Tandori Dezső A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz – Jedna mala životinja gleda iz štale Betlehema

Tandori Dezső Budapest, 1938. december 8. –

A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz Hc3 Tandori Dezső A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz c. verse egyben a legrövidebb megjelent magyar vers is. A cím kulcsfontosságú a versben, mert sejteti, mit jelent a vers maga: Hc3. A Hc3 egy gyakran használt sakkjelölés, mikor újságokban sakkfeladványokat adnak, általában a lépéseket betűkkel és számokkal jelzik. Hc3 jelentése: a huszárral a C3 négyzetre lépni. Ez egy sokak által kedvelt nyitás a sakkban, előrelépés, valami újnak a kezdete. Kezdődik a játszma. Ez a mondanivalója a versnek, a kérdés, hogy ez valóban a sakkról szól, vagy csak jelképes? A kérdés az olvasóra van bízva. A stílusa: impresszionizmus. Egy pillanatot, benyomást örökít meg.

Jedna mala životinja gleda iz štale Betlehema Sc3 Pesma „Jedna mala životinja gleda iz štale Betlehema” Dežea Tandorija je ujedno i najkraća poznata mađarska pesma. U pesmi sam naslov igra ključnu ulogu jer da naslutiti šta znači sama pesma: Sc3. Sc3 u šahu je često upotrebljena oznaka, kod objavljivanja šahovskih enigmi u novinama, poteze slovima i brojevima označavaju. Značenje Sc3: skakač skače na polje C3. U šahu to je omiljeno otvaranje, ide se napred, početak nečega. Počinje partija. To je idejni sadržaj pesme, samo je pitanje da li stvarno govori o šahu ili je simbol? (Ključnu Ulogu rođenje Isusa igra u istoriji čovečanstva – opaska prevodioca). Neka sam čitalac odluči. Stil: impresionizam. Ovekovečen je jedan trenutak, jedna impresija. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://tananyag.net/irodalom/magyar-irodalom/tandori-dezso-a-betlehemi-istallobol-verselemzes



Tandori Dezső A damaszkuszi út – Damaskovska cesta

Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –

A damaszkuszi út Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.

Damaskovska cesta Sad, kad je isto tako kao uvek, krajnje je vreme, da.                              Prevod: Fehér Illés

Tandori Dezső Itt, ott/ Negyven cigarettám – Tu i tamo/ Četrdeset mojih cigara – Hier und dort

Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –

Itt, ott / Negyven cigarettám

Szörnyű ott, de jó, hogy
hamar elmehetek. Szörnyű itt, még
az a jó, hogy legalább elmenni nem kell
innen. Mindent neheztelésnek érzek: a galambok
megszokták kutyánkat, feleségem
kaját visz nekik, jönnek, erőszakoskodnak,
most, hogy én megyek kutyánkkal. Semmi
jelentősége, de engem lehangol. Mi
akar tőlem bárki bármit? Én egy hagyományos
elbeszélésen dolgozom, ott valaki
azt írja, mondjuk, valahova, ahova
elmegy, megérkezik, azt írja: látni
se akarlak titeket, ez meg az. Aztán
snitt, egy sörözőben látjuk viszont
őt, megismerkedett egy lánnyal. Na, most
hogyan tovább? Röhögnek a markukba
az ottaniak, már kampó neki, vagy
nagyon is áttekinti? Miért ment? Mit akarnak
tőle, netán megtudni tőle? Megtudjuk? Akarjuk
egyáltalán? Jó ürügy az alaptörténet
mindenfélét elmondani, rendszeresen,
feszültséget teremt, hogy hosszan másról
van szó, nem az van, hogy ez a figura és
ez a lány, vagy hogy ki és miért van a háttérben.
Mint Longchamp egy tévéadásban: harsogó sötét zöld
minden, ilyesmihez illik jól a nyers narancs-szín,
olajpasztellal. A tribünről látszik fél Párizs, nézd,
mondja a figura. Eldobom a csikket.

Tu i tamo/ Četrdeset mojih cigara

Užasno je tamo, ali je dobro to što

brzo mogu otići. Užasno je tu, ali je

dobro da odavde bar ne moram

otići. Na sve sam kivan: golubovi su

navikli na našeg psa, supruga

mi hrani ih, evo dolaze, zulumćare,

sad ja vodim našeg psa. Nema nikakvog

značaja ali me tišti. Šta

želi mod mene bilo ko bilo šta? Ja na tradicionalnoj

pripovetci radim, tamo neko

to piše, recimo, negde, gde

ide, stiže, to piše: ni videti

vas ne želim, ovo i ono. Onda rez,

u jednom bircuzu ga vidimo ponovo,

upoznao se sa nekom devojkom. No, sad

kako dalje? Tamošnjima baš briga

za sve, njemu je već čengel, ili baš

sve shvaća? Zašto je išao? Šta žele od njega,

možda nešto saznati? Saznaćemo? Želimo li

uopšte? Osnova događaja je dobar povod

da se svašta ispriča, sistematično,

napetost stvara kad nadugo o nečem

drugom se priča, da ta figura i

ta devojka, ili ko i zašto je u pozadini.

Kao Longčemp u tvemisiji: sve je jarko zeleno,

ovako nečemu dobro pristaje sirova boja naranče

s uljanim pastelom. Sa tribina pola Pariza se vidi,

gledaj, kaže figura. Odbacim čik.

                             Prevod: Fehér Illés

Hier und dort

Dort ist es furchtbar, aber schön, daß
ich bald weggehen kann. Hier ist es furchtbar, nur
gut, daß ich nicht weggehen muß. Alles ist lästig, die Tauben
haben sich an unseren Hund gewöhnt, meine Frau
bringt ihnen Futter, aufdringlich kommen sie
jetzt, wenn ich mit dem Hund gehe. Es hat keine
Bedeutung, aber mich zermürbt es. Was
will wer von mir haben? Ich arbeite an einer
traditionellen Erzählung, dort schreibt
jemand, sagen wir, er ist dort, wo er hinfahren
wollte, angekommen, und er schreibt: sehen
will ich euch auch nicht und so weiter. Dann folgt
ein Schnitt, in einer Bierkneipe treffen wir ihn wieder,
er hat ein Mädchen kennengelernt. Na, wie
nun weiter? Die Leute dort lachen sich alle ins
Fäustchen, das schnallt er nicht, oder durchschaut
er alles? Wozu ist er hingegangen? Was wollen
sie von ihm, wollen sie was wissen? Erfahren wir das? Wollen
wir das überhaupt? Eine Grundgeschichte als guter Vorwand,
alles Mögliche erzählen, schön regelmäßig,
Spannung schafft, wenn lange von einem anderen
die Rede ist, dann ist es nicht so, daß hier diese Figur steht und
dieses Mädchen und nicht wer und warum dahintersteckt.
Wie Longchamp im Fernsehen: überall schreiendes, dunkles
Grün, dazu passen schön rauhe orange Farben
in Ölpastell. Von der Tribüne ist halb Paris zu sehen, schau,
sagt die Figur. Jetzt werfe ich die Zigarette weg.

                             Übersetzung: Zsuzsanna Gahse

Tandori Dezső Lépcsők se föl, se le – Stepenice ni gore, ni dole

Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –

Molnár Imre: Akadályok – Prepreke 

Lépcsők se föl, se le                    Nem kívánok semmi elérhetetlent:                    nem kívánok semmi elérhetőt.                    A *t kivánom.                    – – – – – –                   * Mindig nünk kell valami iránt, nehogy hessünk valami iránt. Ugyanaz fellebbenti, elfedi – – Mi kezdődhetne anélkül, ahonnan! Vagy nem fér-e el ugyanott egy meglevő és egy hiányzó? Szükség van-e egyáltalán erre a megkülönböztetésre? – –                    „Csak árnyékomat nézte,                    nem látta, hogy mosolygok;                    csak engem nézett,                    nem látta, hogy”

Stepenice ni gore, ni dole                    Ništa nedostižnog ne želim                    ništa dostižnog ne želim.                    Želim *g.                    – – – – – –                   * Uvek mo prema nečemu, da ne bi li prema nečemu. Isto otkriva, pokriva – – Šta bi se moglo početi bez odakle! Ili ne stane li na isto mesto što postoji i što nedostaje? Uopšte dal je potrebno takvo razlikovanje? – –                   „Samo mi je senku gledala,                   nije videla da se smeškam;                   samo je mene gledala,                   nije videla da“ Prevod: Fehér Illés

