Rab Zsuzsa A Rőtszakállú – Riđobradi

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

A rőtszakállú Mark Szergejev irkutszki költőnek* - Irkutszkban most kel a nap. Reggelihez ül a családom. Én meg itt... nemrég vacsoráztam. - Az már majdnem a világvége! Tudod-e, Mark, hogy az apám is járt pedig ott... a ti Bajkálotokban mosta, szegény, a zsebkendőjét... Szél nem sodorhat messzebb madarat, mint embert a történelem. - Magam is: ukrajnai volnék. Ott születtem. Emberségre apám ott oktatott. Ott élt nagyapám... Sokat emlegették, mint jó embert, mint jó orvost, mint aki segít mindenkin. Nem ismertem én már. Kivitték, még tizennégyben, a frontra... - Vörös szakálla volt... - Honnan tudod? - Szakálla? és vörös? - Mint afféle hitetartó zsidónak. - És katonaorvos lett? Przemyśl alatt? - Alighanem Przemyśl alatt is. * A háború, a háború kiverte az apám kezéből Homéroszt és Cicerót. Lábába golyó harapott. Hevert a halottak között, idegen mezőn, Przemysl alatt. Magáhoztért. Sötétedett. (El-elcsuklott a folytatásnál mindig.) Jöttek az orosz szanitécek. Jöttek lézengő katonák. Vízért tátogtam. Egyik észrevett. Káromkodott, és belémvágta bajonétját. Kijött a hátamon. Még mozogtam. Fölkapta újra. Akkor egy szálas katonaorvos odaugrott, és félrelökte. Nem felejtem: vörös szakálla volt. Neki köszönhetem, hogy élek. * Fölfektették parasztszekérre. Valahányszor zökkent a szekér a csámpás dűlőutakon, a száján vér bugyogott. Mégis elért Szibériába. Hét vad év után mégis hazaért. Idők jártával két gyerek únszolta a történetért: - Mégegyszer, onnan, mikor odaugrott... * Csöndesen élt közöttünk az a legendás Rőtszakállú. És harminc évvel később testet öltött. Egyszer a bombát söpörte félre házunk fölül, máskor garázda részeget tuszkolt ki a szobánkból, szögletes, lila kenyérrel kínált. Arcát és rangját váltogatta - tudtuk azért, hogy ő, hogy ő az: a Rőtszakállú. * Apám halott. Halott, Mark, a te nagyapád is. Megkímélte a háború - végzett vele a spanyoljárvány. Már nem tudunk utánajárni semminek. Némák az egykori tanúk. Ülünk. Mi is csak hallgatunk. Kívül és fölül a Barátság rézcsattogású szólamain.  1967 *Mark Davidovics Szergejev [Марк Давидович Сергеев](1926-1997) szovjetorosz költő, műfordító, író, kritikus.

Riđobradi Marku Sergejevu pesniku iz Irkutska* – Sunce u Irkutsku sad se diže. Porodica mi se doručkovati sprema. A ja ovde... nedavno večerala. – Tamo je već skoro kraj sveta! Mark, znaš li da je i moj otac bio tamo... u vašem Bajkalu prao, siromah, svoju maramicu... Vetar ne može pticu na veću udaljenost baciti no što istorija čoveka. – I ja sam: Ukrajinac. Tamo se rodio. Na ljudskost otac me učio. Tamo mi je ded živeo... često ga spomenuli, kao dobrog čoveka, dobrog lekara, kao nekog ko svakome pomaže. Nisam ga poznavao. Još četrnajste na front ga odneli... – Imao je riđu bradu... – Otkud znaš? – Bradu? i riđu? – Kao Jevrej ko se vere drži. – I postao vojni lekar? Ispod Przemisla? – Verovatno i ispod Przemisla. * Rat, rat je izbacio iz ruku mog oca Homera i Cicerona. Nogu metak ugrizao. Među mrtvima ležao, na stranoj njivi, ispod Przemisla. Osvestio se. Smrkavalo se. (U nastavku glas mu uvek zastade). Ruski bolničari došli. Vojnici besciljno hodali. Vodu priželjkivao. Jedan me primetio. Psovao je i bajonetom me probio. Na leđima izašao. Još sam se micao. Ponovo podigao. Tad jedan suvonjav vojni lekar priskočio i odgurnuo ga. Ne zaboravljam: riđu bradu imao. Njemu se mogu zahvaliti da živim. * Na seljačka kola su ga stavili. Kad god su kola na krivudavim poljskim putevima zatresla, preko usta mu krv šiknula. Ipak je stigao u Sibir. Nakon sedam divljih godina pak se vratio. S vremenom od njega tu priču dva deteta tražili: – Još jednom, od tamo, kad je priskočio... * Legendarni Riđoradi među njima tiho živeo. I trideset godina kasnije se utelovio. Jednom iznad naše kuće bombu odbacio, drugi put iz naše sobe razuzdanog pijanca isterao, uglast, lila hleb nudio. Lice i položaj menjao – ali znali smo da je on, da je on taj: Riđobradi. * Otac mi je mrtav. Mark, i tvoj ded je mrtav. Poštedio ga je rat – dokrajčila španska groznica. Sad već ne možemo ništa utvrditi. Nemi su negdašnji svedoci. Sedimo. I samo šutimo. Izvan i iznad bakrenozvečećih fraza Prijateljstva. 1967 *Mark Davidovič Sergejev [Марк Давидович Сергеев](1926-1997) ruski pesnik, prevodilac, pisac, kritičar. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Rab_Zsuzsa-1926/A_R%C5%91tszak%C3%A1ll%C3%BA



Rab Zsuzsa Csavargóének – Pesma lutalice – Rumtreiberlied

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

Csavargóének Csak az, aki senkié sem, az hihet még a mesében, az hihet még a csodában, mindhalálig- virulásban, az, akit seholse várnak, annak mindig ajtót tárnak, aki üres már egészen, az hihet még a mesében, mehet fényben, lángzó szélben, didereghet napsütésben az, aki már senkié sem. Annak könnyű lépte alatt minden ösvény összeszalad, minden ösvény szerteszalad, szélnek háttal erre indul, megy egy kicsit, arra fordul az, akit seholse várnak. Annak mindig ajtót tárnak. Lépdel könnyű szédülettel. Bámulnak rá rémülettel lehorganyzott, földbe ásott házak, vasketrec-lakások, ólom-arcra húzott zsákok, ólmelegű szuszogások. Aki üres már egészen, az hihet még a mesében, indulásban, érkezésben. Csak az, aki senkié sem.

Pesma lutalice Samo taj ko je ničiji, samo taj može još u bajkama verovati, samo taj može još u čuda verovati, u cvetanju do beskrajnosti, koga nigde ne čekaju njemu uvek vrata otvaraju, ko je već potpuno prazan, taj još može verovati u bajkama, u svetlosti, u oluji hodati, može na suncu cvokotati taj ko je već ničiji. Ispod laganog mu koraka svaka staza se spaja, svaka staza beži, protiv vetra ovamo krene, jedno vreme ide pa se okrene taj koga nigde ne čekaju. Njemu uvek vrata otvaraju. Laganom nesvesticom korača. S užasom usidrene, u zemlju ukopane kuće, staništa – gvozdene krletke, džakovima pokriveni olovni obrazi, poput obora topla dahtanja ga promatraju. Ko je već potpuno prazan taj još može verovati u bajkama, u polasku, u stizanju. Samo taj ko nigde ne pripada. Prevod: Fehér Illés

Molnár Imre: Megérkezés – Dolazak - Ankunft

Csavargóének Csak az, aki senkié sem, az hihet még a mesében, az hihet még a csodában, mindhalálig- virulásban, az, akit seholse várnak, annak mindig ajtót tárnak, aki üres már egészen, az hihet még a mesében, mehet fényben, lángzó szélben, didereghet napsütésben az, aki már senkié sem. Annak könnyű lépte alatt minden ösvény összeszalad, minden ösvény szerteszalad, szélnek háttal erre indul, megy egy kicsit, arra fordul az, akit seholse várnak. Annak mindig ajtót tárnak. Lépdel könnyű szédülettel. Bámulnak rá rémülettel lehorganyzott, földbe ásott házak, vasketrec-lakások, ólom-arcra húzott zsákok, ólmelegű szuszogások. Aki üres már egészen, az hihet még a mesében, indulásban, érkezésben. Csak az, aki senkié sem.

Rumtreiberlied Nur der, der niemandem gehört, nur der kann noch an die Märchen glauben, nur der kann noch an ein Wunder glauben, aufblühend bis zum Tod, der, der nirgendwo erwartet wird, dem öffnen sich alle Türen, der schon völlig leer ist, der kann noch an die Märchen glauben, er kann im Licht gehen, im flammenden Wind, der kann zittern im Sonnenschein der, der niemandem mehr gehört. Unter dessen leichten Schritten werden Pfade zusammenlaufen, werden Pfaden zerlaufen mit Rückenwind, ein bisschen die Richtung wendend. Der, der nirgendwo erwartet wird, dem wird immer die Tür geöffnet, geht mit leichtem Schwindel. Der wird erschrocken angestarrt. Die verankerten, in die Erde gegrabenen Häuser, das bleifarbene Gesicht der Eisengitter-Wohnungen, gezogene Zäcken, Stallwärme, Atmungen. Der, der schon völlig leer ist, der kann noch an die Märchen glauben, ans Loslegen ans Ankommen. Nur derjenige, der niemandem gehört. Übersetzung: Bayer Béla



Rab Zsuzsa Kötés – Povezanost

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

Kötés Mert kell egy másik, akihez beszélsz. Mert kell egy másik: mások ellen. Ne áltasd magad. Ennyi az egész. De ez – eltéphetetlen.

