Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXI – XXV)



Sonnet XXI.

Say over again, and yet once over again,
That thou dost love me. Though the word repeated
Should seem ' a cuckoo-song,' as thou dost treat it,
Remember, never to the hill or plain,
Valley and wood, without her cuckoo-strain
Comes the fresh Spring in all her green completed.
Beloved, I, amid the darkness greeted
By a doubtful spirit-voice, in that doubt's pain
Cry, ' Speak once more--thou lovest ! ' Who can fear
Too many stars, though each in heaven shall roll,
Too many flowers, though each shall crown the year ?
Say thou dost love me, love me, love me--toll
The silver iterance !--only minding, Dear,
To love me also in silence with thy soul.

Szonett XXI.

Mondd, újra mondd, és még egyszer - s megint,
Mondd, hogy szeretsz, mondd, mondd! Bár minden újra
Mondott szó emlékeztet a kakukkra,
Gondold meg, hogy az új Tavasz se hint
Kakukkszó nélkül zöldes selymű színt
Mezőre, dombra, erdőkoszorúkra.
Én, Kedvesem, a mély sötétbe bukva
Jajongok kételkedve, nyögve, mint
Bús kísértet: "Mondd újra..." Az se sok,
Hogy mennyünknek millió mécse van,
S a rét ezernyi virággal ragyog!
Szeretsz, szeretsz ... mondd .... Zengd ezüst-arany
Trillákkal! – S ne feledd el soha, hogy
A lelkeddel is szeress – szótalan.

Fordította – Kardos László

Szonett XXI.

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét tulsok virággal veres
s az ég tulsok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, ujrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Fordította – Babits Mihály

Sonnet XXII.

When our two souls stand up erect and strong,
Face to face, silent, drawing nigh and nigher,
Until the lengthening wings break into fire
At either curvèd point,---what bitter wrong
Can the earth do to us, that we should not long
Be here contented? Think! In mounting higher,
The angels would press on us and aspire
To drop some golden orb of perfect song
Into our deep, dear silence. Let us stay
Rather on earth, Beloved,---where the unfit
Contrarious moods of men recoil away
And isolate pure spirits, and permit
A place to stand and love in for a day,
With darkness and the death-hour rounding it.

Szonett XXII.

Ha lelkem s lelked izmosan megáll
És némán összehajlik, szembenéz,
S lángot vet nyúlánk szárnyuk a merész
Illetés pontján – ronthat-é sivár
S keserű földünk még szelíd-sóvár
Derűnkön? De ha fölszállunk, föl! – és
Szorongatnak az angyalok, s nehéz
S édes csöndünkbe aranyat szitál
Kevély daluk... Maradjunk: itt a jobb,
A földön, Kedves – itt, ahol a vad
Emberszeszély elűz és félredob
Minden szép, tiszta lelket – ámde ad
Egy kis zugot vágyunknak s egy napot,
Ha vak halálba fúl is az a nap.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXIII.

Is it indeed so? If I lay here dead,
Wouldst thou miss any life in losing mine?
And would the sun for thee more coldly shine
Because of grave-damps falling round my head?
I marvelled, my Beloved, when I read
Thy thought so in the letter. I am thine---
But . . . so much to thee? Can I pour thy wine
While my hands tremble? Then my soul, instead
Of dreams of death, resumes life's lower range.
Then love me, Love! look on me---breathe on me!
As brighter ladies do not count it strange,
For love, to give up acres and degree,
I yield the grave for thy sake, and exchange
My near sweet view of Heaven, for earth with thee!

Szonett XXIII.

Való? Ha holtan rogynék össze ma,
Elmúlna tőled egy egédsz világ?
S a nap is hidegebben sütne rád,
Ha hullna rám a sír salétroma?
Ezt írod, édes – olvasgatom a
levelet, s ámulok. Szeretsz....De hát...
Ily sok vagyok neked? Kancsód borát
Önthetem reszketőn? Már nincs nyoma
Halál-álmomnak, lelkem már a lét
Lentebb szintjeit éli. Nézz! Maradj!
Szeress!...Mint büszke hölgy, ha vágya ég.
Ős birtokot és rangot odahagy:
Úgy mondok le a sír s a közel Ég
Szűz fényéről a Földért, mely te vagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXIV.

