Ana Ristović Beograd
05. april 1972. –
Oko
nule
Nezavisne smo žene.
U iščekivanju nove
ljubavi
dišemo astmatično.
Hranimo se pilulama
neispunjenih obećanja.
Tonemo u mutne snove.
Dvadeset i četiri časa
bolno vodimo ljubav
sa migrenom
i opraštamo joj jer je
ženskog pola.
Nezavisne. Svojim
muškarcima
kuvamo jela kojima su
nas naučili
njihovi prethodnici.
Makarone u obliku
klitorisa.
Kečap što klizi kao
menstrualna krv
i obećava samo lizanje
tanjira.
Al’ još uvek verujemo u
trijumfalne kapije
koje rastu između
postelje
i kuhinjskog stola.
Puštamo im muziku koju
smo slušale
pri gubljenju nevinosti
i devojaštva.
Među zavodljivim vešom
setno čuvamo primerke
sa nevidljivim tragom
prethodnih spermi.
Njišemo bedrima kao da
okrećemo mlin:
posle izvesnog vremena
curi
još samo lepljiva žuč.
I kažemo, da ne verujemo
više
u zajednički vazduh
koji se može deliti
između usta i usta,
a sve češće ostajemo bez
daha.
I kažemo, da centrifugu
veš-mašine
koristimo samo kada se
na njoj
može odigrati dobar
snošaj.
A u program pretpranja i
ceđenja
sve češće, umesto
rublja, ubacujemo
parče po parče svoje
istanjene kože.
Nezavisne žene.
Cenzurišemo
svoje odveć meke reči.
Podupiremo reviziju
osećanja i teoriju
po kojoj je prvo nastala
nedužna Eva,
a Adam zagrizao otrovnu
jabuku
jer je poželeo da mu Bog
od zmije stvori još dva
falusa:
mislio, jadničak, da mu
jedan
dovoljan neće biti.
Nezavisne, kažemo, više
no ikad.
A u osamljenim noćima, u
usku vulvu
spuštamo svoj čudesni
prstić sve češće
kao da ubacujemo metak u
puščanu cev
koja opaliti neće.
I smešimo se, s tugom, u
snu bez snova.
I ruka je na sigurnom,
dok kruži
oko meke nule.
|
A nulla körül
Független asszonyok vagyunk.
Új szerelmekre vágyva
zihálva lélegzünk. Beteljesületlen
igéretekkel
táplálkozunk. Zavaros álmokba
süppedünk.
Huszonnégy órán keresztül
migrénnel
szeretkezünk
és mert nőnemű rá nem haragszunk.
Függetlenek vagyunk. Férjünknek
az elődeiktől megtanult
ételeket készítjük.
Makarónit csikló formában.
Csak a tányérnyalást igérő
Havi vérzésként ömlő öntetet.
De még mindig hiszünk
a nyoszolya és a konyhaasztal
között
emelkedő diadalívben.
Lánykori ártatlanságunk
elvesztésekor
hallgatott dallamokkal
szórakoztatjuk.
A kihívó alsóneműk között
fásultan őrizzük az előzőek
láthatatlan ondónyomaival teli
darabokat.
Ringó csípőnkkel mintha malmot
hajtanánk:
egy idő után csak holmi
ragacsos epe szivárog.
És valljuk, nem hiszünk többé
a száj és száj között osztható
közös légtérben,
és lélegzetünk, mind sűrűbben, el-elakad.
És valljuk, a mosogép centrifuga
részét
csak akkor használjuk, ha azon
igazán jót lehet szeretkezni.
És az előmosásba és szárításba
fehérnemű helyett, egyre
gyakrabban,
elvékonyodott bőrdarabkáinkat
tesszük.
Független asszonyok. Immár erőtlen
szavunkat bíráljuk felül.
Támogatjuk az érzelem és elmélet
felülvizsgálatát,
melyek szerint először a
makulátlan Éva kelt életre,
Ádám pedig beleharapott a
mérgezett almába,
mert szerette volna, ha Isten a
kígyóból
még két hímvesszővel ajándékozza
meg:
szegény földönfutó úgy gondolta,
részére egy nem elég.
Függetlenek, gyakrabban valljuk,
mint bármikor.
De magányos éjszakákon csodálatos
ujjunkat
egyre gyakrabban merítjük
szeméremtestünkbe,
mintha holmi puskacsőbe soha el
nem süthető
golyót helyeznénk.
És álmok nélküli álmunkban
szomorúan mosolygunk.
És a kéz biztonságban van, míg
a lágy nulla körül kering.
Prevod: Fehér Illés
|
