Stevan Raičković Kamena Uspavanka – Kő altató – Stone Lullaby

Stevan Raičković – Bista rad vajara Aleksandra Zarina

Neresnica kod Kučeva, 5. jul 1928. – Beograd, 6. maj 2007.

Kamena Uspavanka

Uspavajte se gde ste zatečeni
po svetu dobri, gorki, zaneseni,
vi ruke po travi, vi usta u seni,
vi zakrvavljeni i vi zaljubljeni,

zarastite u plav san kameni
vi živi, vi sutra ubijeni,
vi crne vode u beličastoj peni
i mostovi nad prazno izvijeni,

zaustavi se biljko i ne veni:
uspavajte se, ko kamen, neveni
uspavajte se tužni, umoreni,

poslednja ptico: mom liku se okreni
izgovori tiho ovo ime
i onda se u vazduhu skameni.

Molnár Imre: Átutazók – Prolaznici – Passengers

Kőaltató
 
Ahol éppen vagytok, ott aludjatok
ti jók, megkeseredettek, páratlanok,
ti, kik árnyat ajakkal, füvet kézzel tapogattok,
ti véresek és ti, kik szerelemesek vagytok,
 
ti élők, ti holnap meggyilkoltak,
ti fehéren habzó fekete mocsarak
és semmi felett ívelő hidak,
kék kőálomban leljetek nyugalmat,
 
növények, álljatok meg, ne sorvadjatok:
kő vagy körömvirágként szunnyadjatok
ti szomorúak, bágyadtak csak aludjatok,
 
utolsó madár: testemre nézz,
csendesen nevemen nevezz
és a légben kővé dermedj.
 
Köszönöm Pintér Tibornak ϯ a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem se Tiboru Pinteru ϯ za dobivene korisne savete tokom prevođenja.
 
Fordította: Fehér Illés

Molnár Imre: Átváltozás – Preobražaj – Metamorphosis

Stone Lullaby

Sleep wherever you happen to be,

All you kind, bitter, inspired ones,

You hands in the grass, lips in the shade,

You who are bleeding, you who are in love. 

Heal into the blue dream of the stone,

You living, you tomorrow assassinated, 

You dark waters under the white foam

And bridges stretched over emptiness. 

Cease herb, do not wither, 

Sleep marigolds as the stone sleeps,

Sleep all you sad, all you weary ones, 

Last bird, turn toward me.

Softly say this name,

And turn to stone in the air.

                             Translated by Charles Simic



Stevan Raičković Balada o predvečerju – Ballada az alkonyatról

Stevan Raičković

Neresnica kod Kučeva, 5. jul 1928. – Beograd, 6. maj 2007.

Balada o predvečerju

Pošli ste izvan grada u predvečerje da umirite oči
i ostali ste sasvim sami.
Niste ni znali kako tišina voli nepoznate
da rani iz nevidljive puške.
I dugo ste uzalud naprezali oči
Da protumačite arhitekturu ptica koje su letele.
Predugo ste uzalud bili svijeni prema zemlji
Kao polomljen luk:
Hteli ste naivno da uhvatite baš onu kap vremena
kad se nedirnuta travka popela uvis za novi
milimetar.
Pošli ste u predvečerje:
Niste ni znali
Da vas ramena bole od nevidljivih krovova
Da su vam ruke teške od ne sasvim prirodnih ljubavi
Pomislili ste da vam se u sluhu nešto događa
A zaboravili ste da ste sa sobom povukli
zidove jedne jako navikle ulice.
Pošli ste u predvečerje:
Išli ste polako
I tek ste odjedanput shvatili da to nije
vaš korak iako su noge sasvim vaše.
Išli ste polako:
Samo sad još laganije
Skoro kao da ne idete.
Stali ste
A učinilo vam se kao da i dalje idete korakom
koji nije vaš korak.
Pošli ste izvan grada u predvečerje da umirite oči
I sada ležite u travi
Iako znate da ste hteli samo da sednete.
Pored vašeg uha
Jedna travka je prilično šumno porasla za milimetar
— Vi ništa niste čuli.
U vazduhu su dve ptice obeležile krilima
skromnu umetnost
— Vi ništa niste videli.
Pošli ste u predvečerje
I sada iz trave krišom otvarate oči
I čini vam se da vas još uvek neko nišani
iz nevidljive puške.

