Marija Vasić Isterani klavir – A kitessékelt zongora

Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)

Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)

Isterani klavir

najpre se kretao oprezno

i sporo u

desnoj ruci držao je laki kineski

suncobran i izgledalo je

neverovatno da će preći preko

tog praga

božanski nesporazum

čist i bestelesan

skupocena zvezda i sjajna žena

bacio ga je u kovitlac

sudbinskih uza

nekog sjajnog jahača

sa pobedničkim izrazom lica

izišli su radnici

i prostrli šaren ćilim

na ulici je lebdeo iznad

toga

skrenuli su mu leđa ali

samo zbog savršenijeg

i lepšeg

života

sretni su

znaju šta hoće a

što hoće to i mogu

oprezno je počeo da se diže

polako sa velikim naporom

ti ljudi

u običnim radnim odelima izgledali su kao

zalutali iz davno nestalog sveta

u desnoj

ruci podigao ja laki kineski

suncobran i počeo

da klizi po žici i

izgledalo je

neverovatno da će preći preko

te žice

            keramičko sunce mu je

            mahnulo svojom levom

            slobodnom rukom

iznad nekog proletnjeg predela

a on je prelazio lebdeći

kao živ čovek

slobodniji od ptice i lakši od

leptira sa jednog

kraja širokog vidika ha drugi

zajedno sa svojom

nadmoćnom arenom

A kitessékelt zongora

kezdetben elővigyázatosan és

lassan haladt

jobb kezében könnyű kínai

napernyőt tartott és

hinetetlennek tűnt hogy át fogja lépni

azt a küszöböt

ártatlan légies

isteni félreértés

értékes csillag és fennséges nő

diadalittas arckifejezéssel

dobta őt a fennkölt

vitéz béklyóba

kötött örvényébe

            kivonultak a munkások

            kifeszítették a tarka szőnyeget

            az utcán felette

            lebegett

            elfordultak tőle de

            csak a méltóbb
            és szebb élet

reményében

boldogok

hisz tudják mit akarnak

s el is érik amit akarnak

óvatosan kezdett emelkedni

lassan erőlködve

azok az

egyszerű egyenruhába öltözött emberek mintha

régmúlt időből tévedtek volna oda

jobb

kezével felemelte a könnyű kínai

napernyőt és kúszni kezdett

a kötélen

hihetetlennek

tűnt hogy egyáltalán
át fog érni

            a keramikus nap

            szabad jobb kezével

            intett felé

egy tavaszi tájból

ő pedig lebegve

élő kerékként

a madártól is szabadabban a pillétől

is könnyedebben

saját erejének fölényes

tudatával szelte át

a széles horizontot

Fordította: Fehér Illés

 



Marija Vasić Kengurživot – Kenguruélet

Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)

Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)

