Irfan Horozović Belmi, dok je san dotiče - Belmához, míg szendereg

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -



Belmi, dok je san dotiče Ulazimo u maglu ja postajem mag Velik kao orijaš sav oko tebe Malen kao patuljak sav u tebi

Belmához, míg szendereg Belépve a ködbe varázslóvá váltam Körülötted óriássá nőttem Bensődben piciny törpe lettem Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Irfan Horozović Testament - Végrendelet

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -

 

 

Testament                                                                 

Kad se prestane potucati

ova mrska lešina svijetom                                          

ovaj živi mrtvac

što me okružuje svakom kretnjom

ovaj nepredvidljivi  ja                                                

ova znojna nesanica                                                   

zakrivljeni jatagani

krivnja ova                                                                 

natopljena slutnjom krvi                                             

ovaj balkanski vukodlak                                            

ovaj hrast bezumlja,                                                   

Kad napustim                                                             

ovu ruku na stolu                                                       

ovu šapu dlakavu, maljavu                                         

s kandžama, s crnim noktima                                     

željnu sna, željnu bijele smrti                                     

ovu životinju dremljivu,                                             

Kad zaboravim                                                           

ljubavničku žeđ, bijes mužjački                                  

vršak dotaknuti                                                          

ušće i vrelo u jednom zdencu                                     

gdje se začinje mali demijurg,                                    

Kad se smiri taj strv                                                   

s nježnošću jedinom                                                   

krvavom bolnom  živčanom                                       

neuspokojen   ikad!                                                    

dajte ga na gozbu pticama                                         

anđelima čistilišta zračnim!                                                    

Nek labudovi raskolju svu žuč                                   

sav jad  i jal razbuđeni                                                

i nek nestanu jezdeći                                                  

u ledene mirne beskraje.                                             

Šta dati golubicama?                                                  

Možda usne što će im krvlju                                      

poprskati bijelo perje.                                                 

Pijevac nek uzme suđajski dio                                   

životvorno klato s dva utega                                      

i vješt nek bude ljubavnik pernati.                             

Vitkim ždralovima, barskim šljukama,                       

dragim čapljama                                                         

prepuštam  ovaj močvarni krvotok,                            

sve lokve otrovne.                                                      

Srce, instrument ružni, galebu,                                   

jetru orlovima                                                             

i još, samo još                                                             

jedno jato lastavica                                                    

dovoljno za bijeli drhat mozga                                   

da se sjate i rasprhnu                                                  

brodovi mali, puneći se zrakom                                 

i šireći se                                                                     

uznoseći me                                                                

u divnu prozračnu ništavnost.

 

 

Végrendelet

Ha majd megszűnik mozogni

ez az utálatos csontváz

ez az élőhalott

mely mozdulataival gúzsba köt

a kiszámíthatatlan én

az izzadt álmatlanság

a meghajlított jatagán

ez a gyanú

vérével áztatott vétkező

e bosnyák farkasember 

az esztelenség tölgye,

Ha elhagyom

az asztalon  nyugvó kezet

ezt az undorító karmokkal

ékesített álomra s  fehér halálra

vágyó szőrös mancsot

ezt az álmos vadállatot,

Ha elfeledem

csókolni a szerelmi mámort

s a vadkanok dühét

az egy kútban lévő forrást s torkolatot

ahonnan e renyhe naplopó ered,

Ha megnyugszik majd

ez az űzött vadállat

a vérben vészben  fagyban

örökös nyughatatlan!

prédának dobjátok oda

a dögevő madaraknak!

Hattyúk hordják szét az epe minden

cseppjét a penész szőtte jajt s kínt

és száguldva tűnjenek el

a csendes jeges világűrében.

Mit adni a galamboknak?

Talán az ajkakat melyek vérrel

hintik be a fehér tollazatot.

Az ivarszerveket a két testű

életet adó ingát a kakas vigye el    

legyen ügyes az a tollas szerető.

Karcsú darvaknak, fürge szalonkáknak,

kedves gólyáknak

adom az erek keringő mocsarát

a méregpocsolyát.

A sirályoknak a szívet adom,

sasoknak a májat

és most, most már csak

egy csapat fecske hiányzik

hogy a remegő velő fehérségét

hirtelen csapatba verődve

bekapkodják a piciny csőrök

és szétszéledve

felvigyenek

a gyönyörű áttetsző semmiségbe.