Ballada az alkonyatról
 
Alkonyatkor indultatok a városból, szemeteket nyugtatni
és egyedül maradtatok.
Nem is tudtátok, hogy a csend láthatatlan fegyveréből
ismeretleneket készséggel sebez.
És hiába erőltettétek hosszan szemeteket,
Hogy megmagyarázzátok a madárröpte mibenlétét.
Túl soká hiába voltatok tört íjként
a földhöz szögezve:
Balgatagon pont azt az időcseppet akartátok megragadni,
mikor az érintetlen fű egy milliméterrel feljebb
kúszott.
Az alkonyatba indultatok:
Nem is tudtátok,
Hogy vállatokat láthatatlan tető nyomja,
Hogy karotok a nem épp természetes szerelemtől súlyos.
Azt hittétek, hallásotokkal van gond,
De elfeledtétek, magatokkal hoztátok
az annyira ismert utca falait.
Az alkonyatba indultatok:
Lassan haladtatok
És egyszerre rádöbbentetek, a léptek
nem a tiétek, a lábak viszont igen.
Lassan haladtatok:
Most még lassabban,
Mintha nem is haladnátok.
Megálltatok,
Pedig úgy tűnt, tovább visznek a léptek,
a nem hozzátok tartozó léptek.
Alkonyatkor indultatok a városból, szemeteket nyugtatni
És most a fűben hevertek,
Pedig tudjátok, csak leülni akartatok.
Fületek mellett
egy fűszál tisztán kivehetően nőtt egy millimétert
– Ti semmit sem hallottatok.
A levegőben szárnyával két madár szerény
művészetet teremtett.
– Ti semmit sem láttatok.
Az alkonyatba indultatok
És szemeteket most a fűben, titokban nyitjátok ki
És azt hiszitek, még mindig, valaki, láthatatlan
fegyverrel, benneteket céloz.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=323.20

Stevan Raičković Povratak – Visszatérés

Stevan Raičković

Neresnica kod Kučeva, 5. jul 1928. – Beograd, 6. maj 2007.

Povratak Ona ima ruke od trave Ona ima glas od vetra i žita. Ona ima oko od kiše. Zašto sam je izmislio da se ne vratim? Ona ima grudi od ruže. Ona ima koleno od belutka. Ona ima kuk od snega i ribe. Zašto sam je izmislio da se ne vratim? Ona ima smeh od lišća. Ona ima hod od vode i peska. Ona ima kožu od protegnutog labuda. Zašto sam je izmislio da se ne vratim? Ona ima kosu od mojih prstiju. Ona ima mozak od mojih godina. Ona ima sluh od mojih koraka. Zašto sam je izmislio da se ne vratim?

Visszatérés Fűből van a keze. Szélből, gabonából a hangja. Esőből a szeme. Miért találtam ki, hogy ne térjek vissza? Rózsából a melle. Kavicsból a térde. Hóból, halból a csípője. Miért találtam ki, hogy ne térjek vissza? Levélből a mosolya. Vízből, homokból a lépte. Kiterjesztett szárnyú hattyú a bőre. Miért találtam ki, hogy ne térjek vissza? Ujjaimból van a haja. Éveimből az értelme. Lépteimtől a hallása. Miért találtam ki, hogy ne térjek vissza? Fordította: Fehér Illés

Stevan Raičković Strah – Félelem – Angst

Stevan Raičković

Neresnica kod Kučeva, 5. jul 1928. – Beograd, 6. maj 2007.

Strah Nalazim velike sličnosti između mojih sve više proređenih poseta operi i cirkusu. U zdanju Ili u šatri: Moja početna zebnja Polako Uzima oblik rastuće i nezadržive panike Nad onim što se tako opasno i nezaštićeno dešava nada mnom u vazduhu Sa artistkinjom Na zategnutom i gotovo nevidljivom konopcu I primadonom Usamljenom na vrhu arije. I ja treperim (I znojim se kao krivac) Podjednako U oba slučaja: Da se njihova tanana žica Na kojoj žive Od mog straha Ne prekine.

Félelem Az általam egyre gyérebben látogatott opera és cirkuszi előadások között sok a közös ismérv. Épületben Vagy sátorban: Kezdeti szorongásom Lassan Fékezhetetlen rémületté fokozódik Attól a veszélytől és kiszolgáltatottságtól ami felettem a levegőben lebeg Artistanő A kifeszített szinte láthatatlan kötélen És primadonna vészes magányában az ária csúcsán. Én is reszketek (És holmi bűnösként izzadok) Mindkét esetben Egyaránt: Hogy az őket éltető érzékeny szál Félelmemben El ne szakadjon. Fordította: Fehér Illés

Angst

Ich finde große Ähnlichkeiten zwischen meinen
       immer selteneren Besuchen von Oper und Zirkus.

Im Haus
oder im Zelt:

Meine anfängliche Befürchtung
bekommt allmählich
die Form einer unaufhaltsam wachsenden Panik

darüber was so gefährlich und ungeschützt
über mir in der Luft geschieht

mit der Artistin
auf dem gespannten fast unsichtbaren Seil

und der Primadonna
einsam auf der Höhe der Arie.

Und ich zittere

(und schwitze wie ein Schuldiger)

gleichermaßen
in beiden Fällen:

Dass das dünne Seil das dünne Stimmband
auf dem sie leben

durch meine Angst

nicht reißen.

                             Übersetzung: Astrid Philippsen



Stevan Raičković Tisa – Tisza

Stevan Raičković

Neresnica kod Kučeva, 5. jul 1928. – Beograd, 6. maj 2007.

