dopustiti.
– Pa sa davedesetosam godina širi kuk i ja smem dopustiti. I dok uveče po jednu tablu čokolade ne guram u sebe, nemoj ništa reći.
– Ni ne kažem. Od sada, svako veče dobićeš po jednu tablu Kote d' or-a.
– Pa da! Za mesec dana mogu promeniti pantalone, posle majice, pa bluze, na kukovima pojaviće se lepe, bele masnice, raširiću se, poput konja dahtaću i znojiću se. Smrdiću kao kavez pantere…
– Ti! Biraj izraze, o mojoj curi pričaš!
– Uvrnuta je.
– Tačno.

– Volim tu sedeti.
– Znam, zbog toga dolazimo ovamo.
– A kuja?
– Tamo se sa loptom bezveze igra.
– Radujem se ovom danu, mada će me sutra šef isprašiti.
– Mogla bi neki drugi posao potražiti.
– Lako je tebi, sam si svoj rob. Nije lako dobar posao naći i moram se na neki način izdržavati, a i rate za stan izmiriti.
– Mogla bi se kod mene preseliti, stan izdati, pa bi mesečne rate lako otplaćivala.
– Za godinu dana bi uništili, te obnovu mogla ispočetka početi. I šta onda, ako ti dojadim? Pakovanje, selidba?
– To ne!
– Zašto?
– Jer je isključeno da bi mi dojadila.
– Ne možeš znati. Nisi vidovit. Dokle ćemo biti zajedno?
– Ako o meni ovisi, dok živim.
– Kažeš sad. Za godinu dana bi ti se popela na vrh glave.
– To smo već pregrmili. Ej! Jesi li me udarila?
– I te kako! I dobićeš još, samo me diraj.
– Ti si najnajnaj i to zasigurno znaš. Ne možeš mi se popeti na glavu jer te volim.
– Reci još jednom.
– Vala! Još bi se uobrazila.

– Dobar je bio taj današnji dan.
– Da. Žderali smo.
– Nemoj udariti na šegu, znaš kako sam mislila. Lenčarili, išli u kupovinu, šetali, mom čoveku kuvala. Tako bi uvek bilo dobro.
– To sam popodne rekao.
– Da. Ali znaš da je nemoguće.
– Moglo bi. Nemoj o tome, koliko bi trajalo. Ja bi za dve sretne godine od svog života deset loših dao.

– Ušutila si. Na što misliš?
– Ostavimo, nije interesantno.
– Ipak reci.
– Ma ništa. O toj čitavoj situaciji razmišljala. O nama, mojim roditeljima, o našem životu.
– Zbog toga si ušutila?
– Ustvari da. Vredi li, ne vredi sanjariti?
– Da, vredi. O čemu si sanjarila? Bi ispričala?
– Rađe ostavimo.
– No, pričaj. Volim snove.
– Jedna kuća, ne prevelika, negde na mirnom mestu. Ti i ja i u vrtu dva jazavičara… Kuvala bi i čekala te. Uveče bi u tišini na verandi sedeli. Zimi pored peći bi promatrali kako pada sneg…
– Lepo je. Na to bi se mogao naviknuti. Ovako bi dvadeset-trideset godina izdržao.
– I ja. Mogla bi i roditi.

– I ti si ušutio…
–Da. Ajde, pomoćiću ti spakovati…

Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése