Jóna Dávid voltál olyan fáradt? – jesi li bio toliko umoran?

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

voltál olyan fáradt?

voltál olyan fáradt,
hogy a parancsot kiadta a fej,
de nem mozdult a láb, a kar, a test?
hogy elérhetetlen távolságra került minden,
volt veled úgy, hogy elhagyott az Isten?

voltál olyan fáradt,
hogy a mindegy is mindeggyé vált,
hogy az akaratod a valóságtól hámlott,
s hogy bőrcafatként hullott le Rólad,
s hogy az egész szánalmas volt – persze csak utólag….?

voltál olyan fáradt,
hogy a lejárt lemezt, nem tudtad újraindítani?
a telefont se felvenni, se lehalkítani?
hogy se vágyad nem volt, de még lemondani se tudtál róla?
olyan voltál, mint egy szénsavnélküli dobozos kóla.

voltál olyan fáradt,
mikor reménytelenségek dőltek rád, és Te megadtad magad,
s hogy feladtad, s hogy kikapcsolt az agyad,
hogy hajnalodott, de aludni se bírtál,
hogy feküdtél mozdulatlan, s könnyek nélkül sírtál…?

voltál olyan fáradt,
hogy az ördögnek ott hagytad?
hogy mindegy volt már, hogy legyőzted, vagy elbasztad?
mindegy az egész, hogy mi volt,
mikor a bénult bordák alatt egy fáradt szív zakatolt?

voltál már így?
hogy elengedted, hogy már nem kerested az értelmet, se a szépet,
sem a szent értelmetlenséget,
hogy már nem hozott lázba az ígéretnyi élet,
voltál már így, hogy vártad a végét?
a csendet, a nyugalmat, a békét?

voltár már így? vagy ilyesfélén?
a tisztesség foltnak hívott bölcsességén
ahol kimúlik hamar minden illúzió,
sáros latyakká válik a hó,
ami odafentről nem erről álmodik,
a szennyvízzel távozik,
és életét egy dolog mozgatja: a félsz.
voltál már így? hogy össze-vissza beszélsz?

Forrás: http://www.ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/980-voltal-olyan-faradt.html

jesi li bio toliko umoran?

jesi li bio toliko umoran,

da je glava naredbu izdala,

ali noga, ruka, telo se nije pomerilo?

da je sve na nedohvatnu daljinu dospeo,

jel ti se već dogodilo, da te je Gospod napustio?

jesi li bio toliko umoran,

da ti je i svejedno svejedno postalo,

da ti je volja od zbilje se ljuštila,

i sa Tebe poput dronjce kože spala,

i da je stvarno jadno bilo – naravno samo naknadno...?

jesi li bio toliko umoran,

da odigranu ploču nisi mogao ponovo pokrenuti?

telefon niti prihvatiti, niti stišati?

da ni želju nisi imao a ni odreći se od nje nisi mogao?

bio si poput kole bez ugljičnog dioksida.

jesi li bio toliko umoran,

kad te je beznađe prekrilo i Ti si se predao,

i kako si se predao, da mozak isključiš.

dolaskom zore, ni spavati nisi mogao,

nepomično si ležao i bez suza plakao...?

jesi li bio toliko umoran,

da si ostavio đavolu?

i već je bilo svejedno, dal si ga pobedio ili zeznuo?

svejedno je što je bilo,

kad ispod ukočenih rebara morno srce kucalo?

jel ti se već dogodilo?

da si sve otpustio, da više nisi tražio razum, a ni lepotu,

niti svetu nerazumnost,

da ti obećan život više nije nadahnuo,

jel ti se već dogodilo da si čekao kraj?

tišinu, mir, smiraj?

jel ti se već to dogodilo? ili skoro tako nešto?

na časnosti mrlje nazvanoj mudrosti

gde svaka iluzija brzo isčezne,

sneg u lokvu se pretvara,

što gore ne o tome sanja,

sa otpadnom vodom otiče

i život samo jedna stvar pokreće: bojazam.

jel ti se već dogodilo? da bez veze pičaš?

Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid Semmi különös – Ništa naročito

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

 Semmi különös

Úgy alakult, hogy a városban találkoztunk.
Ahogy érkezett, olyan volt, mint egy mentegetőző idegenvezető,
esernyője, mint óriás szempilla csukódott le kezében...

Aztán csak átléptünk a csenden, vettünk egy zserbót, vagyis kettőt
és egy capuccinót is, melynek habjába kiskanállal rajzoltam.

Szerettem ezt az eső utáni párás meleget, amiben sétáltunk,
kézfejét simogattam, ott olyan puha a bőre, mint a kismacska talpa.