Molnár Imre: Akadályok egy vándor útján – Prepreke na putu lutalice

Tandori Dezső Sem-jelek – Ni-znaci

Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –

Sem-jelek                    – próbáld egymás után,                    próbáld egyszerre mind,                    próbáld se így, se úgy – Egy szó: más értelemben; egy hangsúly: másutt – Az azonosság lyukkártyái: u. a., u. b. stb. Két talizmán közös fedele: nyílt tér, zárt tér – Talált tárgy: dobókocka középpontja – Egy -ból, -ből; egy (évszáma ismeretlen) – a leletek számbavétele az összes variáció helyett –                    s próbálj úgy gondolni az időre:                    FOGLALT-tábla                    egy üres asztalon.

Ni-znaci                     – pokušaj jedan za drugim                     pokušaj odjedanput sve                    pokušaj ni ovako, ni onako – Jedna reč: u drugom smislu; jedan naglasak: drugde – Prazne karte istovetnosti: t. j. t. i. itd. Zajednički pokrov dve amajlije: otvoren prostor, zatvoren prostor – Nađena stvar: središnjica kocke za bacanje – Jedan -sa, -iz; jedan (nepoznato godište) – spisak nalaza umesto svih varijacija –                    pokušaj tako misliti na vreme:                    natpis ZAUZETO                    na praznom stolu. Prevod: Fehér Illés



Tandori Dezső Hommage – Omaž



Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –

Hommage

„Tőled távolabb-e?

Hozzád közelebb-e?

Tőled se, hozzád se.

Távol se, közel se.”

*

Már nemsokára betakarhatod

két tenyereddel arcom, oly sovány lett.

Érintheted minden csontját külön:

e húsalatti vallomásokat;

de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha

szúrós köveken lépkednél mezítláb.

Ne nézd hát; inkább hosszú ujjaiddal

borítsd körül, takard el. Inkább

a hideg decemberi levegőbe tördelt

dirib-darab világot nézd, ahol

egyszerre megpillantasz valamit,

magadra ismersz s felkiáltasz: ezt!

hogy ezt akarod mondani nekem –

Akkor légy majd fegyelmezett: a perc

vadságát villanyoztasd el magadba.

Emeld meg szépen állam egy kevéssé,

s okos, gyengéd, áttetsző mozdulattal

fordítsd fejemet arra és ereszd el.

Többé látnod se kell. Csak épp

emlékezni majd; merre

nézett és mit nézett a nem-múlás

hideg talapzatán egy arc,

mely aztán éppenoly hideg lett.

*

Egyre jobban belemosódsz az át –

törhetetlenbe; reménytelenséged

it visszhangzik bennem,

lüktetése szétzúz.

*

Megkondítod magad, mint egy teret,

melyben eltávolodhatom.

Látatlanul hagyom,

hogy körülvégy és az legyek, ahol

vagyok. Háttal megyek, csak az kerül

elém, amit már elhagyok.

*

Megritkulsz. Távolságaid

elszédülnek s nem nyernek vissza többé.

Létezésed szélcsendje voltál.

Belenged tűntödet.

*

Körbekönyöklik az asztalt.

Madonna-hajjal

arcod mint gyufaláng lobog

idegen füstben.

A dérzöld fűre

gondolok én is: hajnali

ablak a szívnek

minden rosszra.

*

Te már fuldoklasz bennem, aki még

tér voltam nélküled, tér, önmagányi.

Most már csak a tiéd: a te

fuldoklásod lélegzete.

*

Most átmégy a sötét szobán: vigyázol,

beléjük ne botolj; lépteidet

oly apró részekre osztják, hogy az már

nem is te vagy, inkább a puszta mozgás.

Mikor elmentél tőlük, mintha egy

hullám gerincén hagytad volna őket,

egy hullámén, mely egy mozdulatodra

– hogy becsuktad magad mögött az ajtót –

utánad lendült s kifutott alóluk.

Te nem tudod, hogy ők azóta is

mint nád- s fa-törmelékek, az üres

levegőbe feltolódva is e

hullám ívét őrzik; ezért te csak

végtagokat láthatsz lent, és könyöklő

törzset-fejet egy kicsit magasabban.