Let the world's sharpness, like a clasping knife,
Shut in upon itself and do no harm
In this close hand of Love, now soft and warm,
And let us hear no sound of human strife
After the click of the shutting. Life to life---
I lean upon thee, Dear, without alarm,
And feel as safe as guarded by a charm
Against the stab of worldlings, who if rife
Are weak to injure. Very whitely still
The lilies of our lives may reassure
Their blossoms from their roots, accessible
Alone to heavenly dews that drop not fewer,
Growing straight, out of man's reach, on the hill.
God only, who made us rich, can make us poor.

Szonett XXIV.

Hadd kattanjon e világ penge-éle
A késbe vissza, s puha és meleg
Szerelmünk ujját ne sebezze meg –
S aztán már emberharc zaja se érje
Fülünket. Szív a kedvese szívére –
Rád hajlok, Édes, lelkem nem remeg,
Tán varázslatok óvnak-rejtenek,
S már nem sérthet az önzők sanda tőre,
Bármily sok is van. Hószínnel tekinget
Életünk lilioma: a kehely
(Nedvet rád csak a mennyek boltja hinthet)
A tőből szí erőt - senki se lel
Reá a messzi dombon ... Kincseinket
Az Úr adta s csak ő veheti el.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXV.

A heavy heart, Beloved, have I borne
From year to year until I saw thy face,
And sorrow after sorrow took the place
Of all those natural joys as lightly worn
As the stringed pearls, each lifted in its turn
By a beating heart at dance-time. Hopes apace
Were changed to long despairs, till God's own grace
Could scarcely lift above the world forlorn
My heavy heart. Then thou didst bid me bring
And let it drop adown thy calmly great
Deep being! Fast it sinketh, as a thing
Which its own nature doth precipitate,
Which thine doth close above it, mediating
Betwixt the stars and the unaccomplished fate.

Szonett XXV.

Évekig súlyos szívvel jártam én
– Addig míg meg nem láttam arcodat –
S lelkemben bú és újra bú fakadt
A természetes örömök helyén,
Amelyek úgy remegnek, könnyedén,
Mint gyöngysor lüktet tánc közben. Szakadt
Reményem hosszú kínra vált. A nagy
Ég sem emelte túl a földtekén
Súlyos szívem. S most hangod csengve hítt
S ledobtad szívem nagyszerű s örök
Mélyedbe! Szívem zuhan, mint amit
Önsúlya hulló erőkbe kötött -
S szived zárul a zuhanóra: híd
A csillagok s a suta sors között.

Fordította – Kardos László



Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXVI – XXX)



Sonnet XXVI.

I lived with visions for my company
Instead of men and women, years ago,
And found them gentle mates, nor thought to know
A sweeter music than they played to me.
But soon their trailing purple was not free
Of this world's dust, their lutes did silent grow,
And I myself grew faint and blind below
Their vanishing eyes. Then thou didst come---to be,
Beloved, what they seemed. Their shining fronts,
Their songs, their splendours (better, yet the same,
As river-water hallowed into fonts),
Met in thee, and from out thee overcame
My soul with satisfaction of all wants:
Because God's gifts put man's best dreams to shame.

Szonett XXVI.

Nem férfiak s nők – víziók sora
Volt társam hosszú esztendőkön át,
S e nemes társak édesded dalát
Úgy szürcsöltem, mint más zenét soha,
De aztán bíbor leplük föld pora
Szeplőzte – lantjuk dermedt csöndben állt,
És engem vakká s alélttá zilált
Tűnő szemük. S te jöttél akkor: a
Valósult Vízió! Ama zene
S tündöklő arcuk, fényük (mint a friss
Patak- több: keresztelő kút vize!)
Beléd gyűlve engem is elborít s
Betölti vágyaim. Az Úr kegye
Rápirít legszebb álmainkra is.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXVII.

My own Beloved, who hast lifted me
From this drear flat of earth where I was thrown,
And, in betwixt the languid ringlets, blown
A life-breath, till the forehead hopefully
Shines out again, as all the angels see,
Before thy saving kiss ! My own, my own,
Who camest to me when the world was gone,
And I who looked for only God, found thee !
I find thee; I am safe, and strong, and glad.
As one who stands in dewless asphodel
Looks backward on the tedious time he had
In the upper life,--so I, with bosom-swell,
Make witness, here, between the good and bad,
That Love, as strong as Death, retrieves as well.

Szonett XXVII.