Tisa I То се ти враћаш Тиси. Случајно. Зар тако баш случајно Као да морао ниси ни да се вратиш.      Уопште? 3ар тако: Као да морао ниси ни чамац да угледаш На банатској страни привезан. Ни врбе да угледаш са стаблом посивелим      од муља До кукова. До рамена скоро. Маковину са њих скидао си и пушио Кришом. Па зар случајно? Као да морао ниси ни да путељак откријеш Да га из корова одгрнеш Јbубавнике којим си погурен уходио. 3ар случајно? А срце како је – тукло. Како је – пењало се. Како? Ни на камење стрмо Над водом уграђено коцку по коцку 3ар осим случајно никако друкчије да не      станеш Да около се не обазреш Где штап си изме1ју два углављивао камена Да пецаш Да рибу извучеш Да се забели. (А гола удица је била, без мамца, лудо, Па чекао си само и чекао О чекао, узалуд.) 3ар тако случајно нехајно Да минеш и поред зида Рупицу у коме хтео си да ископаш Да избушиш. Да око на њу тачно наместиш Да видиш: Шта тајно ли се то дешава Са оне стране. Зар случајно само поред зида да прођеш И нехајно! Као да морао ниси ни да прођеш уопште Да се вратиш! Шта се то с тобом десило Је ли? Одакле ли то долазиш? Од куда? И да ли си заправо и био икада овде? 3биља: одакле ли то долазиш. Од куда. Јер мора ипак да некуда си заиста био Иначе се не би могао ни вратити. Не би могао стати пред зид. Ни пут. Ни пред чун. Ни посивели кук Врбе. И сетити се .понечег. Ко би то могао измислити? Да ниси био овде Некада. Да ниси био после Некуда. Да ниси вратио се Ево. 3биља: одакле ли то долазиш. Од куда. И шта се то с тобом десило Је ли? Али Збиљскије још: Коме то упуhујеш ти речи Или чему. 3ар стару опет игру поново да отпочињеш Да речи намешташ И окрећеш? Дубоко тече Тиса под тобом. И далеко. Окупати у њој могао би се Да није веh крај лета. Седи на камен Као што у песмама си увек седао. Никога нема. Можеш се и заплакати. (1956) II Намера је била: о Тиси неколико речи Пробудити у глави Измислити онда ј ош неколико (кој е се за      песме измишљају) И премештати их И гуркати Као пиљке – Опрезно провлачити речи кроз капију      песме. Ако би се све то завршило (Као у намери што је било) Тако л епо Имао бих још једну песму Коју бих у себи понављао Дуго Опустелом једном улицом У послепоноћним поврацима Лаганим И као успореним – Ка кући у којој живимо И старимо Неприметно. Имао бих значи још једну песму И то песму о Тиси Опет Јер свако има песму о нечему чему се враћа У свом кратком или дугом животу: „Једно дрво расте у Бруклину" Друго онамо И онда неко –  на хиљадитом неком месту Које као да није ничије И које зове Да не би на њему дрво расло Ил текла река Као узалуд. Али Тиса је истинска у мом животу И њој не могу додати речи које се за песме      измишљају. Тиса детињства! И ја то нehy: И Тиса неће више да тече кроз моју песму. Јер тече дубоко кроз мој живот. Тиса детињства! (То ниј е понорница Али је бар овог тренутка нико видети нehe.) (1960) III Дуго се нисам ни сетио Тисе. А моје песме о њој И њене жуте воде у мојим белим стиховима Теку Beh засигурно (Између празних маргина као између пустих      обала) Тромо Али далеко и дубоко У заборав. (Долазе нови песници Са непознатим својим именима И друге неке воде Друге реке теку уз њих као сенке      њихове . .. ) Али ево У том баш и таквоме времену У коме се ни ј а чак нисам њенога више сећао      имена Изненада (Као да ми ј е у шетњи Иза леђа Неко нohy нarлo ногом Трупнуо) У отвореној новини Свакодневној И баш на тој страни случајно прво и      раскриљеној Између дугих наслова са неким ситним      вестима И ступца (Сада све ређег) Где неки узалуд траже изгубљену своју      давно родбину И слика неких лица Неких кућа Улица И хрпе неких бројева Ево И њеног Струјног и зујног Губљивог Али гле како крупним и црним словима      исписанога имена: Тиса... И уз њу Као чамац привезан Додате још једне речи ... расше. Тиса