Most már persze szögletesebbek is,

szárazabbak is; s mert azóta a

fény mindig ugyanazon az egy

ablakon át érte őket: nekik már

nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik,

érkezésed, hogy fellobbanjanak,

mint egy óriás száj szívására a

parázs-végek: de te annyira másnak

képzelted el magadban tüzüket,

annyira csak magad akarnád tőlük,

– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –,

hogy neked ők sápadt, közönyös arcok.

Hát ők azok, akikhez visszajöttél?

nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak?

Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón,

vigasztalanul illesztgeted a

lábak, törzsek és arcok sokszögét

kitölthetetlen köreidbe.

*

„Ki szedi össze váltott lovait,

ha elhulltak, ki veszi a nyakába?

ki teszi meg még egyszer az utat

értük, visszafelé, hiába?

Kardél-nyargalásod két oldalán

még kettészelve is az állatok

hozzád lassult múlásukkal bevárják,

amíg kidől utolsó hátasod:

ma még, nem deszka-földes-álruhásan,

visszanézhetnél e hűlő vetésre –

hogy zokogás kockázzon koponyádban,

kopogjon tört szemük dióverése.”

Omaž

„Zar dalje od tebe?

Zar bliže tebi?

Od, do ne postoji.

Ni dalje, ni bliže.“

*

Svojim rukama pokrivaš

moje lice, tako je svelo.

Svaku kost posebno možeš taknuti:

te ispovesti ispod mišića;

ali gledajući ih, oči će te zaboleti,

kao da na oštrom kamenju bosa hodaš.

Pa ne gledaj; rađe obavij me

svojim dugim prstima. Rađe

gledaj polomljene komade toga sveta

u hladnom, decembarskom zraku, gde

odjednom ugledavši neku sitnicu,

prepoznaješ sebe i povičeš:

to! da, to si mi hteo kazati –

Tada budi sabrana: razuzdanost

trenutka neutraliziraj sama.

Nežno mi podigni bradu,

laganim, jedva primetnim pokretom

okreni mi glavu i pusti.

Više ne trebaš ni videti.

Tek sećati se; gde i šta

je gledao na hladnom postolju

neprolaza jedno lice

što je isto tako hladno postalo.

*

Sve više i više se utapaš u ne-

probojnost; tvoja beznadežnost

u meni odzvanja,

razbijaju me njeni otkucaji.

*

Zazvoniš poput praznog prostora

preko kojeg ću se udaljiti.

Zaslepljeno pustim

da me zaokružiš i da postanem deo

okoliša. Unatrag hodam, samo to me

pretiče što za sobom ostavljam.

*

Proređuješ se. Tvoje daljine

se onesvešćuju i ne nalaze put.

Vlastita tišina si bila.

I optočiš svoj nesanak.

*

Drugi prilaze stolu.

S kosom Madone

lice ti u tuđem dimu poput

plamička šibice bukti.

Na injem posutu travu

mislim i ja: jutarnji

prozor srca

na svako zlo.

*

Već se daviš u meni koji sam

prostran bio bez tebe, svojeliki prostor.

Sada je isključivo tvoje:

roptanje tvoga davljenja.

*

Sad prelaziš preko tame sobe:

paziš da se ne spotakneš; korake

raščlanjuješ, to više

nisi ti, to je tek sušto kretanje.

Kad si sve napustila kao da

si ih na vrhu talasa ostavila,

na talasu koji na jedan tvoj mig

– kad si zatvorila za sobom vrata –

za tobom krene iskliznuvši ispod njih.

Ti ne znaš, da oni od tada

kao ostaci drveta i šaša

nagomilani u prazan zrak

čuvaju luk tog vala; zato tek

udove im vidiš i na lakat

naslonjenu glavu nešo više.

Sad su već naravno izbrazdani

i suvi; jer od onda svetlost

ih uvek preko jednog te istog

prozora zrači: njima to više

nije svetlost. Jedan dolazak im je

trebao, tvoj dolazak, da planu

kao ugarak kad ogromne usne ožive:

ali ti si toliko drugačije

zamislila njihov sjaj, toliko

si samu sebe želela od njih

– onu, za koju i ti znaš da nisi –

da su ti oni tek bleda, ravnodušna lica.

Zar su oni, kojima si se vratila?

Njima si tek tolika? Ili si zbilja tolika?

