Mišo L. Korać Napolju je kiša – Kinn esik

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Napolju je kiša Zaboravila...? Nijesam...! Čovjek nikada ne uspjeva da je pronađe, pa ma gdje i kako tragao - nje nema. Lud ili bistar - sve jedno. Ponekad je toliko stran. Kome...? Sebi...! Ne vjeruj... Vjeruj... Zbog čega...? Eto zbog mene. On je posjedovao a nikada nije zaželio da je ponovo posjeduje. Noć... Dvije ulice. Prva ulica laže drugu. Prljava, barna, rupava... prva ulica. Čista i divna.   Znam, druga ulica...! Ne, nego ta djevojčica...! Masiraš...! Oprosti...! On je imao divan i malen sat.... Zbog čega malen...? Ženski...! Pokloni vežu ljude. Ponekad i ne... Neko ih mrzi... Ponekad mrze i sebe... Sviđao joj se i eto zaljubila se... U njega...? Ne, u prsten...! Ona je imala kaiš, širok, glomazan i težak... Uspomena. Mladić je umro rano. On je volio da igra sitne partije pokera. Sa onim što je umro...? Sitniš se pretvara u krupno. Nekada u velike pare. Nasilno niko nije uzimao novac. On to nije dao zbog njega- Mladića...? Ne, kaiša... Ona je imala tanak struk preko kojeg je upadljivo ležao kaiš. Ona je voljela njegov sat... On je želio njen kaiš. Sve se događa u jednom. Na primjer, tada i tada ili jednoga dana. Jednoga dana kada je,... ili u jednom trenutku kada je on imao veću požudu nego li ona za njegovim satom... On je uzeo... Kaiš...? Ne, nego nju...! Mrak, ulica. Eto i poneki prolaznik odmah kraj puta... Plač... Plače... teško prvi put... Bilo je krvi... Krv u mraku je samo saznanje da je nešto mokro, nalik na vodu... Ona je to podnosila mirnije nego se to podnosi. Neke to baš i ne podnose... Možda je to zbog sata. Prolaznici nijesu grdili... Zaboga "Djeca koja se vole ljube se stojećki"... Ipak su pljuvali...! Na njih...? Ne, na postupak... Onda je on ustao, pobjegao niz ulicu... Ona je sada jače plakala, čak užasno... Zbog njega...? Ne... Zbog kaiša...! Koliko je sati...? Jedan i trideset...! Ostavila ga je... zapravo ona ga ne ljubi. Napolju pada kiša... Točkovi... Vozovi... Točkovi... Je li skoro...? Čekaj da svršim...! Budalo...! Priču...! Žena preko puta prodaje lažno prstenje... Normalno putnicima... Ciganče želi da povrati. Gužva... Gotovo je... Ženin dekolte je pun ižvakanog hljeba i paradajza. Okolo svi biju ciganče... Plač... Ona je ostala na sred ulice, postiđena i prevarena. Više nije bila djevica. Možda je to kasnije voljela. Ljudi često mijenjaju mišljenje. Stanica... Možda vozovi zastaju da bi prikupili hrabrost za neka duga podla putovanja...? Možda samo odmaraju...!? Ko to zna...? Uh ti cigani...! Pazi... gdje gledaš. Uhvati se za moj kaiš... Je si li...? Da, žulja me, tako je glomazan i širok... Koliko je sati? Dva i dvadeset...! A priča...? Svršio sam..! Od mene se treba čuvati...! Do sada nijesam. Od sada hoću..! Zbog čega..? Tako... Čovjek je čovjeku Vuk... Vozovi, široka ulica... Ona se drži za njegov kaiš i korača. Sve je to bilo jednom ili to i to bilo je u jednom trenutku... Kada...? Točkovi, vozovi, točkovi... A Ona...? Napolju je kiša!!!