Povezanost Jer treba neko drugi, s kime se komunicira. Jer treba neko drugi: protiv jabandžija. Nemoj sebe zavaravati. Tu se završava priča. Ali je – neraskidiva. Prevod: Fehér Illés



Rab Zsuzsa De addig – Ali dotle

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

De addig De addig mennyi elfutó vonat, de addig mennyi vertszárnyú madár, de addig mennyi mázsás virradat, mennyi perzselt, koromszárnyú levél, de addig mennyi testté-lett hiány, és mennyi karrá-nem-lett ölelés, falakról visszapattant nevetés, mennyi sikongó mentőautó, mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró, mennyi nehéz kosár, hány temetés, mennyi betű, mennyi szívpercenés, hány nem és hány miért és hány soha, hány mégis, hány azértsem, hány talán, és mennyi szó, hűvösen cseppenő, és mennyi szó, torokban, szálkaként, és mennyi szó, szendergő ekrazit, és mennyi ékírás a homlokon, hány irgalmatlan, véletlen tükör, és mennyi apró vesztett háború, hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs, mennyi szívetrobbantó csengetés, mennyi hazajövés, hány elmenés. De addig, addig, addig is, de addig, addig is, de addig is….

Ali dotle Ali dotle koliko odlazećih vozova, ali dotle koliko ptica slomljenih krila, ali dotle koliko mučnih svitanja, koliko garnih listova čadžavih krila, ali dotle koliko utelovljenog manjka, i koliko u ruke ne pretvorenog zagrljaja, sa zidova odbijenog smeha, koliko kola hitne pomoći sa alarmiranjem, koliko zgužvanih uzglavlja, zapletenih deka, koliko teških košara, koliko sahrana, koliko slova, koliko otkucaja srca, koliko ne i koliko zašto i koliko nikada, koliko ipak, koliko baš zato ne, koliko možda, i koliko reči hladnih odjeka, i koliko reči, u grlu, kao riblja kost, i koliko reči, dremajućih ekrazita, i koliko klinastog pisma na čelu, koliko nemilosrdnih, slučajnih ogledala, i koliko sitnih izgubljenih bitaka, koliko ponedeljaka, prepolovljenih nedelja i kvaka, koliko srce parajućih zvonjenja, koliko dolazaka, koliko odlazaka. Ali dotle, dotle, dotle, ali dotle, dotle ali dotle... Prevod: Fehér Illés



Rab Zsuzsa Lehet – Moguće je

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

Lehet Hát még lehet? Mégis lehet? Lehet? Virágos isten küldött tégedet! Megint veled? veled, veled, veled? Az ócska sláger-dallam is nevet, sajnos, a vénkisasszony is nevet, mi tagadás, a bácsi is nevet nevet, nevet, hogy lehet, hogy veled, megint veled, hogy azértis, lehet, hogy tiporjuk vakon az éveket, külön-külön, mégis veled, veled, a metrólépcsőn ifjú szédület röpít és részegít, s az is nevet és csúfolódón nyelvet öltöget, azt mondja mégis, hogy lehet, lehet, bócorgok majd, vénasszony, nélküled, és zörgő szíved is szeret, szeret, s már nem számoljuk rég az éveket, már rég nem tudjuk, mi is lehetett, kicsoda játszott velem és veled, csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet - sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet? Majd vénülök magamban, nem veled, mint olvasón, morzsolok éveket, pereg a múlt, a majdnem-lehetett, és minden éjszakám veled, neked, és minden reggelem neked, veled, és mindig nélküled és nélküled, halálos ágyamon, ott is veled. Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet. Amire nem jutott szavam neked, elmondja majd istenem-istened.

Moguće je Zar je još moguće? Ipak je moguće? Zar je moguće? Rascvetali bog je slao tebe! Opet s tobom? s tobom, s tobom, s tobom? I melodija otrcanog šlagera se smeje, na žalost, i usidelica se smeje, nema šta, i čiko se smeje, smeje se, smeje se, jer moguće je, s tobom, opet s tobom, baš za inat, moguće je, slepo gazimo godine, odvojeno, ipak s tobom, s tobom, na stepenicama metroa ponese me mladalačka nesvestica i omamljuje, i smeje se i jezik plazi ismejava me, ipak kaže da je moguće, moguće je, lutaću, starica, bez tebe i tvoje zvečeće srce voli, voli me, i više ne brojimo godine, odavno ne znamo za dogodovštine, ko se poigravao sa mnom s tobom, samo znamo da je moguće, moguće je – kob li je to? ili borba? ljubav? milje? Stariću osamljeno, bez tebe, kao na brojanici, mrvim godine, vrti se prošlost, ono skoro da je bilo moguće, i svaka moja noć tebi, s tobom, i svako moje jutro s tobom, tebi, i uvek bez tebe, bez tebe, na mom samrtnom postolju, i tamo s tobom. Zar je moguće, moguće, moguće? Već je nemoguće. Reči koje nisam imala za tebe rećiće svevišnji umesto mene. Prevod: Fehér Illés