                                         Fordította Fehér Illés

                                         Megjelent: Orbis (1966) I. 3. - 4., 10.



Irfan Horozović Elegija - Elégia

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -

 

Elegija                                                                       

Toljagom sam srušio prljavo nebo                              

uostalom taj poklopac nije nikad ničem ni služio       

osim da izaziva ljude                                                  

i stvara besmislenu igru zavrzlama oko varke            

Ostao sam dakle u bokalu od zraka:                          

razmahnuo sjekirom i jedan zid se sruši                     

a zatim se strovali i drugi                                           

za trenutak sam se igrao na staklenoj ručki bokala    

ljuljao sam se                                                              

i onda sam odvratno realno pao na realnu zemlju      

brzo sam stavio ruke u džepove da provjerim            

ali uzalud                                                                    

klikeri ideala porazbijali su se prilikom pada             

čuj:                                                                             

šta da radim sada na ovoj gipsanoj geografiji            

na ovom pospanom reljefu                                         

na ovom raskupusanom zemljopisu                            

natovario sam se na jednog mrava i putujem             

kad smo stigli u saharu                                               

mrav se oneraspoloži                                                  

morao sam da ga otpuhnem                                       

dođavola s mravom                                                    

(opet sam se zapričao o nekim beznačajnim stvarima)                       

moram se vratiti da uredim svoj život                                                

Ovaj stan ima izrazito velike prozore                                     

prozori su toliko veliki da zidova i nema                                           

ali to nije ono što me nervira                                      

Nekakav starac stalno sjedi na drvetu                                               

i gleda me kako jedem                                                           

ne mogu podnijeti da me neko gleda dok jedem                   

ali ni to nije sve                                                                                  

ne mogu da radim više                                                           

ometen sam tim prisustvom grane i starca na njoj                  

Onda sam počeo da razmišljam                                             

kako da se osvetim starcu                                                                                                                  

pucao sam na njega iz mitraljeza                                            

meci su zujali i nikom ništa                                        

jednog trenutka sam napokon shvatio svu izgubljenost         

svog stomaka                                                             

jednostavno je utekao                                                

potpuno sam prestao da jedem                                  

po čitave sam dane dovlačio municiju                       

i artiljeriju                                                                   

gađao sam tog lukavog nasmiješenog tipa                                         

koji je visio na grani sa torbakom obješenim                          

o nogu                                                                                                            

pasji sin samo se smijao                                                          

bio je to neki podzemni razarajući smijeh                              

sav sam se tresao od ljutine                                        

prolazili su tako dani  i opet dani                                           

nedjelje mjeseci                                                          

kad je stiglo dovoljno mjeseci prošla je i godina                   

u bijesnim kočijama                                                    

sa razularenim konjima                                                                                   

a onda su počele da prolaze te kočije                                     

ispred mene                                                                

stalno                                                                                                              

monotono i uporno                                                     

sa preciznošću matematike                                                     

egzaktne nauke                                                                      

pomišljao sam da sve napustim i vratim se                            

uređivanju svog doma                                                

(očekivao sam njenu posjetu)                                     

ali nekakav bijes i prkos silili su me da se ne vraćam             

NEMA POVRATKA                                                

vikao sam na uho sam sebi                                                                             

i                                                                                  

tek kad se otkotrljao poslednji točak                         

što spao je u toj  ekvilibrističkoj egzaltaciji                            

dakle                                                                                      

trenutak samo prije nego  što sam spustio svoje umorne       

ruke u krilo                                                                 

shvatio sam svu mudrost podrugljivog starca:                       

Bio je to poštar koji je došao da mi kaže                               

kako ona neće doći                                                    

Elégia

Fokossal döntöttem le a piszkos eget

mert az a fedő soha semmit sem használt senkinek

csak hivalkodva

értelmetlen csalárd játékba űzte az ügyefogyottakat

Maradtam hát a levegőkancsóban:

suhintottam szekercémmel s ledőlt egy fal

s utána  a másik is rombadőlt

egy pillanatig a kancsó törékeny fülén táncoltam

hintáztam

de nagyot zuhanva zúztam össze magam a valóság talaján

kezeimmel ijedten tapogattam zsebeimet

mindhiába

az ábrándok  üveggolyói darabokra hulltak

figyelj:

