Justus Pál Ablakok – Prozori – Fenster

Justus Pál

Pécs, 1905. április 7. – Temesvár, 1965. december 28.

Ablakok             Ablakok hallgatás idegen ablakok még mélyebb hallgatás soha más hallgatok kivilágított vonatablakok utánuk vérzik törik a sötét városszéli végső ablakok fénybe mártják vad fák üstökét minden emlék elhallgatott nagyon nehéz a föld alatt ezer millió ismeretlen halott tenyészik szívós örök penész húsz harminc ötven éves ablakok nem rebbenő szeme visszanéz mit akarsz azt mondod még nehezebb mindegy a görcsöt minek nevezed mindenütt ott virraszt az arc a végső rémületben ott van éjjel nyitott szemedben lobban ismert arc idegen ablakokban végigvacog hűlő ereken ami tartott még végleg elejtett vinnyognak végük érző sejtek ismert ablakban az arc idegen 1963

Prozori Prozori šutnja strani prozori još dublja šutnja nikad druga šutim osvetljeni prozori vozova mrak iza njih krvari lomi se sporedni prozori predgrađa krošnje svetlom optoče ušutile su se uspomene teško je ispod zemlje milijoni nepoznatih mrtvaca ustrajna večna memla vlada dvadest trideset pedeset godina stari prozori pogled unazad oko bez treptaja baca šta želiš kažeš još teže je grč kako nazivaš sve jedno je to lice svugde bdije prisutan je u konačnoj stravi noću u tvojim otvorenim očima plamti u stranim prozorima poznato lice u ohladnelim žilama drhti dok je još trajalo pa te u konačan zaborav baci ćelije osećajući kraj cvile u poznatom prozoru lice je strano 1963 Prevod: Fehér Illés

Ablakok             Ablakok hallgatás idegen ablakok még mélyebb hallgatás soha más hallgatok kivilágított vonatablakok utánuk vérzik törik a sötét városszéli végső ablakok fénybe mártják vad fák üstökét minden emlék elhallgatott nagyon nehéz a föld alatt ezer millió ismeretlen halott tenyészik szívós örök penész húsz harminc ötven éves ablakok nem rebbenő szeme visszanéz mit akarsz azt mondod még nehezebb mindegy a görcsöt minek nevezed mindenütt ott virraszt az arc a végső rémületben ott van éjjel nyitott szemedben lobban ismert arc idegen ablakokban végigvacog hűlő ereken ami tartott még végleg elejtett vinnyognak végük érző sejtek ismert ablakban az arc idegen 1963

Fenster Fenster Schweigen fremde Fenster noch tieferes Schweigen nie etwas anderes ich schweige beleuchtete Fenster der Züge nach ihnen blutend bricht das Dunkel letzte Fenster sinken ins Licht die Häupter der Bäume am Stadtrand alle Erinnerungen bleiben still es ist sehr schwer unter der Erde Tausendmillionen unbekannte Tote wächst zäher Schimmel zwanzig dreißig fünfzig Jahre alte Fenster ihre nicht flatternden Augen blicken zurück was willst du es ist noch schwerer sagst du egal wie du den Kampf nennst das Gesicht achtet überall im letzten Schrecken ist es anwesend nachts in deinen offenen Augen bekanntes Gesicht im fremden Fenster es zittert durch die ausgekühlten Adern es hielt dich bis es dich fallen ließ es jammerten die ihr Ende spührenden Zellen im bekannten Fenster ist das Gesicht fremd Übersetzung: Bayer Béla



Justus Pál Vasfekete szerb éjszakában – U gvozdenocrnoj srpskoj noći

Justus Pál

Pécs, 1905. április 7. – Temesvár, 1965. december 28.

Vasfekete szerb éjszakában E vasfekete szerb éjszakán mint a dolgok rejtett tulajdonságai (hegyből távoli ágyúszó, csordába taposott emberekből a magány) úgy kezd a sötétből, oly természetesen tegnapi arcod világítani. (Bor, 1944.)

U gvozdenocrnoj srpskoj noći U toj gvozdenocrnoj srpskoj noći kao skrivene osobine stvari (sa brda dalek topot topova, samoća iz pogaženih čopora ljudi) tako počinje iz tame, sasvim prirodno tvoje jučerašnje lice sjati. (Bor, 1944) Prevod: Fehér Illés



Justus Pál A távozó után – Iza prolaznika – Nach dem Gehenden

Justus Pál

Pécs, 1905. április 7. – Temesvár, 1965. december 28.