расше. Тиса. И то баш кад је у мени била ево најниже      пала. И ево Ређају се већ дани И њено мало И магновенско Тако скрајнуто И као висински целац Недодирнуто Beh дуго Име Не силази са страница новина. Ево је опет у наслову: Тиса преши. И уместо оних И онаквих Или бар некако и по нечему сличних Речи Које сам Ја Као њен можда једини и највернији      љубавник од када тече Везивао уз то име Сад видим и неке речи необичне И скоро туђе И сасвим неспојиве. И слике око њенога имена видим И на сликама људе са повијеним леђима и      ашовима испруженим И људе са врећама пуним песка Како подижу бескрајне и бесмислене неке      зидове Дуж њених (дуж мојих) обала. Па опет: Тиса хара. И опет уз њено име Неке речи Само сада већ сасвим опасне Као да се прича о некој опакој болести Или о разбојнику који крстари око наших      мирних домова Или о некој дивљој звери залуталој у наше      питоме крајеве. И ево Не само речи око њенога имена Него и њено име Та реч Тиса Постаје неосетно све опасније Све више змијско (Као да је по једна змија Свакога јутра Увијена у танке и провидне странице У сваком примерку новина). Тиса је однела и своју прву жртву. И ево како веh њено име Постаје полако и смртоносно Као да крије у својим словима И нешто неизбежно И страшно Као малигно. Ево небројених слика У новинама Међу којима је кажу и слика гnдине. Ево колевке на слици Како се љуља Сама У поплављеном дворишту (Као откачени чамац на пучини). И ево усред воде На димњаку И живог петла Како стоји поред петла од лима (Као поред свога споменика). Ево и слике У колору С трбухом једне риђе краве Који плови улицом (Као далека ада у заласку)... Тиса се излила у дворишта И у новине И не зна се где је крај више њених обала. А сада Бар неколико речи да заустим И о себи (Којије све то Заједно с другима Помно Са свога спрата Из своје собе Пратио). Ја сам је доскора У себи Сасвим бранио. И помало пред другима. А сада више ни у себи Тису не браним. Ал hутим о њој. Као ца враћам неки дуг. Можда је и она тако у себи некад сакрила Претешку једну моју мисао (И мој плач) Кад сам на једној од њених обала У неком давном сумраку Ослоњен о стабло Стајао. (Сигурно да је и она ћутала Јер нико није О томе Никада ништа сазнао.) Ево на насловној страни Њенога имена Исписанога крупнијим словима него што јe      исписано име државника. И ево њенога имена Крупнијег и од самога имена новина. И на слици: Дуге колоне војника Под шлемовима Кој и кроз нoh светлуцају Дуж њених (дуж мојих) обала. Тису је војска оиколили. Тиса се вратила Мирно И обично Као да је била залутала. Као да је била ослепела Или изгубила памћење Па се одједном И неком непознатом пределу Нечег Из бившег живота Свога Сетила. И зато Ни ј а сад више uehy да причам о томе Шта је све она у својој болести 3а собом По туђим двориштима и судбинама О ставила. И како је и мене Као свог неког старог и јединог јатака Данима (У моме ћутању И у мислима мојим о томе да је ту неко      можда некога ипак издао) Кушала. Ја hy ce њеноме имену можда још једном      поново вратити Као ш то се и она У свој е корито И мени Вратила поново. Тиса се вратил а мирно и обично... И ту је могао бити и крај Ове песме Ил приче о Тиси. Али она и ј а смо повезани и другим неким      тајним и невидљивим концима. И правог неког краја Између мене и Тисе још неима. Ево песника Који тамнује у свом мотиву Као у невидљивој и тешкој некој кули (У време Кад је и последњи заточеник већ и чувени      Шпандау заувек напустио). И он Са свога стола Открива сад и једну птицу Како укосо Прелази преко његовог прозора И нестаје иза зидова У плавети Заједно са његовим мислима. И песник слути Како птица И његове мисли Лете сад већ изнад Тисе Далеко И са високих И плавих својих спратова Гледају у њу Како лагано И жуто Замиче Иза зелених ада И кривих окука... (1970)