Kengurživot

skok sa prozora u oblake trčim

da uhvatim autobus

rumene

pruge

kosmičkih pomeranja nosim

u sebi Skok

sa prozora u oblake volim

da meditiram u autobusu

reke su svetilišta jeze kojima se nerado poklanjaju

lažni dijamanti Skok

sa drveta na zemlju trčimo

livadama širokim koje krvare izborano i

skoro slepo hteo bih

ali ne može ne ide ovo su

turobne tamne nedelje kada priroda

u svojoj

jalovosti dostiže ljudsku glupost godina

zaranja u noć a srce zaranja

dublje od noći

do nekog praznog vetrovitog prostora

bez sunca zvezda ili meseca

samo sa čudnom svetlošću kao od misli

što prede tamnu vatru u

kovitlacu oko sebe

dok se u hladoći ne razbukti i čovek

bude svestan ničega

što poznaje rudnika kreveta samoća utvarâ

            sakrij to daleko negde

izvan svesti samo hoću li tako pobediti

smrt Skok

jači slabiji

kraći duži

sa drveta na zemlju

oblaci ostaju u autobusu

bacam ih u smeće kao iznošeno odelo bez

straha da nove neću pronaći Skok

sa zemlje na mesec

kalendar je jedna ogromna prazna soba

po kojoj luta strela čeznuća

dolazeći do konačnog broja tačke

su udarane da bi se stalo Skok

iz mogućeg

u nemoguće postojiš li lepa

moja ptico što letiš nad snegom

da li ti stvarno letiš

ili ja

zamišljam to

Kenguruélet

ugrás az ablakból a fellegekbe rohanok

hogy elérjem az autóbuszt

a kozmikus

mozgások

rózsaszín változásait hordozom

Ugrás

az ablakból a fellegekbe szeretek

az autóbuszban elmélkedni

a folyók a borzalmak szentélyei melyeknek

hamis gyémántokat nem szívesen ajándékoznak Ugrás

a fáról a földre széles mezőkön

vágtatunk felcserepesedetten majdnem

vakon véreznek szeretnék

de nem lehet nem megy keserves

sivár hetek ezek a természet

önnön meddőségével
elér az emberi butaság szintjére az év

az éjbe sűllyed és a szív

az éjtől is mélyebbre

holmi üres szeles térbe

ahol nincs nap se csillag se hold

csak a fucsa fény talán a gondolattól

mely sötét tüzet éleszt

a forgószélben

míg a ridegségben fel nem robban maga az ember is

rádöbbenek a semmire

mely ismeri az ágy magányos tárnáit

            tüntesd el a messzeségbe

túl a tudat határán legyőzhetem-e

a halált Ugrás

erősebb gyengébb

hosszabb rövidebb

a fáról a földre

a felhők az autóbuszban maradnak

rongyos ruhaként dobom őket a szemétre nem

félek hogy újat nem lelek Ugrás

a földről a holdra

a naptár hatalmas üres terem

ahol a vágy nyila bolyong

míg a végső ponthoz érve

ősszezúzva meg nem áll Ugrás

a lehetségesből

a lehetetlenbe létezel-e gyönyörű

madaram ki a hó felett suhansz

te tényleg suhansz

vagy csak

a képzeletem

Fordította: Fehér Illés

 



Marija Vasić suncaigrač – a napjátékos

Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)

Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)

suncaigrač

u meni su čuvari koji će odlučiti

da treba prekinuti

igru koliko tragova u peščanoj pustinji zavejao

je vetar zrnca

su skupljali satovi da pokažu tačno vreme a ja

nisam im nikada dao

da ubiju moja sunca nisam im

nikada dao

da se igraju

sa mnom u meni

vodoskoci plavetnila

grade svoje kule dan

kada su mi napravili krila i poslali me

u nepoznato

sačuvao sam

u zenici prostora u meni

su čuvari koji će odlučiti

da treba prekinuti

igru staviće mi lisice na ruke

i reći kraj

potpuno pomračenje sunca

a napjátékos

bennsőmben őrök határozzák meg

mikor kell megszakítani

a játékot mennyi nyomot temetett be már a szél

a homoksivatagban a szemcséket

hogy mutathassák a pontos időt órák gyűjtögették

de én sosem engedtem meg

hogy megöljenek sosem

engedtem meg

hogy bennem velem

játsszanak

a kékség szökőkutai

saját váraikat építik

a napot mikor az ismeretlenbe

küldtek

megőriztem

a tér szemgödrében bennsőmben

őrök határozzák meg

mikor kell szakítani

a játékkal kezeimet bilincsbe verik

és mondják nincs tovább

teljes napfogyatkozás

Fordította: Fehér Illés

 



Marija Vasić glosa protiv marije – glossza mária ellen



Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)

Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)