Engem a sivár sárból Kedvesem,
Hová ledobtak, fölemelt karod:
Lankadt hajamba hulló sóhajod
Feltámaszt, pillám alatt nedvesen
– Angyalok látják – új hit gyúl, s lesem
Megváltó csókod! Mikor e balog
Világ letűnt, eljöttél, Drága, hogy
Rád leljek, én, ki Istent keresem.
Rád leltem; s állok – derűs, tiszta fény –
Mint aszfodélosz-réten aki áll
És megfordul s unt fenti életén
Végignéz – mellem duzzad és zihál,
S a jó s a rossz közt vallom itt meg én:
Két orvosság van: Szerelem s Halál.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXVIII.

My letters! all dead paper, mute and white!
And yet they seem alive and quivering
Against my tremulous hands which loose the string
And let them drop down on my knee to-night.
This said,---he wished to have me in his sight
Once, as a friend: this fixed a day in spring
To come and touch my hand . . . a simple thing,
Yet I wept for it!---this, . . . the paper's light . . .
Said, Dear, I love thee; and I sank and quailed
As if God's future thundered on my past.
This said, I am thine---and so its ink has paled
With lying at my heart that beat too fast.
And this . . . O Love, thy words have ill availed
If, what this said, I dared repeat at last!

Szonett XXVIII.

Levél...! Halott mind... néma és fehér!...
És mégis él, él mind, lobog-ragyog,
Míg bontom reszketőn a szallagot,
S ölembe hullnak...És künn száll az éj,
Ebben az áll, hogy hű pajtást remél
Bennem....Ez itt egy tavaszi napot
Kér: csak kezemhez érni... Kis dolog,
De sírtam rajta! – Itt e csöpp levél:
"Szeretlek!"....s rádördült a mennyei
Jövő múltamra, s hullt a föld velem.
Amaz: "Tiéd vagyok.." – lágy betűi
Fakók: itt hordtam lázas szívemen,
S ez itt.... Ha merném újra mondani,
Minden szód füstté válna, Szerelem!

Fordította – Kardos László

Sonnet XXIX.

I think of thee!--my thoughts do twine and bud
I think of thee!--my thoughts do twine and bud
About thee, as wild vines, about a tree,
Put out broad leaves, and soon there's nought to see
Except the straggling green which hides the wood.
Yet, O my palm-tree, be it understood
I will not have my thoughts instead of thee
Who art dearer, better! Rather, instantly
Renew thy presence; as a strong tree should,
Rustle thy boughs and set thy trunk all bare,
And let these bands of greenery which insphere thee,
Drop heavily down,--burst, shattered everywhere!
Because, in this deep joy to see and hear thee
And breathe within thy shadow a new air,
I do not think of thee--I am too near thee.

Szonett XXIX.

Rád gondolok! – Úgy indázlak körül
Gondolattal, mint vadszőlő a fát:
Nagy levelek, s a szem semmit se lát
A zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
Gondolatért – a szebb valót magát
Kívánom: téged! Jössz-e, jössz-e hát
Hozzám, de tüstént? Mezítelenül
Álljon derekad, s minden ágadat
Zúgasd, erős fa, s lombos köteled
Szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
Örömben: – látlak, hallak s új eget
Kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! –
Nem gondolok Rád – itt vagyok Veled.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXX.

I see thine image through my tears to-night,
And yet to-day I saw thee smiling. How
Refer the cause?---Beloved, is it thou
Or I, who makes me sad? The acolyte
Amid the chanted joy and thankful rite
May so fall flat, with pale insensate brow,
On the altar-stair. I hear thy voice and vow,
Perplexed, uncertain, since thou art out of sight,
As he, in his swooning ears, the choir's amen.
Beloved, dost thou love? or did I see all
The glory as I dreamed, and fainted when
Too vehement light dilated my ideal,
For my soul's eyes? Will that light come again
As now these tears come---falling hot and real?

Szonett XXX.

Könnyemen át mutatja képedet
Ez éj, bár láttam mosolyod ma. Szólj,
Te érted ezt? S rám ily bút te hozol?
Vagy én magam? A ministráns-gyerek
Hálás ritusok s boldog énekek
Közt omlik így el – sáppatag s komoly
Arccal – az oltár előtt. Minthogy oly
Messze vagy, tompán hallom esküdet,
Mint ő, aléltan, a kar ámenét.
Szeretsz? Vagy mind e glóriát magam
Álmodtam csak, s a lelkem elalélt,
Látván: eszményem vad fényben suhan
Túl látkörén? E fény gyúl-hull-e még,
Mint könnyem ... forrón s valóságosan?