Kinn esik Elfelejtetted...? Nem...! Bárhol, bárhogyan is keresi az ember a nőt, sehogy sem találja – ő nem létzik. Bolond vagy értelmes – mindegy. Néha oly idegen. Kinek...? Önmagának...! Ne hidd... Hidd el... Miért...? Egyszerűen miattam. Birtokolta a nőt, de sosem kívánta újra birtokolni. Éj... Két utca. Hazudik az első utca a másodiknak. Piszkos, lucskos, kátyúval tele... az első utca. Tiszta és gyönyörű. Tudom, a második utca...! Nem, az a kislány...! Gyötörsz...! Bocsánat...! A fiúnak gyönyörű, kicsi órája volt... Miért kicsi...? Női...! Az ajándékok embereket kötnek össze. Néha nem... Egyesek útálják... Néha önmagukat is... Megtetszett és a lány beleszeretett... A fiúba...? Nem, a gyűrűbe...! A lány vastag, széles, nehéz övet viselt... Emlék. Korán halt meg a fiú. Szerette a pókert, aprópénzbe játszott. Azzal, aki meghalt...? Az apró nagyra vált. Néha hatalmas összegbe. A pénzt erőszakkal senki sem vette el. Ő nem engedte meg- A fiú miatt...? Nem, az öv... Karcsú derekán feltűnő volt az öv. A lány a fiú óráját szerette... Ő az övét akarta. Minden egyszerre történik. Például akkor és akkor vagy egy szép napon. Egy nap, amikor... vagy egy pillanatban, amikor a fiú jobban vágyott rá, mint ahogy a lány az órát kívánta... Elvette... Az övet...? Nem, a lányt...! Sötétség, utca. És néhány járókelő az út mellett... Sírás... Sír... először nehéz... Folyt a vér... A vér a sötétben csak felismerés, valami nedves, olyan mint a víz... A lány nyugodtabban viselte el, mint általában szokták. Egyesek egyáltalán nem viselik el... Ez talán az óra miatt van. A járókelők nem szitkolóztak... Az istenért “Állva csókolóznak a gyerekek, akik szeretik egymást”... Mégis köpködtek...! Rájuk...? Nem, a tettre... Felkelt a fiú, elmenekült... A lány most is sírt, keservesen... A fiú miatt...? Nem... Az öv miatt...! Hány óra is van...? Egy óra harminc...! Elhagyta a fiút... a lány tulajdonképpen nem szereti. Kinn esik... Kerekek... Vonatok... Kerekek... Hamarosan...? Várj, hogy befejezzem...! Bolond...! A mesét...! Hamis gyűrűt árul az asszony a túloldalon... Természetesen az utasoknak... A cigánylány hányni készül. Tömeg... Kész... A dekoltázs a nőn tele van rágott kenyérrel és paradicsommal. Mindenki a cigánylányt veri... Sírás... Megcsalva, megszégyenítve az út közepén maradt. Már nem volt szűz. Talán idővel nem is bánja. Véleményüket az emberek gyakran változtatják. Állomás... A vonatok talán azért állnak meg, hogy bátorságot merítsenek egy hosszú, alattomos utazásra...? Talán csak pihennek...!? Ki tudja...? Ó, azok a cigányok...! Vigyázz... hová nézel. Kapaszkodj az övembe... Megtetted...? Igen, tör, olyan súlyos és széles... Hány óra van? Két óra húsz...! És a mese...? Befejeztem...! Tőlem óvakodni kell...! Eddig nem tettem. Majd ezután...! Miért...? Csak... Ember az ember Farkasa... Vonatok, széles utcák... A lány a fiú övébe kapaszkodva lépeget. Mindez egyszer volt vagy ez és ez egy pillanatban... Mikor...? Kerekek, vonatok, kerekek... És a Lány...? Kinn esik!!! Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Mišo L. Korać Vratih se da ubijem mrtvu pticu – Visszatértem, hogy a halott madarat megöljem