Tisza I Ballagsz újra a Tiszára. Csak úgy. Valóban épp csak úgy Mintha nem is hajtott volna vissza semmi?      Egyáltalán? Csakugyan úgy? Mintha nem is hajtott volna semmi hogy újra lásd Azt a bánáti parthoz láncolt ladikot? S a fűzfákat se kellett látnod? Törzsük      iszaptól szürke Kötözködésig. Majdhogy vállukig. Szaggattad róluk a száraz kócot és cigiztél Titokban. Hát csakugyan véletlen ez? Meg azt a kis gyalogutat ott a paréj közt Amerre szerelmesekre leskelődtél lapulva Azt se szándékosan tapogattad ki most? Hanem csak úgy? Pedig majd kiugrott a szíved. A torkodban vert. Hát akkor? S a parti meredekbe ágyazott kockakövekre Azokra is már csak úgy véletlenszerűen      Állhatsz oda S nem tudnád hogy mért nézel körül Itt ahol botodat szúrtad két kő közé Hogy horgássz S majd kifogsz egy halat S majd szépen fehérlik. (De hát a horgodon nem volt csali, bolondja, Így aztán csak vártad, lested, Ó lested hiába.) S hát ilyen véletlenszerűen ilyen hanyagul Ballagnál el e fal tövében is? Hisz lyukat akartál fúrni beléje Át akartad ásni Hogy a szemed pontosan rátapasszad Hogy lássad: Ugyan miféle titkos dolgokat csinálnak Ott a túlsó oldalon. Hát csak úgy véletlenszerűen csak úgy hanyagul Ballagnál el e fal tövében! Mintha nem is hajtott volna semmi, hogy erre járj Hogy visszatérj! Egyáltalán mi történt veled? Mondd! Honnan is jössz? Merről? S tulajdonképpen voltál-e itt valaha is? Komolyan: honnan jössz valójában? Merről? Mert mégiscsak lenned kellett valahol Különben vissza sem térhettél volna. Nem találnál ide e falhoz. Erre az útra. A csónakhoz sem. A szürke derekú fűzfa Elé. S nem jutna eszedbe ez-az. Ki találhatta volna ki mindezt? Ha ne lettél volna itt Valaha. Ha ne jártál volna később Valahol. Ha ne tértél volna vissza Lám-e. Csakugyan: honnan jössz valójában? Merről? S végtére is mi történt veled? Mondd! De hát Valóban: Kihez intézed most e szavakat Vagy mihez? Hát ismét kezdenéd a régi játékot A szórakosgatást A játékos halandzsát? Mélyen úszik alattad a Tisza. És messzire. Megfürödhetnél benne Ha ne lenne már vége a nyárnak. Telepedj e kőre Mint ahogy ott kuporogtál mindig a verseidben. Sehol senki. El is sírhatod magad. ( 1956) II A szándék ez volt: fölidézni gondolatban Egypár szót a Tiszáról Aztán kigondolni még valahányat (Afféle versbe      való szavakat) S aztán rakosgatni őket Pitykézni velük Mint a kaviccsal Óvatosan áthajtani őket a vers      kapuján. Ha mindez olyan szépen Sikerülne (Mint ahogy szándékomban volt): Lenne még egy versem Amit ismételgetnék magamban Sokáig Egy elhagyatott utca hosszán Éjfél utáni Lassú ballagás közben Ahogy abba a házba térünk meg Amelyben élünk És öregszünk Észrevétlenül. Lenne tehát még egy versem Mégpedig Tiszáról szóló Ismét. Mert mindenkinek van egy verse valamiről amihez visszatér Rövid vagy hosszú életében: „Brooklynban nő egy fa" A másik másutt Valamelyik meg – egy ezredik helyen Amely mintha senkiföldje lenne S amelyet szólongat Hogy ne csak úgy hiábavalóan Nőjön rajta fa Vagy ússzon folyó. De a Tisza igazánvaló az életemben S nem adhatok hozzá      kitalált verses szavakat. A gyermekkor Tiszája! S én ezt nem akarom: S versemben a Tisza többé nem folyik ott. Mert ott folyik mélyen az életemben. A gyermekkor Tiszája! (Nem búvópatak De legalább e percben senki se fogja látni.) ( 1960) III Sokáig eszembe sem jutott a Tisza. Róla írt verseim pedig És sárga vize az én fehér verssoraimban Mindez Már biztosan Lomhán folyik (Üres lapszélek kopár      partjai közt) Messzire és mélyre A feledésbe. (Újabb költők jönnek Ismeretlen nevűek És más valamiféle folyók S e más folyók úgy folynak el mellettük mint      az árnyaik...) De lám Épp ezekben az ilyesféle időkben Amikor már én sem emlékeztem többé      nevére Váratlanul (Mintha valaki éjszakai Ődöngés közben Dobbantott volna hirtelen A hátam mögött) A széthajtott Napi újságban Épp azon a véletlenül elsőként      szétnyitott oldalon Hosszú címek és holmi apró      hírek Meg (most már mind ritkább) Hasábok között Melyekben egyesek rég elvesztett      hozzátartozóikat keresik Továbbá arcok Házak Utcák S számadatok társaságában Lám Itt van Az ő áramló és suhogó Tovavesző De ni milyen kövér és fekete betűkkel      szedett neve is: A Tisza... S mint kikötött csónak