Július volt. És szerda. És semmi különös. Megkértem a kezét.

Forrás: http://www.poet.hu/vers/172975

Ništa naročito

Desilo se da smo se u gradu sreli.

Stigavši, sličila je na turističkog vodiča koja se pravda,

njena lumbrela kao ogromna trepavica se sklopila...

Pa smo ipak prekoračili tišinu, kupili žerbo, ustvari dva komada

i jedan kapučino u čiju penu kašikom crtao.

Voleo sam tu sparnu toplinu posle kiše, u kojoj smo šetali,

milovao njenu ruku, koža joj je, kao tabane mlade mačke, mekana.

Jul je bio. I sreda. Ništa naročito. Zaprosio sam nju.

Prevod: Fehér Illés 

Jóna Dávid mi már nem állunk lábujjhegyen – mi već ne stojimo na vrhovima prstiju

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

 mi már nem állunk lábujjhegyen

Játszásra már lelkem kivénhedt,

Vágy nélkül élni ifjú még.

Goethe -  Faust /Jékely Zoltán ford./

a képzelet néha súlyfeleslegét felejtve elrugaszkodik,

menekül a kurzusok által táplált konfliktusok elől

és a hitel mázsáitól fellélegzett háza teraszán kacsacombokat grillez és padlizsánt,

közben a parazsat fotózza, örül kedvesének, gyermekeinek,

vagy örül annak az időjárásnak, amit a szomszédok épp szidnak,

örül a szónak, hol a csendnek, hol a folyónak, hol a hídnak.

a szép benne az, hogy néha valósággá lesz,

az ívek összeérnek,

körbeérnek,

beteljesül a kör,

a képzelet és a valóság egymásra hatnak, hisz egymásra vannak utalva…

barátság lehet a felismeréseikből!

önvédelmem az írás,

néha egy-egy összekacsintás

a pályatársakkal, ha valami csoda születik része lenni, hozzászólni,

mert a képzelet, a gondolat, és a nyelv együtthatása kedvelt játék,

kézműves portéka, finom holmi.

sikátorkonoksággal oltalmazom, mindazt, ami megmaradt,

hagyom, hogy átitasson, hogy érzékeimen át felszívódjon a kiválogatott világ,

gyakorlott mozdulatsorban harapjuk ki a magunkét,

boldog az, velem együtt, aki valóságot rág.

mi már nem állunk lábujjhegyen, amit elérünk, elérünk,

a többit mögé tesszük képzelettel,

mint ahogy felfut a borostyán az omladozó falon,

elrejtve a romot, a golyó nyomot, a salétromot,

s beleszeret mondjuk egy kovácsoltvas rácsba egy bérházi balkonon.

már nem kell mindenáron, van lezárt borítékunk bőven,

Isten szemében tükröződünk, értő szemnek észrevehetően…

Forrás: a szerző

mi već ne stojimo na vrhovima prstiju

Za igru duša mi je ostarila,

Živeti bez čežnje još je mlad.
Gete: Faust /prevod: Ileš Feher/

zaboravivši na višak težine mašta koji put se odrazi,

beži od konflikata sa strane kurseva podjarenih

i na terasi od težine veresije oslobođene kuće peče se pačji batak i patlidžan,

usput žeravicu snima, raduje se ženi, deci,

ili se raduje vremenu zbog čega susedi upravo negoduju,

raduje se rečima, čas tišini, čas reci, čas mostu.

lepo je u tome to što katkad java postane,

svodovi se spajaju,

obavijaju,

krug se ispuni,

mašta i java se međusobno dopunjuju, ta jedna na drugu je upućena...

od njihovog prepoznavanja prijateljstvo se stvara!

samoodbrana je pisanje,

kat-kad namigivanje

sa kolegama, biti tamo gde se čudo dešava, gde se vodi diskusija,

jer međusobno delovanje mašte, misli i jezika je omiljena igra,

skladna roba, ručno izrađena.

tvrdokornošću sokaka branim sve što je ostalo,

dopustim da izabran svet putem svojih čula bude apsorbovan, da me natapa,

nama pripadajući deo uvežbanim pokretima prisvajamo,

poput mene sretan je taj ko stvarnost žvaka.

mi već ne stojimo na vrhovima prstiju, što možemo, možemo,

ostalo maštom na stranu stavljamo,

kao što bršljan trošni zid obrasta,

sakrivajući ruševinu, salitru, tragove metaka,

zaljubi se recimo na balkonu jedne višekatnice u rešetku od kovanog metala.

već ne treba pod svaku cenu, zatvorenih koverata ima dovoljno,

u očima Gospoda se odražavamao, za znalačke oči primetljivo...

Prevod: Fehér Illés