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Vratih se da ubijem mrtvu pticu             I bilo je poslednji put. ONA prije ONE sjedela je na ivici stolice pored njega dok je on ispijao kuvanu rakiju. I to je bio kraj. Sve vrijeme su pričali ćuteći. Drugoga dana on je otišao na viseći most noseći pušku. Ako se ONA prije ONE vrati naći će na mostu mrtvu pticu... Možda je ON samo čudak.?! A možda ću ti gospodine Pantoviću ipak pisati.!?             Možda sam ja ON ili ti ON a možda ON i ne postoji. Uostalom najradije ti šaljem prazan list ili ni to. Da nastavim..? Nastavljam. Uostalom šta koga briga šta ću ja da radim. Ni oni prije nje za proteklih petnaest dana nijesu pronašli mrtvu pticu. Most je ostao prazan. Izvisio je... Da, ciseći... Ptica... Neko ju je gurnuo u rijeku... Vjerovatno nogom. Ona više nije letjela a i da jeste  niko je ne bi dotakao rukom... Pobjegla bi... Čovjeku je ptičiji let najmanje poznat. Pravilnost krila mogu osjetiti jedino u avionu. To je laž... Let iz koristoljublja, zadovoljstva, potrebe. Njega još niko prije nje nije spustio na zemlju ali ipak je zadržao ONU prije ONE negdje u nepoznatom ili nepravilno zaobljenom..! Užasavajuće..! Karte za taj let ne postoje a ako i postoje onda su u srcu. On je protiv stjuardesa a ONA poslije ONE bi to željela biti...             "Izvolite kafu, bombone..! Letimo na osam hiljada metara"... A, ne... On je sam u sobi i odavno zaboravljen. Sat i lampa jedino rade i niko mu se ne osmjehuje. On je imao njeno oko i njen prst. Putnici to nikada ne dobijaju. Sve je to lažno, izvještačeno. Možda ona u sebi nosi njegovu bol a ipak je prikrivajući potiskuje smijehom.             Prinuda... Kasno je..!             Pa šta ako je kasno..? I da li uopšte može biti kasno.!? Svakoga trenutka ONO kasno biva iza a kasno je ispred i opet je kasno... Šalim se... Nije kasno..! Rano je..! Ne zna sve, za sve nikada ne može biti kasno ili rano... Kako hoćeš..! Ona je sada bliža ptici... Možda mostu.!? Ako je i pored toga što ptica nije letjela dotakla rukom, nije baš moju pticu. Ja sam je metkom. Ipak me je prevarila...             Ptica... Odista mislite ptica..?             Ne, ona..!             Nju je neko dotakao rikom.             Jedino metak obuzdava let, treba sravniti nišan i mušicu sa ciljem i povući oroz. Onda je mrtav ili mrtva. Tako to biva uvijek. Sa zemlje je gledao čistije, pravilnije čak i dalje. Čini mi se do kule od karata..! A njemu se ponekad za kulu... Jedino ne kad nije to da mu se ponekad. Zadržao je i sada se teško može osloboditi... Vrata od kule ne postoje... a i da postoje za nas bi bila zaključana... Čak ni kula ne postoji. To je sve u njemu a iza ili iz sebe ne može nikoga pustiti jer ni u sebi niti iza sebe postoji. ONA prije ONE je ipak ONA, a samo ONA je stjuardesa.             Bez obe ON je jedino ON...             "Izvolite kafu, bombone..."             Molim..!             ONA... postojim..!             Pa budi mi stjuardesa... Možda ne želiš..?             Njemu se ipak... Spava mi se...             Tako to biva uvijek, lud ili ne sasvim svejedno...

