|
Mi
Mihez kezdünk a fáradtsággal
egy szerda délután,
mikor már a kávé
lassabban folyik a vérednél.
Mihez kezdünk a cipősdobozokkal,
később jó lesz még valamire,
Bábel tornyaként gyűlnek
a megmászhatatlan ég felé.
Nem akarsz róla beszélni,
mihez kezdjünk a csenddel,
ha már bekúszott a hajunk alá,
csótányként jön elő éjjel,
tapogatózik,
s mivel merész, nappal is visszatér.
Mihez kezdünk a levágott körömmel.
Szerves részed, mégis szervetlen,
szétszórva a lakásban,
kis félholdak keresik egymást,
hogy végre jöjjön a dagály.
Mihez kezdünk a nem fogadott hívásokkal,
az elfelejtett válaszokkal,
a félbarátokkal, emberekkel,
akik később még jók lesznek
valamire.
Te nem hordasz órát,
zavar a kattogás,
mihez kezdjünk az időtlenséggel.
Kergetve egymást,
én a kismutató, te a nagy.
Mihez kezdünk a lerakódott zsírral.
A hasadon, a tepsin,
az izzadó arcunkon,
ami nem keveredik semmivel,
könnyel, ráncokkal, széllel.
Egy új halmazállapot,
amit senki sem ismer.
Mihez kezdünk az x-szel
a közös
egyenletrendszerünkben,
ahol együtthatók vagyunk.
Mihez kezdünk az egyensúllyal,
amit az a két vízszintes vonal
megkövetel.
Mihez kezdünk a szempillákkal.
Szemhéjadra tapadnak,
egy idegen test,
ami mégis te vagy.
Vagy ujjad közé véve
ugyanazt kívánod megint,
amit mindig szoktál.
Mihez kezdünk egymással.
A fáradtság a közös takarónk,
néha téged takar jobban,
néha engem.
Cipőink kísérnek minket,
elhasználjuk egymást,
minden évszakban máshogyan.
Álmainkban folyton
megrémisztelek,
s ijedtedben körmöddel
zárójeleket marsz belém.
A majdnem emberek
elrohannak mellettünk,
s mi napóraként követjük
árnyékukat.
Minket összekeverni
már csak zsíroldóval lehet,
te az olaj, én a víz.
Túl sok az ismeretlen,
s csak ketten vagyunk rá,
minden szempillával
kívánunk egy csodát,
hogy valaki más oldja meg,
amit mi is megoldhatnánk.
|
Mi
Šta ćemo sa umorom
u sredu jednog popodneva
kad već od tvoje krvi
i kafa sporije teče.
Šta ćemo sa kutijama za cipele,
kasnije još mogu biti korisne,
poput Vavilonske kule se gomilaju
prema neosvojivom nebu.
Ne želiš o tome pričati,
šta da radimo sa tišinom
kad se već u našu kosu uvukla,
noću poput žohara se pojavljuje,
opipava,
te jer je hrabra i tokom dana se vraća.
Šta ćemo sa odrezanim noktima.
Tvoji organski delovi su, ipak su neorganski,
u stanu razbacano
sitni polumeseci traže jedni druge
da konačno stigne plima.
Šta ćemo sa neprihvaćenim pozivima,
zaboravljenim odgovorima,
poluprijateljima, ljudima,
koji kasnije još mogu da budu
korisni.
Ti ne nosiš sat,
kucanje ti smeta,
šta da radimo sa neprolaznošću vremena.
Jedna drugog jurimo,
ja sam mala kazaljka a ti velika.
Šta ćemo sa nagomilanom masnoćom.
Na tvom stomaku, tavi,
našim oznojenim licima,
suzom, borama, vetrom,
ničim se ne meša.
Novo agregatno stanje je
što niko ne poznaje.
Šta ćemo sa x
u našem zajedničkom sistemu jednačina
gde smo koeficijenti.
Šta ćemo sa ravnotežom
što dve paralelne linije
zahtevaju.
Šta ćemo sa trepavicama.
Na tvoje očne kapke se lepe,
strana tela su
ipak tebi pripadaju.
Ili prstima hvatajući
opet isto želiš
na što si naviknuo.
Šta ćemo jedni sa drugom.
Umor je naš zajednički pokrivač,
koji put tebe poriva više,
koji put mene.
Nas naše cipele prate,
trošimo jedna drugog,
u svakoj godišnjoj dobi drugačije.
U našim snovima stalno
te plašim,
u tvojoj prestrašenosti noktima
znakove pitanje urezuješ u mene.
Skoro ljudi
jure pored nas
a mi poput sunčanog sata pratimo
njihove senke.
Nas pomešati je
samo odmašćivačem moguće,
ti si ulje a ja sam voda.
Previše je nepoznanica
a samo ti i ja bi trebali da odgonetnemo,
svakom trepavicom
jedno čudo želimo,
da neka neko drugo reši to
što bi i mi sami mogli.
Prevod: Fehér Illés
|