A távozó után

Az út megáll. A vándor elmegy. Már nem érti

a hangot amely megfoghatatlanul lebeg fölötte

mindannyian ismerjük őt

s mégis idegenül szakad le róla minden tekintet

mikor az ajtó becsukódott mögötte

összenéztünk és észrevettük, hogy eggyel kevesebben vagyunk

az ő ismeretlen utaira gondoltunk akkor

falakra házakra városokra amik között megy

s a kapukra amik előtt állani fog: megnyílnak-e előtte majd

hogy befogadják sorsát

aztán kezünkbe vettük a szerszámokat

napjaink összeborultak fölöttünk

kijelölt utainkra gondoltunk

és a munkára, amely naponta fölméri erőnket

e súlyok lefogták kiváncsi szemeinket

s most nem néz utána senki csak én

látom lehajtott fővel az úton

felénk igyekszik ő s mégis egyre messzebb kerül tőlünk

távolodó lépései zajából köd száll fel körülötte

mely eltakarja arcát

záporok erdők némán vonuló madarak között

ki néz a távozó után

1930

Iza prolaznika

Stade cesta. Ode putnik. Već ne razume

glas što iznad njega neuhvatljivo lebdi

svi ga poznajemo

ipak stran je svaki njemu upućen pogled

kad su se vrata iza njega zatvorile

pogledali smo se i primetili, manje nas je za jedan

tad na njegove nepoznate ceste mislili

na zidove kuće gradove među kojima korača

i na kapije ispred kojih staće: otvoriće li se pred njim

da njegovu kob prihvate

pa smo uzeli u ruke alate

dani su se iznad nas sklopili

na naše označene ceste mislili

i na posao što svakog dana na kušnju nas stavi

naše oči ti utezi opteretili

i sad sem mene niko za njim ne gleda

vidim ga na cesti sa pognutom glavom

prema nama se kreće ipak od nas sve više se udaljava

lice mu iz odjeka njegovih udaljavajućih koraka

stvorena magla prekriva

među pljuskovima šumama jatima nemih ptica selica

ko gleda za onim ko odlazi

1930

                             Prevod: Fehér Illés

Nach dem Gehenden

Der Weg bleibt stehen. Der Wanderer geht weg. Er versteht
nicht mehr die Stimme die unergründlich über ihm schwebt

Wir alle kennen ihn
und trotzdem reißen alle Blicke von ihm ab

als hinter ihm die Tür sich schließt wir blickten zusammen
und haben es gemerkt, dass wir einer weniger sind

und wir haben dann der Unbekanntheit seines Wege gedacht
auf Wände auf Häuser auf Städte durch die er geht
und auf die Tore vor denen er stehen wird: werden die
sich öffnen für ihn würden sie seinen Schicksal annehmen

dan haben wir die Werkzeuge in unsere Hände genommen
unsere Tagen haben sich zusammenbogen über uns
wir dachten auf gezeichnete Wege
und auf die Arbeit die täglich unseren Kraft gemessen hat
die Läste haben unsere neugierige Augen bedeckt
unt jetzt schaut niemand ohne mir nach ihm

ich sehe in mit gebogenen Haupt auf der Strasse
wie er  sich in unsere Richtung eilt und trotzdem entfernt
er sich immer weiter von uns aus der Geräusche seine sich entferne Sritte
hebt sich der Nebel um ihn herum der dann sein Gesicht bedeckt

zwischen Schauer Wälder und zihende Vögel
wer schaut nach dem Gehender

1930

                             Übersetzung: Bayer Béla



Justus Pál Végrendelet – Oporuka

Justus Pál

Pécs, 1905. április 7. – Temesvár, 1965. december 28.

Végrendelet Most jól figyelj rám. Elmondom, mi történt. Szomorú szavaimban ne keress zengő kürtöt, fekete örvényt. Csöndes szóval üzenem csak: szeress, mert semmi nincs. Fájtam a szélben, foszlányokká szakadt, hogy éltem, s foszlányokból aranyba szőttem az énekemet.                              Jól tudom: nem zúgnak az erdők előttem, s alig ér hozzám fényüzenet. De tudom, sokan jönnek még utánam, s hogy ők egy kicsit jobban lássanak, ahol nekem botlott a lábam, s ahol olyan nagyon rámszakadt, hogy olyan nagyon egyedül maradtam, hadd mondjam el hát neked, ami történt. Semmi sem történt. Hullámzik alattam a föld. A százszor összetört fényt hiába őriztem ez éveken, mert velem együtt nézd, kialszik, s a vaksötétben fény nekem nem kell már. Vesztett harctól harcig nem tévedhetek már el én ezen az úton.                  Nincs tovább. Tudom. De légy tanú majd mégis rá, hogy voltam, s láttad hogy vergődtem és kiabáltam, s ha a lyukacsos földbe szertefolytam, bizonyítsd hogy bár semmit sem találtam, és életemből nem maradt meg semmi, mégsem rémültem én el a halálban és érdemes volt égve átsietni e reménytelen földön. Láttak engem, s én láttalak téged. Keress majd össze versből abból, mit üzentem, ha nem leszek majd, tégy akkor is lennem. Csöndes szóval üzenem csak: szeress. Budapest, 1933 – 1948

Oporuka Sad pomno pazi. Šta se desilo, ispričaću. Ne traži u tužnim mojim rečima zvučnu trubu, crnu provaliju. Samo tiho ti šaljem poruku: voli me, jer sam bez ičega. Bolni su vetrovi, život mi na razderotine raspade, od razderotina u zlato se pretvore moji stihovi.                              Znam: ispred mene šume ne šume, poruka svetlosti ne stiže do mene. Ali znam, doćiće mnogi iza mene i da oni nešto bolje vide mesto gde su mi se noge spotakle, i sve se na mene svalio, da sam potpuno sam ostao, pa nek ti ispričam šta se desilo. Ništa se nije desilo. Zemlja talasa ispod mene. Sto puta razbijenu svetlost zalud sam godinama čuvao, jer zajedno sa mnom, gledaj, gasi se, a u mrklom mraku svetlost više mi ne treba. Od jedne izgubljene bitke do druge na ovom putu izgubiti se ne mogu.                  Nema dalje. Znam. Ali ipak budi svedok da sam bio i video si kako sam se koprcao i vikao, i ako sam se u poroznoj zemlji već izgubio, potvrdi, iako ništa nisam našao i od mog života ništa nije ostao, nisam se užasavao od smrti vredelo je preko ove beznadežne zemlje plamteći preći, i a ja sam te video. Potraži nešto u pesmama od moje poruke, i kad više me neće biti, učini da i tad budem. Samo tiho ti šaljem poruku: voli me. Budimpešta, 1933 – 1948 Prevod: Fehér Illés