Visszatértem, hogy a halott madarat megöljem           És utolsó alkalom volt. A Lány előtti Lány a szék szélén a fiú mellett ült, aki mézespálinkát iszogatott. És ez volt a vég. Egész idő alatt némán beszélgettek. Másnap a fiú, puskával a kezében, a függőhídra ment. Ha a Lány előtti Lány visszatér, a hídon halott madarat talál... A Fiú talán csak egy csodabogár .?! De, Pantović úr, talán neked mégis írok.!?           Talán én vagyok az a Fiú vagy Ő te vagy, de Ő esetleg nem is létezik. Különben legszívesebben üres lapot küldenék vagy azt sem. Folytassam...? Folytatom. Kinek mi köze hozzá, mit teszek. Az utóbbi tizenöt napban, a hídon, a lány előtt, ők sem találták meg a halott madarat. Üres volt a híd. Hoppon maradt... Igen, nyüszítve... A madár... Valaki a folyóba lökte... Valószínű lábbal. Többé nem szállt és ha mégis, érinthetetlen... Elmenekülne... Az ember számára legkevésbé a madárröpte ismert. Egyedül a repülőgépen érzi a szárnyak szabályosságát. Hazugság... A repülés érdek, kedvtelés, szükség. Őt a lány előtt landolni a földre senki sem engdte, mégis valahol az ismeretlenben vagy  szabálytalan gömbben megtartotta a Lány előtti Lányt...! Elrettentő...! Arra a röptére nincs jegy, ha létezik is, a szívben van. Ő a légikisasszony ellen, a Lány utáni Lány meg az szeretne lenni...           “Tessék kávé, cukorka. Nyolcezer méter magasan repülünk”... Ó, nem... Elfeledetten, egydül van szobájában a fiú. Csak az óra és a lámpa működik, rá senki sem mosolyog. Birtokolta a lány szemét és kezét. Utasoknak ez nem jár. Minden hazug, mestrekélt. A lány esetleg magában hordja a fiú bánatát, mégis mosolyával eltitkolja.           Kényszer... Késő...!           És ha késő...? Lehet-e egyáltalán késő.?! Minden pillanatban Az a késő a soros, késő van előtte is és ismét késő... Bolondozok... Nincs késő...! Korán van...! Nem mindenkinek, mindenkinek nem lehet késő vagy korán... Ahogy tetszik...! A lány most közelebb van a madárhoz... Vagy a hídhoz.!? Akkor is, ha kezével érintette a fel nem szállt madarat, nem az enyém volt. Rálőttem. Mégis megcsalt...           Madár... Tényleg azt hiszitek, madár...?           Nem, a lány...!           Valaki sikollyal érintette.           Röptét megfékezni egyedül golyó képes, célozni kell és meghúzni a ravaszt. Akkor az egyik vagy a másik életét veszti. Mindig így van. A földről tisztábban, pártatlanul és messzebbre látott. Azt hiszem, a kártyavárig...! A fiú néha a várig... Egyedül akkor nem, ha nem olykor. Megtartotta és most nehezen szabadul... Várkapu nem létezik... és ha van is, számunkra zárt... Még vár sincs. Minden benne van és mögé vagy magából senkit sem enged, mert nemlétező sem a bennem, sem a mögöttem. A Lány előtti Lány mégis a Lány, csak Ő a légikisasszony.           Kettőjük nélkül a Fiú csak Fiú...           “Tessék kávé, cukorka...”            Kérem...!            A Lány... létezem..!            Hát légy a kísérőm... Talán nem akarsz...?           A fiú mégis... Álmos vagyok...           Mindig így van, bolond vagy, vagy sem, teljesen mindegy... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Mišo L. Korać Tri dugara – Három barát