Rab Zsuzsa Vaspántok – Železne kopče

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

Vaspántok Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: – Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dicsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját – Ha így szólnék – ugye... bolondnak tartanának? Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből: – Bácsi! Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam, nem számítottam rá. Fölösleges. – Ugye, bolondnak tartanának? Ha így szólnék az útkövezőkhöz: – Útkövezők! Én ezt a kis kavicsot elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem! – Ugye, bolondnak tartanának? Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz: – Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitől nőtt vállig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? – Ugye, bolondnak tartanának? Ha így szólnék padon sütkérező, újságpapírból eddegélő nénikéhez: – Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát, azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhűdését, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában, meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos. Mindent apróra elbeszélhet. Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor fölébred – keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ... Ha így szólnék – ugye, bolondnak tartanának? Konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket.

Železne kopče Ako bi umiljatom, mladom kondukteru tako govorila: – Gospodine kondukteru, kad večeras stižete doma, zagrlite svoju suprugu, pohvalite kako je lepo obučena, čak da je u izlizanoj kućnoj haljini – Kad bi tako govorila – ludačom bi me smatrali... zar ne? Ako bi penzioneru sa štapom u ruci u dućanu tako govorila, kad upravo sitniš prebraja i za deset deka skrati „nešto duže naručenog“ hleba: – Čiko! Evo petstotke. Stavite u džep. Baš sam danas dobila, nisam na to računala. Višak mi je. – Ludačom bi me smatrali, zar ne? Ako bi kamenolomcima tako govorila: – Kamenolomci! Poneću ovaj mali belutak jer u šarama pognutu glavu Hrista vidim. Dozvolite mi da ponesem! – Ludačom bi me smatrali, zar ne? Ako bi kuštravom mladiću tako govorila: – Dođi, sine, sesćemo negde i ispričaćeš mi što ti je kosa do ramena, protiv čega strše bodlje iz tvog mlečnog obraza, ustvari zbog čega si ti tako neumoljiv? – Ludačom bi me smatrali, zar ne? Ako bi starici koja na klupi se sunča i u papir umotanu hranu čopka tako govorila: – Starico, pođite sa mnom, kuhaću za večeru što vam prija, pospremiću mekan krevet, a pre toga mi sve možete ispričati, doba prosidbe, onaj porođaj, i carski rez, i srčani udar dragog supruga, i na njegov grob šta je sađena, i to, kakva je komšinica, i to, kako živi sin u Kanadi, nadalje šta i zboga je prepisao lekar. Sve mi natanane može ispričati. U krevetu možete uzdisati i moliti se. Ali tokom noći jednom – vi i ovako često se budite – ustanite i pokrijte me, jer pokrivač uvek skidam sa sebe... Ako bi tako govorila – ludačom bi me smatrali, zar ne? Hladne železne kopče konvencija, ustaljenih navika stiskaju naša živa, do mišića ogoljela srca. Prevod: Fehér Illés



Rab Zsuzsa Kívüled élek – Izvan tebe živim

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

Kívüled élek Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy megláthassalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon. Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De nem is ismersz. Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű. Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek. Aztán visszaadom. Kívüled élek, ilyen siralmas-bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzó szálai tízezer voltos áramában.

Izvan tebe živim Zaleđene prozore minuta, dana dahom grejem ne bi li te ugledala. Tvoje krasno lice zazivam na ulici, pruzi, u večnoj opasnosti, po lutajućim tramvajima. Izvan tebe živim tako hrabro, da bi u tom mogao videti zebnju kad bi me jednom izbliza pogledao. Ali ti me ni ne znaš. Ja sam ta koja je sposobna ukrotiti otrovne zmije tvojih obrva, koja se ne boji da će se slomiti na tvom crnom kamenu, koja će se još možda othrvati s tvojim jezivim anđelima, koja se usudila da uđe iza tvojih čeličnih rešetki i svakodnevno te hrani i gasi ti žeđ. Ni ne znaš za to, sagnuto glavo. Da li još shvataš jednostavan govor? Raspetljaj svoju sudbu. Pomažem ti. Ali ti i vraćam. Izvan tebe živim, tako ojađeno-hrabro. Ti tu kružiš, još neotopljeno, u stohiljada-voltnoj struji mojih golih, belih kostiju. Prevod: Fehér Illés Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most Családi kör, Novi Sad (2011)