Fordította – Kardos László



Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXXI – XXXV)

Sonnet XXXI.

Thou comest! all is said without a word.
I sit beneath thy looks, as children do
In the noon-sun, with souls that tremble through
Their happy eyelids from an unaverred
Yet prodigal inward joy. Behold, I erred
In that last doubt! and yet I cannot rue
The sin most, but the occasion---that we two
Should for a moment stand unministered
By a mutual presence. Ah, keep near and close,
Thou dovelike help! and, when my fears would rise,
With thy broad heart serenely interpose:
Brood down with thy divine sufficiencies
These thoughts which tremble when bereft of those,
Like callow birds left desert to the skies.

Szonett XXXI.

Jössz, jössz! Kell mást, egy szót is mondanom?
Előtted űlök, mint a kis pulyák
A déli napban – szemhéjukon át
Lelkük remeg a boldog és finom,
Bár tétova gyönyörtől. Fáj nagyon,
Hogy balgán kételkedem. Mégse bánt
E bűn, csupán a bűn alkalma ... Ládd,
Hogy ne segítsük egymást gazdagon,
Percig se állhatunk úgy. Jöjj közel,
Egész közel! s ha félni kezdenék,
Derűs és dús szived csitítson el.
Terjeszd rám szárnyad égi melegét,
Mert gondolatom didergőn hever,
Mint elhagyott kis tollatlan veréb.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXII.

The first time that the sun rose on thine oath
To love me, I looked forward to the moon
To slacken all those bonds which seemed too soon
And quickly tied to make a lasting troth.
Quick-loving hearts, I thought, may quickly loathe;
And, looking on myself, I seemed not one
For such man's love!---more like an out-of-tune
Worn viol, a good singer would be wroth
To spoil his song with, and which, snatched in haste,
Is laid down at the first ill-sounding note.
I did not wrong myself so, but I placed
A wrong on thee. For perfect strains may float
'Neath master-hands, from instruments defaced,---
And great souls, at one stroke, may do and doat.

Szonett XXXII.

Megesküdtél: szeretsz - s fölkelt a nap,
S a holdat lestem, széjjel bontja-e,
Mit oly rohanvást szőtt a vágy keze,
Hogy félve kérdtem: állandó marad?
Gyorsan gyúló szív gyorsan is lohad,
Ezt gondoltam, s hogy miért is kellene
Szívednek szívem, ez a tört zene,
E rozzant brácsa, melyet fölragad,
Egy nagy dalos s majd haraggal tele,
Hogy hamis hang zavarta odacsap.....
Nem magamat sértettem így – a Te
Erőidet, hisz mester-ujj alatt
Rossz húrnak is zeng bűvös kelleme –
Csak mozdul és már kincset ont a nagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIII.

Yes, call me by my pet-name ! let me hear
The name I used to run at, when a child,
From innocent play, and leave the cowslips piled,
To glance up in some face that proved me dear
With the look of its eyes. I miss the clear
Fond voices which, being drawn and reconciled
Into the music of Heaven's undefiled,
Call me no longer. Silence on the bier,
While I call God--call God!--So let thy mouth
Be heir to those who are now exanimate.
Gather the north flowers to complete the south,
And catch the early love up in the late.
Yes, call me by that name,--and I, in truth,
With the same heart, will answer and not wait.

Szonett XXXIII.

Szólíts becézve így! Oly jó, ha cseng
A régi név - Hogy rohantam, ha szólt,
Hagytam játékos, kankalin-csokort,
S gyermekszemem csillant a drága-szent
Szólongatóra. Elmúlt.....Odafent
Búg már a hang, mely mély és tiszta volt,
A mennyei zenében, s azt a szót
Nem mondja többé. Ravatali csend.....
S én Istent hívom! Örököse légy
Azoknak, kiknek teste néma por.
Végsőnek vedd az első vágy hevét,
Észak s dél szirma legyen egy csokor.
Szólíts becézve, így – Szavamba még
A régi gyermek szíve válaszol.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIV.

With the same heart, I said, I'll answer thee
As those, when thou shalt call me by my name---
Lo, the vain promise! is the same, the same,
Perplexed and ruffled by life's strategy?
When called before, I told how hastily
I dropped my flowers or brake off from a a game,
To run and answer with the smile that came
At play last moment, and went on with me
Through my obedience. When I answer now,
I drop a grave thought, break from solitude;
Yet still my heart goes to thee---ponder how---
Not as to a single good, but all my good!
Lay thy hand on it, best one, and allow
That no child's foot could run fast as this blood.