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Tri drugara – Priče iz solitera – Đole Glavonja, Macko Prpa i Paja Ledeni, tri drugara, tri musketara iz moga kvarta nerazdvojni od malena bez para, ono roditelji razdvojeni, nezaposleni, valjaju sitnice da djeca prežive, da se sačuvaju, da ih maknu sa ulice; znate već klasika, navika... /Il, tako nešto/. Dogovore se vjerujte vješto da se u podrum sakrivaju da lijepak duvaju... I tako potraje duvanje jedno vrijeme... kao: Što je "kul", odeš u oblake, izmišljaš doživljaje, razne teme, prepričavaš događaje, uspomene... Ali.!? Ne ide, ne funkcioniše... Macko Prpa odustane, kao boli ga kad ustane glava, povraćanje, ne može u školu, njemu se spava, živi u bolu i take, isprike otprilike. Đole Glavonja inače krpa, u neki biznis s matorim se utrpa... Kao prodaje na veliko djelove, trguje sa svijetom: Hong-Kong, Indokina, Malezija; Žali se ne umije da računa, da se sabere... Stari se dere: "Koji sam te krasni školovao, u glavi ti malarija"... I tako lijevi razlozi, uglavnom, duvanje zaobilazi... Jedino Paja Ledeni ostane... Sa duvanjem nikada da prestane, nema hrabrosti, valja neku Anu-Ikebanu velika ljubav; vremenom lagano pređe na marihuanu... Kao to je "Kul" ti je vic i bogme za godinu ili duže navuče se na špric... Prođu godine, deset, dugo vremena... E sada nema natrag, Paja Ledeni dođe Đoletu Glavonji na prag. Treba mu šušta, lova... "Znaš, kao skidam se počeću život iznova". E, oćeš... Đole ugledan građanin bavi se politikom... Da ga ukokaš ne da pare nikom. A i smeta mu sa Ledenim da ga vide... "Čuješ, Ledeni, evo još ovoga puta, evo, i pride. Al, nemoj više ne ide“... Jedva prevali preko zuba, kurvinski prema bivšem drugu i zatvori mu vrata, "Zbogom, prekini ne mogu s tobom izvini..." Ledeni pošizi ode kod Macka kod Prpe... Macko Prpa..! U je....! Profesor na fakultetu. Zakuca Ledeni, Macko se pravda: "Vjeruj mi moj medeni nemam, mala plata, žena, djeca, znaš ono, ovo, obaveze"... Opali kao iz topa. Sve nešto bez veze. Znaš ja sam crko, istina - diploma, sve je u redu. Al, sam tropa zapao u bijedu. Imam prijatelje hoćeš da te liječe to ti je kul najpreče... "Čovječe, ne možeš uvijek tako"... Paja Ledeni stajao dugo, plakao kao dijete.. (Muvale mu se slike iz solitera.) Duvanje lijepka i sve to nekako tužno sjećanje. Macka Prpe žena kao od kamena (ne šljivi podsjećanje) iz sobe viče, ono, čeprka kamence... "Macice, ko je to tamo ? Mršni ga samo pa dođi ovamo, srculence"... Tu noć Ledenom, ne morate vjerovati, suze su tekle kao vodopadi. I kad je negdje pred samu zoru odlučio šta da uradi skočio sa mosta pravo u rijeku bilo mu dosta nakaradi... Sjutra sahrana. Par bližih rođaka ono...Dva metra raka... Dogovori oko plaćanja... Raziđe se svijet na humci jedino ostane ostavljen Anin cvijet... A u novinama negdje u uglu njegova slika, riječi stoje kao da drugarstvo brane... "Posljednji pozdrav Paji Ledenom prije sahrane... Našem drugaru otišao je da se odmori. Nije znao da stane, da progovori kad treba. Htio je da se navuče na skroz... Kao, baš nam je žao neka mu prosto bilo. (Koje sve laži, jao..! ) Bio je leden ko kamen nije nam milo, Htio je "Haša" da se natrpa i tome slično..." U potpisu lično stali: Đole Glavonja, biznismen i dr Macko Prpa...

Három barát – Toronyházi mesék – Kobak Gyura, Prpa Mackó és Jeges Pájó, lakótelepünkön éltek, gyerekkoruktól kezdve elválaszthatatlanok, három barát, három muskétás, szüleik külön éltek, szegények, munkanélküliek, hogy a gyerekek túléljenek, hogy megvédjék őket, hogy ne az utcára kerüljenek, turkáltak; ősi módszer, hagyomány... /Vagy valami hasonló/. Megbeszélték, higgyétek el, ügyesek voltak, az alagsorban titokban ragasztót fújnak... És egy ideig fújták a ragasztót... így: Ez "cool", a felhők közé röppensz, kitalált élményekről, meg nem történt esetekről, emlékekről mesélsz... De.!? Nem megy, nem működik... Prpa Mackó visszalép, szövegel, felkeléskor fáj a feje, hányingere van, nem mehet az iskolába, aluszékony, fájdalom