 

glosa protiv marije

kako rekosmo protiv marije protiv

njenih vlasi njenih ruku i njenih usana

            marija magna magdalena

            izašla iz prostora kužnih

            ćutanjem tresući večnost

            asocijacija na majku terezu

blagoslov nek padne na razbijeni život

i da bi nastala

radost tamo gde nema povoda

čuvao sam stvari strahotnog rigajućeg zmaja

ali navedoh na njega san izgovarajući nad njime

korisno ime svoga oca našeg namesnika i carice majke

o moju haljinu slave koju sam nekad nosio i moj plašt

vezan bez greške izvršitelja dela njegovih

isplela je svoje vlasi

ćutanjem  marija magna magdalena

brzi konji nas nose putem između topola

i slika cara nad carevima beše predstavljena svuda

ribari su nad rekama posedali za praznik

čudna se pesma talasa u nama

a glasi ovako: imam cipelice od mišje pice

            i iste takve rukavice

ko sam ja sledbenik što igra nad veličanstvom

opasan put je i težak a ja za takvo putovanje mlad

već njene ruke se spustiše naniže u

istočni egipat

ćutanjem izašla iz prostora kužnih

bio sam carev sin i služio njihovom kralju

i zaboravio sam na perlu po koju su me poslali

roditelji moji

česte promene vremena bile su teško podnošljive

a njene duge usne dovoljno daleke za poljubac

kosmos je buncao đavoljim jezikom

o zano sam da će početi da govori i uhom

velikim lovio zvuke njene prgave pesme

i zaogrnuo se

ćutanjem  ćutanjem tresući večnost

baš su je prokleli onog dana kada je

ismejana maslačkom na zaboravljenim padinama

rasporila svoj trbuh i nadzemaljske ruke

čekajući oproštaj i raspitujući se za njega

a zlatno doba bronzano doba gvozdeno doba

            doba magije

kada su besovi igrali u meni ličio sam sebi na

anđela

o strašno je pomisliti da će se spominjati ono

            što sam zaboravio

vičem molitvu za svaki slučaj nedeljama

i spasi nas od galaktičkog ćutanja

ćutanjem  asocijacija na majku terezu

glossza mária ellen

ahogy mondtuk mária ellen hajfürtjei

ellen kezei ellen és ajkai ellen

            mária szent magdaléna

            a gúzsbakötött térből hallgatással tört ki

            hallgatással rázta meg az öröklétet

            teréz-anyára emlékeztetett

szenteltessék meg az élet az összeroncsolt

és hogy ott is öröm fakadjon

ahol nincs rá semmi ok

a félelmetes böfögő sárkány holmiját őriztem

de álomba bugyoláltam hivatalnokunk apám

majd a császárnő édesanyjának nevét suttogva

és szólva az egykor hordott hírnevet hozó  ruhámról

a tökéletesen szőtt palástomról saját fonalát

tanaik végrehajtója

mária szent magdaléna hallgatással fonta

vágtató lovak hátán haldunk a nyárfák között

mindenütt a császárok császára képét hirdetik

a halászok a folyópraton ünnepre várva gyülekeznek

furcsa dallam hullámzott

így hangzott: cipőm is kesztyűm is

            egérpunciból készült

ki vagyok követő aki a hatalmassal játszadozik

nehéz és veszélyes ez az út s én oly fiatal utas vagyok

kezei már mélyre hatoltak

keletegyiptomba

a gúzsbakötött térből hallgatással tört ki

a császár fia voltam királyukat szolgáltam

és megfeledkeztem a gyöngyről amiért szüleim

küldtek

a sűrű időváltozások nehezen voltak elviselhtők

és hosszú ajakai a csóktól oly távoliak

a kozmosz a sátán nyelvén dadogott

ó tudtam egyszer beszélni kezd feszülten

figyelve fogtam fel szemérmetlen verseinek üzeneteit

hallgatásba

burkolózott hallgatással rázta meg az öröklétet

épp azon a napon átkozták el mikor

kigúnyoltan az elfeledett lankán pitypanggal

hasította fel hasát és a földfeletti karok

megbocsátásra vártak utána érdeklődtek

a bronzkor a vaskor a varázskor

            aranykorában

amikor düh táncolt bennem önmagamat angyalhoz

hasonlítottam

elkeserítő a gondolat azt fogják emlegetni

            amit elfeledtem

mindenesetre vasárnaponként hangosan fohászkodom

ments meg minket a galaktikus hallgatástól

hallgatással teréz anyára emlékeztetett

Fordította: Fehér Illés