Hozzátoldva Még egy további szó ... árad. A Tisza árad. A Tisza. S épp most, amikor bennem lám majdnem      kiszáradt. És íme A napok telnek-múlnak De az ő rövidke Villanásnyian Észrevétlen S havasi gyopárként Már rég Érintetlen Neve Nem marad el az újságoldalakról. Itt van ismét a címben: A Tisza fenyeget. S azok helyett Vagy az olyan Vagy bár valamiképp és valamiben hasonló Szavak helyett Melyeket Én Az ő talán egyetlen és leghűbb szerelmeseként      amióta áramlik E névhez fűztem Most valami szokatlan S majdnem idegen Teljesen összefüggéstelen szavakat is látok itt. Meg képeket látok nevének társaságában S a képeken hajlott hátú embereket      előreszegezett ásókkal És embereket homokzsákokkal Amint valami végtelen és értelmetlen      falakat emelnek Partjai (az én partjaim) hosszán. Majd ismét: A Tisza garázdálkodik. S a neve mellett újra Valamiféle szavak Csak most már egészen vészjóslóak Mintha valami alattomos kórról lenne szó Vagy békés hajlékaink körül ólálkodó      zsiványról Vagy egy szelíd tájainkra tévedt      iszonyú vadról. S lám Nem csak az ő nevét körülvevő szavak Hanem az ő neve is Ez a szó hogy Tisza Észrevétlenül mind vészjóslóbbá Mind kígyószerűbbé válik (Mintha reggelenként Egy-egy kígyót Göngyöltek volna bele minden újságpéldány Vékony és áttetsző lapjaiba) A Tisza első áldozatát is elvitte. Lám a nevének lassanként Halálos csengése lesz Mintha betűiben Valami elkerülhetetlen És szörnyű Fekélyszerűséget rejtene. Megannyi kép Az újságokban S közöttük azt mondják az év képe is. Ez a bölcső itt a képen Ahogy ringatózik Egymagában Az elöntött udvaron (Mint elszabadult ladik a nyílt vízen). S itt ez az életben maradt kakas A kéményen A víz közepén Ahogy áll ott a pléhkakas oldalán (Mintegy önnön szobra mellett). S itt ez a Színes kép is Egy sárga tehén bendőjével Ahogy úszik az utcán (Mint messzi sziget napnyugtakor)... A Tisza elárasztotta az udvarokat És az újságokat S többé nem tudni hol vannak a partjai. És most Hadd szóljak legalább pár szót Magamról is (Aki másokkal együtt Az emeletről A szobámból Mindezt Kábán Követtem). Én a Tiszát mostanáig Mindenestül védelmeztem Magamban. S kissé mások előtt is. Most már azonban magamban sem védem többé. De hallgatok róla. Mintha valami tartozást rónék le. Talán ő is épp így rejtette magába valamikor Valamely nehezen hurcolt gondolatomat (S a sírásomat) Mikor partjainak egyikén Valami régi alkonyatban Ott álltam egy fatörzsnek Dőlve. (Egész biztos hogy ő is hallgatott Hiszen erről Soha senki Semmit sem tudott meg.) Itt van a címoldalon a neve Kövérebb betűkkel Mint ahogy az államférfiak      nevét szedik. S itt van a neve Nagyobb betűkkel mint maga az újság neve. S a képen: Sisakos katonák Hosszú menetoszlopa Sisakjuk villog az éjszakában Partjai (az én partjaim) hosszán. A Tiszát bekerítette a katonaság. A Tisza visszavonult Békésen Egyszerűen Mintha csak elkószált volna. Mintha megvakult volna Vagy tán az emlékezés hagyta cserben S aztán egyszeriben Valami ismeretlen tájon Önnön Volt életéből Visszaemlékezett Valamire. Ezért hát Én sem beszélek többé arról Hogy betegsége idején Idegen udvarokban és sorsokban Mi mindent hagyott Maga után. És arról sem hogy engem is Mint afféle régi és egyetlen rejtegetőjét Kísértett Napokig (Hallgatásomban S gondolataimban hogy talán valaki      mégis elárult itt valakit). Jóllehet egyszer még visszatérek      majd a nevéhez Mint ahogy Medrébe  És hozzám Ő is újra visszatért. A Tisza békésen és egyszerűen visszatért... S itt véget is érhetne Ez a vers Vagy e történet a Tiszáról. De őt meg engem más valamiféle titkos és láthatatlan      szálak is összefűznek. S holmi igazi vég Köztem meg a Tisza között még nincsen. Itt a költő Aki sínylődik motívumában Mint valami roppant nagy és láthatatlan toronyban (Abban az időben Mikor már az utolsó rab is a híres Spandaut is örökre elhagyta). S a költő Asztala mеllől Ráámul most egy madárra is Amint az ferde síkban Ablakát átszeli S eltűnik a falak mögött A kékségben Gondolataival együtt. S а költő sejti Hogy ez a madár És gondolatai Most már a Tisza fölött szállnak Messzire És magas És kék emeleteikről Néznek le vízebe Amint lassan És sárgállón Tovaveszik А zöld szigetek És görbe kanyarok mögött... (1970) Fordította: Fehér Ferenc