mit tegyek most ezen a gipszből öntött sivár térképen

ezen az álmos domborművön

ezen az agyongyötört földrajzkönyvön

egy hangya hátán ülve utaztam

de a szaharát elérve

a hangya elkedvetlenedett

el kellett fújnom

az ördögbe azzal a hangyával

(ismét teljesen jelentéktelen dolgokról kezdtem fecsegni)

vissza kell térnem rendezni életemet

Ennek a lakásnak hatalmas ablakai vannak

az ablakok oly  nagyok  falak nem is léteznek

de nem ez ami engem aggaszt

Öregember ül mozdulatlanul az ágon

és figyeli hogyan étkezem

nem tudom elviselni ha evés közben néznek

és ez még nem minden

dolgozni sem tudok tovább

zavar az az ág és rajta az ősz aggastyán

Gondolkodni kezdtem hogyan

álljak bosszút az öregen

gépfegyverrel sortüzet adtam le

süvítettek a golyók mindhiába

korgó gyomrom  teljes magárahagyatottságát hirtelen

megértettem

egyszerűen elszökött

mert megfeledkeztem az evésről

naphosszat halmoztam fel a robbanóanyagot

és a fegyvereket

egyre csak lőttem azt a ravasz alakot

aki rongyos puttonyával együtt ott azon a vastag ágon

gubbasztott

ebadta lelke csak mosolygott

pokolian megsemmisítő mosoly volt

egész testem remegett a dühtől

így múltak a napok egyik a másik után

hetek és hónapok

és ahogy felhalmozódtak a hónapok súlyos kocsiján

agyonhajszolt lovaival

elrohant az év is

és akkor gördülni kezdett az a szekér

állandóan

előttem

egyhangúan és makacsul

matematikai tételek

egzakt pontosságával

arra gondoltam hogy mindent otthagyva visszatérek

rendezni otthonomat

(vártam hogy a lány betoppanjon hozzám)

de valami düh vagy dac kényszerített ne térjek vissza

NINCS VISSZATÉRÉS

kiáltottam saját magamnak

és

mikor már az utolsó kerék is elgurult

erről az egyensúlyozni próbáló szerencsétlen szekérről

tehát

még mielőtt kimerült erőtlen karjaim ölembe

estek volna

megértettem  a cinikus öreg bölcsességét:

A postás volt ő aki eljött megmondani

hogy  a lány nem fog jönni

                                           Fordította Fehér Illés

Irfan Horozović Mramorno more - A márványtenger

 

 Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 - Mramorno more                                                                               Napuštam te raspuknuta kuglo mraka                                              strašno  zaobljenu nekad                                                                   omeđujući neizmjerno gnijezdo                                                        željnu odaju                                                                                      gde se taloži san                                                                                Opijene dotaknutim samoćama                                                        gdje se tijela uspinju u svenuću                                                        iznenadi li nas jeza                                                                            i nenadani prostori prozračnosti jutarnje                                          u koje uranjam sad                                                                            sam                                                                                                     naslućen blagom smrću što mi se brazdom                                       u potiljak potiskuje                                                                            Evo me vale                                                                                       u tvojoj  okruglosti široj od moje                                                     plovim                                                                                              raščinjen bezmjerno                                                                          smrknut u zgusnutu tačku zaborava                                                 tek oblinama potaknutog srha prepoznatu                                        p o s t    f e s t u m                                                                            Zar vidjeh išta                                                                                 i ko se okreće to                                                                               vjetar samo                                                                                      pred čijim se dahom  okamenjuje more                                         more nepostojećih uspomena                                                          more mramorno                                                                              A  márványtenger Elhagylak téged te sötétség széttört gömbje voltál mérhetetlen boltív    határtalan fészket körülhatároló ágyra áhítozó hol megül az álom Megérintett magányoktól mámorosan ahová a testek aszottan emelkednek ha meglep a rettenet és a légiesen áttetsző reggel elsüllyedek benned én ki sejti a gyengéd halált mely tarkómra barázdával véste be magát Itt vagyok hullám a te  mélyebben ringó bölcsődben árboc nélkül szétszabdalva a feledés sűrű sötét pontja felé határtalan ősi formák igézetében haladok     p o s t     f e s t u m Mit is láttam és ki fordult be a sarkon csak a szél leheletétől kővé dermed a tenger a nem létező emlékek tengere a márványtenger                                       Fordította Fehér Illés                                       Megjelent: 7 nap - 1987. VII. 03.