Zatim nehajno prelaziš preko njih,

neutešno prilagođavaš ih,

višekutnike nogu, tela, lica

svojim beskonačnim krugovima.

*

„Ko će joj skupiti umorne ate,

ako izginu, ko će primiti nju?

Ko će preći još jednom isti put

zbog njih, nazad, uzalud?

S obe strane sečiva tvoje sudbine,

čak i prepolovljeno, životinje tebi prilagođenim

polaganim nesajanjem čekaju

da ti i zadnji at premine:

danas još ne u lažnom odelu od dasaka i zemlje

mogla bi pogledom preći oranicu,

nek’ jecaj šara u tvojoj lobanji,

nek’ zveči orah mutnih očiju.“

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad.

 

Tandori Dezső Az elválók – Rastanak



Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –)

Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,

egész későn láttuk meg végre őket;

két árnyékot dobtak maguk mögé,

mintha két pallón mentek volna végig.

Kiváltak és eltávolodva álltak

minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,

de nekünk így is hunyorogni kellett,

oly végleges lett lényük, vakító,

gyűrűztete körül a levegőt,

szinte mint rezgő antennák, de nem

volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,

csak rozsda inkább, mint két földbe vágott

pengén. S nem is fém volt, hanem szövet

vagy föld fekete pajzsa, mit felénk

tartottak, háttal – nem hogy a veszélyt,

a már elvállalt, szemközt támadót

hárítsák el maguktól, nem, de hogy

bennünket távoltartsanak, és inkább

parázs-kockákra hulltak volna szét

a fényben, semhogy megforduljanak.

Így láttuk lényük földnél feketébb,

de a földnél formálhatóbb, esendőbb,

a kérdezetlen izmoknak keserves

terhét határozott formákba fogva;

s bár nem nyúlhattak semmihez, de két

távol fa törzse lándzsaként leütve,

mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,

mert nem volt már távolság, méretek.

Mert nem volt távolság, csak őközötük.

S jöt egy hullámnyi szél,

közvetlen a füvek színe felett,

mégegyszer összemosva őket, s bennük

a csendben alvó hangok úgy riadtak

fel, mint égő mezőn az állatok,

és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.

Ahogyan ott az alkonyatban álltak,

két árnyékpalló végén szemben az

egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen

hullámnyi széltől máris távoli

külön partokra vetve, ott a végső

órán, azt hittük, végre látjuk őket –

mert nem láthattuk gödreit szemüknek,

melyeken át már ők régóta, mint a

homokórák, peregtek befelé.

Rastanak

Licem prema svetlu su stajali, i tek tad,

sasvim kasno smo ih konačno ugledali;

dve duge senke bacivši iza sebe

kao da su na brvnu gazili.

Izdvojeno, odvajajući su stajali

suočeni sa svetlošću. Suton je bio

ali morali smo sklopiti oči

postali su tako sjajni, konačni,

poput drhtavih antena telima

su zaparali zrak, ali ni traga

razuma nije bilo u njima, tek nešo

rđe, kao u zemlju zabodenim

noževima. Nije metal, možda tkivo

ili crni štit zemlje bio, što su

prema nama držali – ne da bi se

odbranili od već preuzete, preteće

opasnosti, ne, nego da nas na

udaljenosti drže i rađe bi se

na komade žara raspali u svetlosti

no što bi se okrenuli.

Njihova lica bila su tamnija od zemlje

ali od zemlje mekša i čežnjivija,

dajući sasvim određene oblike

tvrdom teretu neupitanih mišića;

mada nisu mogli ništa dotaknuti,

činilo se da bi mogli dohvatiti

dva zabodena bodeža, dva udaljena stabla

jer su iščezle dimenzije, daljine, mere.

Jer udaljenosti je tek među njima bila.

I došao je nalet vetra

neposredno iznad razine trave,

još jednom ih je spojio i tihi,

usnuli glasovi su se kao krda

na upaljenom ritu trgli u njima,

i spoticali kao u vetru trava.

Kako su tamo u sutonu na kraju

dve izdužene senke protiv

sunčevih zraka, od jednog naleta

vetra odbačene na odvojene

obale stajale, tamo, u zadnjem času

verovali smo, ugledat ćemo ih –

jer nismo im videli očne šupljine

kroz koje su se već odavno

kao peščani sat, iznutra trošili.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi sad.