Szonett XXXIV.

Így mondtam: régi szívem válaszol,
Ha gyermeki nevemen szólítasz –
Hiú beszéd. A régi marad az,
Amit a sors feldul és megtipor?
Labdát, virágot eldobtam, amikor
E név hitt – s a perc játékos – igaz
Mosolyát vittem – futottam, panasz
Nélkül, felelni, s kísért a mosoly,
Míg szót fogadtam. S most ha felelek,
Most eldobom magányom gondjait,
S a szívem hozzád fut, ki nem csak egy
Javam vagy: benned minden jóm lakik!
A vér – tapintsd ujjaddal szívemet – :
Gyermeklábaknál gyorsabban fut itt.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXV.

If I leave all for thee, wilt thou exchange
And be all to me? Shall I never miss
Home-talk and blessing and the common kiss
That comes to each in turn, nor count it strange,
When I look up, to drop on a new range
Of walls and floors, another home than this?
Nay, wilt thou fill that place by me which is
Filled by dead eyes too tender to know change?
That's hardest. If to conquer love, has tried,
To conquer grief, tries more, as all things prove;
For grief indeed is love and grief beside.
Alas, I have grieved so I am hard to love.
Yet love me---wilt thou? Open thine heart wide,
And fold within, the wet wings of thy dove.

Szonett XXXV.

Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress – Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXXVI – XL)





Sonnet XXXVI.

When we met first and loved, I did not build
Upon the event with marble. Could it mean
To last, a love set pendulous between
Sorrow and sorrow? Nay, I rather thrilled,
Distrusting every light that seemed to gild
The onward path, and feared to overlean
A finger even. And, though I have grown serene
And strong since then, I think that God has willed
A still renewable fear . . . O love, O troth . . .
Lest these enclasped hands should never hold,
This mutual kiss drop down between us both
As an unowned thing, once the lips being cold,
And Love be false! if he, to keep one oath,
Must lose one joy, by his life's star foretold.

Szonett XXXVI.

Meglátni s megszeretni ... Erre én
Nem építettem márványból. Lehet
Tartós a vágy, mely ingaként lebeg
Bú s bú közt? Fázott bennem a remény,
S mely fölfutó utamra hullt, a fény
Hazugnak rémlett, s féltem bár csak egy
Ujjal érinteni. Bár derűsebb
S bátrabb vagyok azóta, rám tömény,
Új rettegést hagyott az én Uram...
Vágyak, hitek...csak el ne hagyja a
Kezem a Kedves! Jaj, ha átsuhan
Hűlt szánkon holtan a csók zamata!
Szív, csalj! ha ő – mert hű – elveszt olyan
Gyönyört, amit megígért csillaga.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXVII.

Pardon, oh, pardon, that my soul should make
Of all that strong divineness which I know
For thine and thee, an image only so
Formed of the sand, and fit to shift and break.
It is that distant years which did not take
Thy sovranty, recoiling with a blow,
Have forced my swimming brain to undergo
Their doubt and dread, and blindly to forsake
Thy purity of likeness and distort
Thy worthiest love to a worthless counterfeit:
As if a shipwrecked Pagan, safe in port,
His guardian sea-god to commemorate,
Should set a sculptured porpoise, gills a-snort
And vibrant tail, within the temple gate.

 

Szonett XXXVII.

Bocsásd meg, ó hogy lelkem a tömör
Mennyei pompát, mely tiéd s te vagy,
Homokból mintázta ki: szobrodat,
Melyet az idő szétmar, összetör.
Lásd, sok – sok év – megannyi csúf ököl –
Nem értve meg királyi voltodat,
Rámparancsolta lágy és omlatag
Lelkemre gyáva kételyét – s gyötör
Hogy cserbenhagytam arcod, a valót,
S dús vágyad eltorzítottam mulyán.
Mint ünnepelve istenét, a jót,
A révben, a hajótörött pogány
Delfin gyúr, rezge farkút, tátogót:
Díszelegjen a templom kapuján.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXVIII.

First time he kissed me, he but only kissed
The fingers of this hand wherewith I write;
And ever since, it grew more clean and white,
Slow to world-greetings, quick with its 'Oh, list,'
When the angels speak. A ring of amethyst
I could not wear here, plainer to my sight,
Than that first kiss. The second passed in height
The first, and sought the forehead, and half missed,
Half falling on the hair. O beyond meed!
That was the chrism of love, which love's own crown,
With sanctifying sweetness, did precede.
The third upon my lips was folded down
In perfect, purple state; since when, indeed,
I have been proud and said, 'My love, my own.'

Szonett XXXVIII.

Első csókja csak ujjaimra hullt,
Kezemre, melyben fürgén fut a toll:
S e kéz ma fénylőbb.... Alig válaszol
Földi hangra... De friss, ha dalra gyúlt
Angyalhoz szól. Ujjamra nem borult
Még ametiszt-gyűrű sem oly komoly
Fénnyel, mint e csók. Homlokomra forr
A második – úgy látszott – de az út,
A csók útja hajamba fúlt: a Vágy
Szent koronája volt ez, édesen
Avató, hév csók olvadt rajtam át.
A harmadik csók – bíbor fényesen –
A számra omlott: és azóta, ládd,
Büszkén vallom: " Szerelmem! Mindenem!"

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIX.

Because thou hast the power and own'st the grace
To look through and behind this mask of me
(Against which years have beat thus blanchingly
With their rains), and behold my soul's true face,
The dim and weary witness of life's race,---
Because thou hast the faith and love to see,
Through that same soul's distracting lethargy,
The patient angel waiting for a place
In the new Heavens,---because nor sin nor woe,
Nor God's infliction, nor death's neighbourhood,
Nor all which others viewing, turn to go,
Nor all which makes me tired of all, self-viewed,---
Nothing repels thee, . . . Dearest, teach me so
To pour out gratitude, as thou dost, good!

Szonett XXXIX.

Mert hatalmadban áll s megadatott,
Hogy maszkomon át s mögéje nézz
(Esőkkel verték sáppadtra nehéz
Esztendők) s igaz arcom láthatod:
Sorsom tanúját, tört ábrázatot! –
Mert hőn szeretsz, szemednek íme rés
Reped riasztó közönyömön , és
A tűrő angyalt pillantod meg ott,
Aki a mennyre vár! Mert semmi az Ég
Csapásai, se bűn, se bú, se zord
Halál, s mi mást elűzött volna rég,
Se az, ha bennem lelsz silány valót –
Semmi se űz el téged: mondd, miképp
Hálálhatom meg, amit adsz, a jót?

Fordította – Kardos László

Sonnet XL.

Oh, yes! they love through all this world of ours!
I will not gainsay love, called love forsooth.
I have heard love talked in my early youth,
And since, not so long back but that the flowers
Then gathered, smell still. Mussulmans and Giaours
Throw kerchiefs at a smile, and have no ruth
For any weeping. Polypheme's white tooth
Slips on the nut if, after frequent showers,
The shell is over-smooth,---and not so much
Will turn the thing called love, aside to hate
Or else to oblivion. But thou art not such
A lover, my Beloved! thou canst wait
Through sorrow and sickness, to bring souls to touch,
And think it soon when others cry 'Too late.'

Szonett XL.

A szerelemtől mind e föld kigyúl!
Tisztelem én is, ha valóban az,
Hallgattam ifjan hangjait – igaz,
Nem rég volt: ma is illatoz, virul
Akkori csokrom. Muzulmán s gyaúr
A mosolyért kendőt dob – könny s panasz
Semmit se hat rá. Megcsúszik a vas
Polyphem fehér foga balogul
Az ázott, síkos dióhéjon. A
Vágy még könnyebben gyűlöletre vált,
Vagy feledésbe hull. De te soha
Így nem szeretsz! Vársz rám bún s kóron át
S ha megtalálsz: " Még jókor!" – szólsz, noha
Mindenki más: " Már késő!" – így kiált.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XLI – XLIV)





Sonnet XLI.

I thank all who have loved me in their hearts,
With thanks and love from mine. Deep thanks to all
Who paused a little near the prison-wall
To hear my music in its louder parts
Ere they went onward, each one to the mart's
Or temple's occupation, beyond call.
But thou, who, in my voice's sink and fall
When the sob took it, thy divinest Art's
Own instrument didst drop down at thy foot
To hearken what I said between my tears, . . .
Instruct me how to thank thee! Oh, to shoot
My soul's full meaning into future years,
That they should lend it utterance, and salute
Love that endures, from Life that disappears!

Szonett XLI.

Hálás szívvel köszöntöm mind ,aki
Szeretett a egy-két percig ott maradt
S hallgatta börtönablakom alatt,
Hogy búgnak zeném teltebb hangjai,
S csak azután ment tovább a hajnali
Templomba vagy piacra, s elszakadt
Tőlem. S neked, aki égi lantodat
A porba dobtad jobban hallani
Zokogó lelkem fojtott énekét,
Mellyel könnyek közt sorsom perelem –
Hogy adjak hálát? Oktass! – És sötét
Jövőnkbe új formaként törj velem,
Hogy felragyogjon már e Röpke Lét
Szavaiban az Örök Szerelem!

Fordította – Kardos László

Sonnet XLII.

'My future will not copy fair my past'-
I wrote that once; and thinking at my side
My ministering life-angel justified
The word by his appealing look upcast
To the white throne of God, I turned at last,
And there, instead, saw thee, not unallied
To angels in thy soul! Then I, long tried
By natural ills, received the comfort fast,
While budding, at thy sight, my pilgrim's staff
Gave out green leaves with morning dews impearled.
I seek no copy now of life's first half:
Leave here the pages with long musing curled,
And write me new my future's epigraph,
New angel mine, unhoped for in the world!

Szonett XLII.

."Jövőm nem lesz a múltam mása" – Így
Írtam – s azt hittem védőangyalom
Igaznak érzi fölsuhant dalom
S ezért vet a hűs égi trónusig
Esdő pillantást – mögöttem pedig
Nem Ő – Te álltál, lélekben vajon
Nem angyal-e! S én kit nyűtt sok bajom.
Elnyertem a lét minden javait:
Láttodra vándor-kezemben a bot
Kihajt, s harmat gyöngyözi levelét,
Jövőmben múltat én nem másolok:
Dobd el a méltán lapozott regényt
és írj jövőmnek új feliratot,
Te új Angyal, te Soha – Nem – Remélt!

Fordította – Kardos László

Sonnet XLIII.

How do I love thee? Let me count the ways.
I love thee to the depth and breadth and height
My soul can reach, when feeling out of sight
For the ends of Being and ideal Grace.
I love thee to the level of everyday's
Most quiet need, by sun and candle-light.
I love thee freely, as men strive for Right;
I love thee purely, as they turn from Praise.
I love thee with a passion put to use
In my old griefs, and with my childhood's faith.
I love thee with a love I seemed to lose
With my lost saints, --- I love thee with the breath,
Smiles, tears, of all my life! --- and, if God choose,
I shall but love thee better after death.

Szonett XLIII.

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet – szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.

Fordította – Kardos László

Szonett XLIII

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Szeretelek a köznap szükséglete

fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;

nyiltan, ahogy férfi küzd a jogáért;

tisztán, ahogy a hiúak sose.

Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy

kínom lángolt, rég, s lánykori imám:

vesztett szentjeim szerelme lobog

benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán

egész életem! – isten adja, hogy

még nagyobb legyen a halál után.

Fordította – Szabó Lőrinc

Sonnet XLIV.

Beloved, thou hast brought me many flowers
Plucked in the garden, all the summer through
And winter, and it seemed as if they grew
In this close room, nor missed the sun and showers.
So, in the like name of that love of ours,
Take back these thoughts which here unfolded too,
And which on warm and cold days I withdrew
From my heart's ground. Indeed, those beds and bowers
Be overgrown with bitter weeds and rue,
And wait thy weeding; yet here's eglantine,
Here 's ivy! – take them, as I used to do
Thy fowers, and keep them where they shall not pine.
Instruct thine eyes to keep their colors true,
And tell thy soul their roots are left in mine.

Szonett XLIV.

Dúsan hoztad a kert virágait,
Szerelmem, – hoztad télen-nyáron át,
Nem járta nap s eső a zárt szobát.
S úgy tetszik, mégis nőttek száraik.
Szívem földjének gondolatait
Vedd értük, erre kér a régi Vágy.
A hőben vagy a fagyban napra tárt
Gondokat. Emiatt dudva, gaz lepik
Az ágyást – lugast fanyar gyom temet
S kapádra les –, amott vadrózsa vár s
Repkény is fut! – vedd s gondod védje meg,
Mint csokrod én: ne ölje hervadás.
Szemed tanítsd, hogy óvja színüket,
S lelked - hogy magvuk lelkemben csíráz.

Fordította – Kardos László