gyötri, hát így, légbőlkapott kifogások. Kobak Gyura ügyeskedik, apjával közösen üzletel... Állítólag nagyban alkatrészeket árul, világszerte kereskedik: Hongkong, Indokína, Malézia; Panaszkodik, nem tud számolni, összeadni... Az öreg meg ordítozik: "A francnak taníttattalak, fejed maláriás”... Mondvacsinált kifogások, a ragasztófújást elkerüli... Jeges Pájó egyedül marad... Rendületlenül fújja a ragasztót, bátortalan, holmi Anna-Ikebanával hempereg, nagy szerelem; idővel marihuána következett... Milyen "Cool", ez vicc és istenemre egy év múlva vagy később fecskendő következik... Múltak az évek, évtized, hosszú idő... Nincs visszaút, Jeges Pájó Kobak Gyura ajtaján kopogtat. Készpénzre van szüksége... " Elvonókúrára megyek, új életet kezdek“. Majd ha fagy... Gyura tekintélyes polgár, politikus... Ha megfujtod, pénzt akkor sem ad. És zavarja ha Jegessel együtt látják... "Ide figyelj Jeges, most még egyszer, itt van, meg is toldom. De, többé ne gyere, nem megy...” Összeszorított fogai közül sziszegte a régi barátnak és becsukta előtte az ajtót, "Isten veled, nemkívánatos egyén vagy, bocsánat...“ Jeges felháborodva ment Mackóhoz, a Prpához... Prpa Mackó...! Ó, b...! Egyetemi tanár. Jeges kopogtat, Mackó szabadkozik: "Hidd el barátocskám, nincs, kicsi a fizetés, itt az asszony, gyerekek, tudod, hogy van, kötelességek”... Egy szuszra mondja. Badarságok. Sehol se vagyok, igaz - diploma, minden rendben. De, tropa vagyok, koldússzegény. Vannak barátaim, akarod, hogy gyógyítsanak, ez cool, a legfontosabb... "Ember, nem élhetsz mindig így”... Jeges Pájó sokáig ott állt, sírt, mint egy gyerek... (Toronyházi képek jutottak eszébe.) A ragasztófújás és ehhez hasonló szomorú emlékek. Prpa Mackó felesége, mintha sziklából lenne, (emlékekre fittyet hány) a szobából, díszköveket matatva kiabál... "Mackó, ki az ott? Küldd a francba és gyere ide, szivecske”... Jegesnek, akkor éjjel, hiszitek vagy nem, vízesésként folyt a könnye. És úgy hajnaltájt döntött, leugrott a hídról, a folyóba, mindenből elege volt... Másnap temetés. Néhány rokon meg... Két méteres gödör... Tanácskozás, a számlát ki kell fizetni... Szétszéledtek, a hanton egyetlen virágszál maradt, Annáé... Az újság egyik sarkában fényképe, alatta a szöveg mintha bartátságukat védené... "Jeges Pájó temetése előtti utolsó üzenet... Barátunknak, aki pihenni tért. Nem tudott talpra állni, mikor kellett, beszélni. Valahogy mindig csusszant... Utána a fájdalom maradt, legyen neki könnyű a föld. (Jaj, micsoda hazugságok...!) Jéghideg volt, akár egy kő, zavarba ejtő, “Cuccot” kért, hogy bepakoljon meg hasonló... " Aláírták, személy szerint: Kobak Gyura, vállalkozó és dr Prpa Mackó... Fordította: Fehér Illés

Izvor: Miso L.Korac Soliter u Podrumu Obodsko slovo Podgorica str. 2002. 9 – 16. 

Mišo L. Korać Matje – Mathieu

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Matje Sve lijepe djevojčice zvao   sam  Matje... Svim  lijepim djevojkama dao  sam  ime Matje... Sve lijepe žene bile su Matje... Sve lijepe dame koje liče jeseni zovem Matje... Sve su prolazile pored  mene očarane, zanesene, pjevajući samo  jednu pjesmu, pjesmu njihovih  godina... Matje... Matje...

Mathieu Minden szép kislányt Mathieunak szólítottam... Minden szép kislányt Mathieu névre kereszteltem... Minden szép asszony Mathieu volt... Minden őszre hasonlító szép nőt Mathieunak szólítottam... Az ifjúság igézetében egyetlen dalt énekelve haladtak le mellettem, megbabonázva egyetlen dalt koruk dalát énekelték Mathieu... Mathieu... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor