Jacques Prèvert Barbara Rappelle-toi Barbara – Emlékszel-e rá Barbara - Remember Barbara - Sjeti se Barbara

Jacques Prèvert  (1900, 4 février - 1977, 11 avril)



Barbara

Rappelle-toi Barbara
Il pleuvait sans cesse sur Brest ce jour-là
Et tu marchais souriante
É panouie ravie ruisselante
Sous la pluie
Rappelle-toi Barbara
Il pleuvait sans cesse sur Brest
Et je t'ai croisée rue de Siam
Tu souriais
Et moi je souriais de même
Rappelle-toi Barbara
Toi que je ne connaissais pas
Toi qui ne me connaissais pas
Rappelle-toi
Rappelle-toi quand même ce jour-là
N'oublie pas
Un homme sous un porche s'abritait
Et il a crié ton nom
Barbara
Et tu as couru vers lui sous la pluie
Ruisselante ravie épanouie
Et tu t'es jetée dans ses bras
Rappelle-toi cela Barbara
Et ne m'en veux pas si je te tutoie
Je dis tu à tous ceux que j'aime
Même si je ne les ai vus qu'une seule fois
Je dis tu à tous ceux qui s'aiment
Même si je ne les connais pas
Rappelle-toi Barbara
N'oublie pas
Cette pluie sage et heureuse
Sur ton visage heureux
Sur cette ville heureuse
Cette pluie sur la mer
Sur l'arsenal
Sur le bateau d'Ouessant
Oh Barbara
Quelle connerie la guerre
Qu'es-tu devenue maintenant
Sous cette pluie de fer
De feu d'acier de sang
Et celui qui te serrait dans ses bras
Amoureusement
Est-il mort disparu ou bien encore vivant
Oh Barbara
Il pleut sans cesse sur Brest
Comme il pleuvait avant
Mais ce n'est plus pareil et tout est abimé
C'est une pluie de deuil terrible et désolée
Ce n'est même plus l'orage
De fer d'acier de sang
Tout simplement des nuages
Qui crèvent comme des chiens
Des chiens qui disparaissent
Au fil de l'eau sur Brest
Et vont pourrir au loin
Au loin très loin de Brest
Dont il ne reste rien.

Barbara

Emlékszel-e rá Barbara
Aznap esett esett és ázott Brest
s te harmat arccal jöttél
az esőben
kipirultan vidáman ragyogva

Emlékszel-e rá Barbara
esett esett és ázott Brest
A Sziám utcánál elém értél
s rám nevettél

És én is nevettem rád
emlékszel erre Barbara

Rád akit nem ismertelek s nem láttalak soha
Emlékszel erre
Emlékszel erre a szép napra

S azt se feledd
hogy egy férfi húzódott meg
egy kapu megett
és hosszan kiáltotta a neved

Barbara

S te megpillantva hogy ott áll
az esőben hozzá futottál
ragyogóan vidáman kipirulva
s belehulltál a karjaiba

Emlékszel erre Barbara

És kérlek ne vedd zokon ha tegezlek
Én mindenkit tegezek akit szeretek
még akkor is hogyha először látom
S azokat is tegezem akik szeretik egymást
még akkor is ha nem ismerem őket

Emlékezzél csak Barbara
s el ne feledd soha
azt a csendes boldog esőt
mely akkor ömlött erre a boldog városra
és a te boldog harmat-arcodra

Zuhogott a tengeren is
a lőszertár felett
a cirkálók felett
szakadatlan szakadt esett

Ó Barbara
micsoda marhaság a háború
Vajon mi lett veled
mikor hullott a vas gyilkoló zápora
a tűz a fém a vér zápora
és azzal aki úgy tartott karjaiba
szerelmesen
Meghalt eltűnt vagy él

Ó Barbara

Ma is esik esik és ázik Brest
mint valaha

de ez már egész más eső
hisz minden elmúlt rég

Ez a gyász síró fájdalmas esője
Nem a fém és a vér
vihara
Most már csak a felhők haldoklanak
mint a kutyák
Ó Barbara
Mint a kutyák melyeket tovavisz
Brest alól az áramló víz
és elrothadnak valahol messzi
messzi messzire Bresttől
és nem marad belőlük semmi.
-
Fordította: Tamkó Sirató Károly

Barbara

Remember Barbara
It rained all day on Brest that day
And you walked smiling
Flushed enraptured streaming-wet
In the rain
Remember Barbara
It rained all day on Brest that day
And I ran into you in Siam Street
You were smiling
And I smiled too
Remember Barbara
You whom I didn't know
You who didn't know me
Remember
Remember that day still
Don't forget
A man was taking cover on a porch
And he cried your name
Barbara
And you ran to him in the rain
Streaming-wet enraptured flushed
And you threw yourself in his arms
Remember that Barbara
And don't be mad if I speak familiarly
I speak familiarly to everyone I love
Even if I've seen them only once
I speak familiarly to all who are in love
Even if I don't know them
Remember Barbara
Don't forget
That good and happy rain
On your happy face
On that happy town
That rain upon the sea
Upon the arsenal
Upon the Ushant boat
Oh Barbara
What shitstupidity the war
Now what's become of you
Under this iron rain
Of fire and steel and blood
And he who held you in his arms
Amorously
Is he dead and gone or still so much alive
Oh Barbara
It's rained all day on Brest today
As it was raining before
But it isn't the same anymore
And everything is wrecked
It's a rain of mourning terrible and desolate
Nor is it still a storm
Of iron and steel and blood
But simply clouds
That die like dogs
Dogs that disappear
In the downpour drowning Brest
And float away to rot
A long way off
A long long way from Brest
Of which there's nothing left.

Translation   Lawrence Ferlinghetti

Barbara

Sjeti se Barbara
Bez prestanka je kisilo nad Brestom tog dana
A ti si hodala nasmijana
Rascvjetana ocarana pokapana
Pod kisom
Sjeti se Barbara
Bez prestanka je kisilo nad Brestom
A ja sam te sreo u ulici Sijama
Smjeskala si se
A ja, ja sam se isto tako smjeskao
Sjati se Barbara
Ti koju ja nisam poznavao
Ti koja me nisi poznavala
Sjeti se
Sjeti se ipak tog dana
Ne zaboravi
Neki se covjek pod trijemom sklonio
I on te zvao po imenu
Barbara
I ti si potrcala k njemu pod kisom
Pokapana ocarana rascvjetana
I njemu se bacila u narucaj
Sjeti se tog Barbara
I ne ljuti se na mene ako ti kazem ti
Ja kazem ti svima koje volim
Pa i onda ako sam ih vidio samo jedanput
Ja kazem ti svima koji se vole
Pa i onda ako ih ne poznajem
Sjeti se Barbara
Ne zaboravi
Onu pametnu i sretnu kisu
Na tvome sretnom licu
Nad onim sretnim gradom
Onu kisu nad morem
Nad arsenalom
Nad brodom Quessant
O Barbara
Kakve li bljezgarije rat
Sto je od tebe postalo sada
Pod ovom kisom od zeljeza
Od vatre celika krvi
A onaj koji te u svom stiskao zagrljaju
Zaljubljeno
Da li je mrtav nestao ili jos uvijek zivi
O Barbara
Bez prestanka kisi nad Brestom
Kao sto je kisilo onda
Ali to vise nije isto i sve je upropasteno
Ovo je kisa od strasne i neutjesne zalosti
Ovo vise ni oluja nije
Od zeljeza celika krvi
Posve jednostavno oblaci
Koji crkavaju kao stenad
Stenad sto nestaje uzvodno nad Brestom
I odlazi da trune daleko
Daleko veoma daleko od Bresta
Od koga ne ostaje nista

Prevod: Renata Miksa

 

Dylan Thomas Lament - Sírám



Dylan Thomas (27 October 1914 – 9 November 1953)

Lament

When I was a windy boy and a bit
And the black spit of the chapel fold,
(Sighed the old ram rod, dying of women),
I tiptoed shy in the gooseberry wood,
The rude owl cried like a tell-tale tit,
I skipped in a blush as the big girls rolled
Nine-pin down on donkey's common,
And on seesaw sunday nights I wooed
Whoever I would with my wicked eyes,
The whole of the moon I could love and leave
All the green leaved little weddings' wives
In the coal black bush and let them grieve.

When I was a gusty man and a half
And the black beast of the beetles' pews
(Sighed the old ram rod, dying of bitches),
Not a boy and a bit in the wick-
Dipping moon and drunk as a new dropped calf,
I whistled all night in the twisted flues,
Midwives grew in the midnight ditches,
And the sizzling sheets of the town cried, Quick!-
Whenever I dove in a breast high shoal,
Wherever I ramped in the clover quilts,
Whatsoever I did in the coal-
Black night, I left my quivering prints.

When I was a man you could call a man
And the black cross of the holy house,
(Sighed the old ram rod, dying of welcome),
Brandy and ripe in my bright, bass prime,
No springtailed tom in the red hot town
With every simmering woman his mouse
But a hillocky bull in the swelter
Of summer come in his great good time
To the sultry, biding herds, I said,
Oh, time enough when the blood runs cold,
And I lie down but to sleep in bed,
For my sulking, skulking, coal black soul!

When I was half the man I was
And serve me right as the preachers warn,
(Sighed the old ram rod, dying of downfall),
No flailing calf or cat in a flame
Or hickory bull in milky grass
But a black sheep with a crumpled horn,
At last the soul from its foul mousehole
Slunk pouting out when the limp time came;
And I gave my soul a blind, slashed eye,
Gristle and rind, and a roarers' life,
And I shoved it into the coal black sky
To find a woman's soul for a wife.

Now I am a man no more no more
And a black reward for a roaring life,
(Sighed the old ram rod, dying of strangers),
Tidy and cursed in my dove cooed room
I lie down thin and hear the good bells jaw--
For, oh, my soul found a sunday wife
In the coal black sky and she bore angels!
Harpies around me out of her womb!
Chastity prays for me, piety sings,
Innocence sweetens my last black breath,
Modesty hides my thighs in her wings,
And all the deadly virtues plague my death!

Sírám

Mikor kisfiú voltam még, falat,

és fekete báránya a nyájnak,

(szólt a vén kos-fark, holtja a nőknek)

szamócásból lábujjon lestem,

rút bagoly rítt, mint locska ludak,

s szökdeltem, ha jöttek a lányok,

teke-bábok a szamár legelőben;

s kivántam vad vasárnap-esten,

mire csak rebbent rontó szemem:

szeretni a holdat, s talán

szénszinű bokrokban szívtelen

otthagyni nászkoszorús leányt.

Mikor lettem lobbanó legény,

és fekete farkas a réten,

(szólt a vén kos-fark, holtja szukáknak)

s nem falat fiú a hold alatt,

mint most szült borju, berúgtam én,

éjjel torz kürtőbe fütyörésztem;

nyíttak a városban sistergő ágyak,

s bábák nőtték be az árkokat! –

Hol egy mellbe merültem mélyen,

hol gázoltam a lágy herét,

bármit tettem a szénszinű éjben,

nyomom otthagytam szerteszét.

Mikor férfi lettem, aki férfi már,

és hívők házán fekete kereszt

(szólt a vén kos-fark, holtja az üdvnek)

e szeszes, szép, szabad időn

nem kóbor kandúr, ki lopva jár,

s forró tetőn egérre. nőkre les –

de büszke bika, kire az ünnep,

a rekkenő, rőt nyár köszönt

s az álmos, napverte gúlya; ám

szóltam: hamar meglassul a vér,

s ágyba aludni fekszem csupán

léha, szénszinű lelkemért.

S lettem már félig-férfi újra,

s úgy éltem, ahogy int az okos,

(szólt a vén kos-fark, holtja bukásnak)

bágyadt borjú, bősz kandúr nem vagyok,

sem büszke bika tajtékot túrva,

de görbe szarvú fekete kos.

Lelkemet dohos egérlukából

kiöklendték a gyáva napok;

lelkemnek vak, tüzes szemet adtam,

porcot s kérget, bősz bánatot,

s a szénszín mennyre hajítottam:

egy nő lekére leljen ott.

Most immár férfi sem vagyok,

de bősz bánatok fekete bére,

(szólt a vén kos-fark, s holtában enyhült)

s galamb-búgta szobámban én

lefekszem s hallom, harangszó zuhog –

ó, lelkem lelt napfény-feleségre,

ki angyalokat szült szénszinü mennyből!

Mélységes méhéből szállnak felém!

Tisztaság esd értem, szentség dalol,

fekete sóhajom néki ajánlom,

véknyomra szárnyával szépség hajol,

s halálos erények áldják halálom.

                  Fordította: Tótfalusi István

 



Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (I – V)

Elizabeth Barrett Browning (6 March 1806 – 29 June 1861)





Sonnet I.

I thought once how Theocritus had sung
Of the sweet years, the dear and wished-for years,
Who each one in a gracious hand appears
To bear a gift for mortals, old or young:
And, as I mused it in his antique tongue,
I saw, in gradual vision through my tears,
The sweet, sad years, the melancholy years,
Those of my own life, who by turns had flung
A shadow across me. Straightway I was 'ware,
So weeping, how a mystic Shape did move
Behind me, and drew me backward by the hair;
And a voice said in mastery, while I strove, ---
'Guess now who holds thee?' --- 'Death,' I said. But, there,
The silver answer rang, --- 'Not Death, but Love.

Szonett I.

Theokritosra gondoltam, s az Ének,
Ős-édes évek dala fájt fel újra,
Dús éveké, melyeknek mézes ujja
Osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, –
S így ringva habján antik ütemének,
Könnyemen át egy látomás borúja,
Múlt életem édesbús koszorúja,
A lassú léptű, szép, szomorú évek
Dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
Mögöttem egy misztikus Idegen,
S hajamnál fogva hátra ránt – cibál:
"Szólj, ki vagyok?" – s én halkan felelem
Zord zengésű szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."

Fordította – Kardos László

Sonnet II.

But only three in all God's universe
Have heard this word thou hast said, - Himself, beside
Thee speaking, and me listening! and replied
One of us . . . that was God, . . . and laid the curse
So darkly on my eyelids, as to amerce
My sight from seeing thee, - that if I had died,
The deathweights, placed there, would have signified
Less absolute exclusion. 'Nay' is worse
From God than from all others, O my friend!
Men could not part us with their worldly jars,
Nor the seas change us, nor the tempests bend;
Our hands would touch for all the mountain-bars:
And, heaven being rolled between us at the end,
We should but vow the faster for the stars.

Szonett II.

A nagyvilágon nem hallotta senki,
Mit mondtál, csak mi hárman: fenn az Úr,
Te, aki mondtad, és én, – válaszul
Csak Isten szava dörgött odafenn, ki
Sóvár szememre irgalmatlanul
Átkot dobott: ne tudjam rád se vetni;
A halál sem tud ily vakká temetni,
Ily súly alá. – Az Úr ajkairul
Szörnyűbb a Nem, mint mástól, Kedvesem,
Földi szó nem marná szét boldogságunk,
A ránk viharzó tenger dühe sem
Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk,
S ha közénk dőlne lángolón a menny,
A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.

Fordította – Kardos László

Sonnet III.

Unlike are we, unlike, O princely Heart!
Unlike our uses and our destinies.
Our ministering two angels look surprise
On one another, as they strike athwart
Their wings in passing. Thou, bethink thee, art
A guest for queens to social pageantries,
With gages from a hundred brighter eyes
Than tears even can make mine, to play thy part
Of chief musician. What hast thou to do
With looking from the lattice-lights at me -
A poor, tired, wandering singer, singing through
The dark, and leaning up a cypress tree?
The chrism is on thine head - on mine the dew -
And Death must dig the level where these agree.

Szonett III.

Nem illek hozzád, Fejedelmi Szív!
Más a te sorsod, más az én utam,
S ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
Ámuló szemmel néznek össze hív
Angyalaink. Királynők kegye hív
Vendégül téged, gondold meg, uram,
Mesterhez illő fény vár magasan,
S izzóbb szemek, mint az én primitív
Könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
E fáradt, kóbor, koldús énekest,
Akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –
Ragyogj a lámpák lángkörébe fenn;
Fölkent homlokod s harmatos fejem
Már csak a Halál kapálhatja egybe.

Fordította – Kardos László

Sonnet IV.

Thou hast thy calling to some palace-floor,
Most gracious singer of high poems! where
The dancers will break footing, from the care
Of watching up thy pregnant lips for more.
And dost thou lift this house's latch too poor
For hand of thine? and canst thou think and bear
To let thy music drop here unaware
In folds of golden fulness at my door?
Look up and see the casement broken in,
The bats and owlets builders in the roof!
My cricket chirps against thy mandolin.
Hush, call no echo up in further proof
Of desolation! there's a voice within
That weeps . . . as thou must sing . . . alone, aloof.

Szonett IV.

A paloták parkettje vár reád,
Magasztos versek édes dalosa!
Megáll a táncos, nem libeg tova,
Csak nézi – nézi gazdag, drága szád.
S e rossz kilincshez emeli a vágy
Kezed? S révülten tűröd, hogy puha
Zenéd redőkben omló aranya
Elöntse házam rozzant ajtaját?
Nézz ide – Lásd, ablakom beszakadt,
Padlásomon denevér, s bagoly ül!
Lantodra tücsköm cirpel vissza csak.
Csönd! Más ekhót ne várj: körös-körül
Magány. S egy hang sír benn, ahogy szavad
Dallama száll künn ... messze, egyedül

Fordította – Kardos László

Sonnet V.

I lift my heavy heart up solemnly,
As once Electra her sepulchral urn,
And, looking in thine eyes, I overturn
The ashes at thy feet. Behold and see
What a great heap of grief lay hid in me,
And how the red wild sparkles dimly burn
Through the ashen greyness. If thy foot in scorn
Could tread them out to darkness utterly,
It might be well perhaps. But if instead
Thou wait beside me for the wind to blow
The grey dust up, . . . those laurels on thine head,
O my Beloved, will not shield thee so,
That none of all the fires shall scorch and shred
The hair beneath. Stand farther off then! go.

Szonett V.

Nehéz szivem föltartom néma búban,
Mint egykor Elektra a gyászos urnát,
Szemedbe nézek, és a hamu halmát
Lábadhoz öntöm. Nézd hát, mennyi bú van,
Nézd, mennyi kín gyült bennem rejtve dombbá,
S hogy ízzik még a vad zsarát pirossa
A szürke hamun át. Ha rátaposna
A talpad és kioltaná korommá,
Jó lenne tán... De ha te álmodozva
Vársz vélem itt, amíg a port a szél
Föl nem lobbantja... akkor a babér
Homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja
Fürtjeidet a sistergő parázs
Marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (VI – X)



Sonnet VI.

Go from me. Yet I feel that I shall stand
Henceforward in thy shadow. Nevermore
Alone upon the threshold of my door
Of individual life, I shall command
The uses of my soul, nor lift my hand
Serenely in the sunshine as before,
Without the sense of that which I forebore---
Thy touch upon the palm. The widest land
Doom takes to part us, leaves thy heart in mine
With pulses that beat double. What I do
And what I dream include thee, as the wine
Must taste of its own grapes. And when I sue
God for myself, He hears that name of thine,
And sees within my eyes the tears of two.

Szonett VI.

Menj....Így is érzem, mától fogva én
Az árnyékodban állok. Sohasem
Kormányozom már belső életem
Rezdületeit lelkem küszöbén
Egyedül-soha már az égi fény
Felé nem tartom boldogan kezem,
Mert – mit kerültem – mindig érzem :
Kezemhez érsz. És ha a földtekén
A vad végzet közénk áll, itt dobol
– Duplán dobogva szívemben – szíved –
És álmom-tettem, mint fürtre a bor,
Rád vall. S ha forrón kérem az Eget
Magamért, neved is Fülébe forr,
S könnyemben Szeme látja könnyedet.

Fordította – Kardos László

 

Sonnet VII.

The face of all the world is changed, I think,
Since first I heard the footsteps of thy soul
Move still, oh, still, beside me, as they stole
Betwixt me and the dreadful outer brink
Of obvious death, where I, who thought to sink,
Was caught up into love, and taught the whole
Of life in a new rhythm. The cup of dole
God gave for baptism, I am fain to drink,
And praise its sweetness, Sweet, with thee anear.
The names of country, heaven, are changed away
For where thou art or shall be, there or here;
And this . . . this lute and song . . . loved yesterday,
(The singing angels know) are only dear
Because thy name moves right in what they say.

Szonett VII.

Úgy érzem, új a világ arca, hogy
Lelked léptét hallottam: itt suhan
Mellettem, itt lopózik lassudan
Közém s az irtózatos sírtorok
Közé – azt hittem, belezuhanok –:
Szerelem rabja lettem, s most utam
Új ritmusban fut. Fölhajtom vigan
A bú kelyhét, melyet az Úr adott
Keresztelőmre: édes, édesem,
Veled a bú is. És nevet cserél
– A szerint, hol vagy – a föld és a menny:
S e lent.....s e dal, e tegnap tiszta mély,
(Tudják a zengő angyalok) nekem
Csak attól szép, hogy neved bennem él.

Fordította – Kardos László

Sonnet VIII.

What can I give thee back, O liberal
And princely giver, who hast brought the gold
And purple of thine heart, unstained, untold,
And laid them on the outside of the wall
For such as I to take or leave withal,
In unexpected largesse? am I cold,
Ungrateful, that for these most mainfold
High gifts, I render nothing back at all?
Not so; not cold, --- but very poor instead.
Ask God who knows. For frequent tears have run
The colours from my life, and left so dead
And pale a stuff, it were not fitly done
To give the same as pillow to thy head.
Go farther! let it serve to trample on.

Szonett VIII.

Mit adhatok cserébe, hercegi
Adakozó, ki szívedet magát
Hozod, a szív aranyát. bíborát.
Szűz kincseid pazarul rakva ki
Hogy dúskálhassak bennük, mint aki
Vagyont lelt s őrzi-szórja? Áll a vád,
Hogy hálátlan vagyok, hideg-galád,
Ki a jót vissza sose fizeti?
Nem, nem vagyok hideg – csak olyan szegény!
Az Urat kérdd, ő tudja. Életem
Színeit sűrű könny mosta le, s én
Úgy csuklok össze, mint fakó tetem,
Ki vánkosodul sem jó már – kemény.....
Menj, menj taposs át rajtam, Kedvesem!

Fordította – Kardos László

Sonnet IX.

Can it be right to give what I can give?
To let thee sit beneath the fall of tears
As salt as mine, and hear the sighing years
Re-sighing on my lips renunciative
Through those infrequent smiles which fail to live
For all thy adjurations? O my fears,
That this can scarce be right! We are not peers,
So to be lovers; and I own, and grieve,
That givers of such gifts as mine are, must
Be counted with the ungenerous. Out, alas!
I will not soil thy purple with my dust,
Nor breathe my poison on thy Venice-glass,
Nor give thee any love --- which were unjust.
Beloved, I love only thee! let it pass.

Szonett IX.

Érdemes adni amit én adok?
Hogy sós könnyeim záporában ülj
S hallgasd lemondó ajkaim közül
Éveim sóhaját gyér mosolyok
Fényén, melyek nem élnek, bár konok
Szavad csak bíztat? Jaj engem legyűr
A félelem: nem érdemes! Hevül
Szívünk, de hozzád méltó nem vagyok:
S fáj, hogy aki, mint én, csak annyit ád,
Fösvénynek számít. Jaj, jaj vége! De
Nem szennyezem be lelked bíborát,
Szép tükrödet mérgem ne fussa be –
Lásd, adni – méltót nem talál a vágy –
Csak szeretlek! De ne törődj vele.

Fordította – Kardos László

Sonnet X.

Yet, love, mere love, is beautiful indeed
And worthy of acceptation. Fire is bright,
Let temple burn, or flax; and equal light
Leaps in the flame from cedar-plank or weed:
And love is fire. And when I say at need
I love thee ... mark! ... I love thee---in thy sight
I stand transfigured, glorified aright,
With conscience of the new rays that proceed
Out of my face toward thine. There's nothing low
In love, when love the lowest: meanest creatures
Who love God, God acceps while loving so.
And what I feel, across the inferior features
Of what I am, doth flash itself, and show
How that great work of Love enhances Nature's.

Szonett X.

S mégis becsülni kell, mert szép nagyon
A puszta szerelem. Ha templom ég,
Vagy len: egy tűz ragyog. Egy láng színét
Villantja ránk a cédrus és a gyom.
Szereni tűz: s ha sóváran sugom:
Szeretlek!... – a csodálatos cserét
Már látod: glóriásan állt eléd
Új sugarakkal ékes alakom,
S arcodra fénylik arcom. Nem lehet
Hitvány a vágy – mindenkit vár az Úr,
Kitől feléje száll a szeretet,
És amit érzek, átvillan s kigyúl
Gyarló valómon, s így mutatja meg :
Vágyban világunk megnő, megújul.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XI – XV)





Sonnet XI.

And therefore if to love can be desert,
I am not all unworthy. Cheeks as pale
As these you see, and trembling knees that fail
To bear the burden of a heavy heart,--
This weary minstrel-life that once was girt
To climb Aornus, and can scarce avail
To pipe now 'gainst the valley nightingale
A melancholy music,--why advert
To these things ? O Beloved, it is plain
I am not of thy worth nor for thy place !
And yet, because I love thee, I obtain
From that same love this vindicating grace,
To live on still in love, and yet in vain,--
To bless thee, yet renounce thee to thy face.

Szonett XI.

S ha érdemszámba megy a szerelem
Érdemtelen nem vagyok. Halovány
Az orcám, térdem reszkető, sovány,
A szívem terhétől tántorog velem -
Lankadt költő-sors! Hajdan vértemen
Aornus állt, s ha völgyi csalogány
Ma szól, szavára méla muzsikám
Alighogy zendül – Mért emlegetem
Mindezt? Ó, Kedves, egyszerű dolog:
Fölöttem becsben, rangban messze vagy!
De mert szeretlek, szállt reám a jog
S a kegy, amelyet épp e vágyam ad:
Éljek (hiába!), míg e vágy lobog,
S mondjak le rólad, s mégis áldjalak.

Fordította – Kardos László

Sonnet XII.

Indeed this very love which is my boast,
And which, when rising up from breast to brow,
Doth crown me with a ruby large enow
To draw men's eyes and prove the inner cost,---
This love even, all my worth, to the uttermost,
I should not love withal, unless that thou
Hadst set me an example, shown me how,
When first thine earnest eyes with mine were crossed,
And love called love. And thus, I cannot speak
Of love even, as a good thing of my own:
Thy soul hath snatched up mine all faint and weak,
And placed it by thee on a golden throne,---
And that I love (O soul, we must be meek!)
Is by thee only, whom I love alone.

Szonett XII.

E vágy a büszkeségem – így való – ,
Mely szívemből tör homlokomra, s a
Fénye oly gazdag rubintkorona,
Hogy szemet bűvöl s bizonyítja: jó
S nemes vágy... S én e vágyat(csillanó
Kincsemet!) nem tudnám szeretni, ha
Nem adna példát szemed sugara,
E mély-komoly, szemembe villanó,
S ha nyíltan úgy nem hívnád: szerelem.
Így hát e kincs nem tőlem született,
Nem enyém – Lelked vonta tüzesen
Aranytrónusra lankadt lelkemet,
S hogy szeretlek(most légy szerény szivem!)
Csak általad van, akit szeretek.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIII.

And wilt thou have me fashion into speech
The love I bear thee, finding words enough,
And hold the torch out, while the winds are rough,
Between our faces, to cast light on each? -
I drop it at thy feet. I cannot teach
My hand to hold my spirit so far off
From myself -me -that I should bring thee proof
In words, of love hid in me out of reach.
Nay, let the silence of my womanhood
Commend my woman-love to thy belief, -
Seeing that I stand unwon, however wooed,
And rend the garment of my life, in brief,
By a most dauntless, voiceless fortitude,
Lest one touch of this heart convey its grief.

Szonett XIII.

S azt akarod, találjak olvatag
Formát, és kapjon szóra ez a vágy,
S lobbantsam fáklyám reám és reád
– Arcunkba! – ha a nyers szél belekap? –
Lábadhoz vetem. Én az ujjakat
Nem bírom arra megtanítni, ládd,
Hogy lelkem kivetítve, cifra-lágy
Szavakba fogják rejtett vágyamat.
Nem. Néma nőiségem győzze meg
A lelkedet, hogy húz e vágy feléd -
Nem nyert el engem széptevő sereg,
S szétszaggattom életem köntösét
Szótlan, merészen: ne fertőzze meg
Szíved e szív, e fájó és sötét.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIV

If thou must love me, let it be for nought
Except for love's sake only. Do not say
'I love her for her smile---her look---her way
Of speaking gently,---for a trick of thought
That falls in well with mine, and certes brought
A sense of pleasant ease on such a day'---
For these things in themselves, Beloved, may
Be changed, or change for thee,---and love, so wrought,
May be unwrought so. Neither love me for
Thine own dear pity's wiping my cheeks dry,---
A creature might forget to weep, who bore
Thy comfort long, and lose thy love thereby!
But love me for love's sake, that evermore
Thou mayst love on, through love's eternity.

Szonett XIV.

Ha már szeretsz, csak a szerelemért
szeress, és semmi másért. És ne mondd:
"Mosolyát...szemét szeretem...s ha zsong
szelíd szava...s mozgékony szellemét,
mely rokon vélem s melynek kellemét
derülten érzem, bár a nap borong." –
Mindez mulandó-vagy fakulva kong
füledbe majd. – S te, Kedves, ne reméld,
hogy mindig egy a vágy. És szánva se
szeress, könnyeim szárogatva csak,
elfelejt sírni, ki soká a te
enyhedben élt – s így vágyad elapad!
A szerelemért szeress: sohase
hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XV.

Accuse me not, beseech thee, that I wear
Too calm and sad a face in front of thine;
For we two look two ways, and cannot shine
With the same sunlight on our brow and hair.
On me thou lookest with no doubting care,
As on a bee shut in a crystalline;
Since sorrow hath shut me safe in love's divine,
And to spread wing and fly in the outer air
Were most impossible failure, if I strove
To fail so. But I look on thee - on thee -
Beholding, besides love, the end of love,
Hearing oblivion beyond memory;
As one who sits and gazes from above,
Over the rivers to the bitter sea.

Szonett XV.

Ne szidj, könyörgök, hogyha arcomat
Csöndben és búban emelem feléd:
Mi más-más útra nézünk, és nem ég
A kettőnk haján egyformán a nap.
Szilárdan nézel, mint egy szép darab
Kristályba zárt szomorú méhikét –
De engem vágyba zárt a bú – s a lég
Hiába hív, nem bontom szárnyamat.
Mert csak képtelen kudarc várna, ha
Szállnék. Szemedbe nézek s látom ott
A vágy mellett a vágy végét: laza
Emlékem akkor már múlttá fagyott!
S nézlek, mint aki fent ül s nézi a
Fanyar tengerbe múló folyamot.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XVI – XX)





Sonnet XVI.

And yet, because thou overcomest so,
Because thou art more noble and like a king,
Thou canst prevail against my fears and fling
Thy purple round me, till my heart shall grow
Too close against thine heart henceforth to know
How it shook when alone. Why, conquering
May prove as lordly and complete a thing
In lifting upward, as in crushing low!
And as a vanquished soldier yields his sword
To one who lifts him from the bloody earth,
Even so, Beloved, I at last record,
Here ends my strife. If thou invite me forth,
I rise above abasement at the word.
Make thy love larger to enlarge my worth.

Szonett XVI.

...S mégis, hogy így tiéd a győzelem,
S mert nemesebb vagy és királyi vagy,
Most elcsitítod riadalmamat,
bíborpalástot dobsz rám, s szíveden
Búvik meg szívem: – milyen hevesen
Vert egyedül! Aki alulmaradt
A harcban s aki diadalt arat,
Egyformán fénylik, hősin-nemesen!
S mint vérző harcos nyújtja fegyverét
Annak, ki őt a sárból fölszedi,
Úgy vallom meg. Szerelmem: vad pörét
Feladja szívem. Szólíts: elveti
Csüggedt koloncát lekem, s én megyek,
Jobban szeress, hogy jobb és több legyek,

Fordította – Kardos László

Sonnet XVII.

My poet, thou canst touch on all the notes
God set between His After and Before,
And strike up and strike off the general roar
Of the rushing world a melody that floats
In a serene air purely. Antidotes
Of medicated music, answering for
Mankind's forlornest uses, thou canst pour
From thence into their ears. God's will devotes
Thine to such ends, and mine to wait on thine.
How, Dearest, wilt thou have me for most use?
A hope, to sing by gladly? or a fine
Sad memory, with thy songs to interfuse?
A shade, in which to sing---of palm or pine?
A grave, on which to rest from singing? Choose.

Szonett XVII.

Költőm, a Volt és Lesz közt te az Úr
Minden jegyeit megtapinthatod,
S a tiszta légben dallá ringatod
Robogó bolygók szétcsapó s vadul
Döngő dühét. Fülünkre zene hull,
S e dallam balzsamával nyugtatod
Az embert, akit mélyre buktatott
A sorsa. Téged Isten orvosul
Küldött, és szolgádnak születtem én.
Mi legyek, Édes? Boldog és bolond
Remény, mely fölbúg? Méla tünemény,
Emlék, amely zenéden átborong?
Árnyék, hogy pálmákról zengj hűvösén?
Sír, – benne némán elpihenni? Mondd!

Fordította – Kardos László

Sonnet XVIII.

I never gave a lock of hair away
To a man, Dearest, except this to thee,
Which now upon my fingers thoughtfully,
I ring out to the full brown length and say
'Take it.' My day of youth went yesterday;
My hair no longer bounds to my foot's glee,
Nor plant I it from rose or myrtle-tree,
As girls do, any more: it only may
Now shade on two pale cheeks the mark of tears,
Taught drooping from the head that hangs aside
Through sorrow's trick. I thought the funeral-shears
Would take this first, but Love is justified,---
Take it thou,---finding pure, from all those years,
The kiss my mother left here when she died.

Szonett XVIII.

Férfinak én még hajfürtöt nem adtam,
csak ezt az egyet, édes, teneked –
barna csigákba sodrom réveteg
ujjakkal, s mondom eltűnődve, halkan:
"Vedd." – Ifjúságom napja tovaszáll ma,
fürtöm se ring már léptem ritmusán,
nem virít közte rózsa, mirtuszág,
mint más leány haján. Csak sűrű árnya
sötétlik könnyes orcám haloványán,
amint leomlik fájdalomba hulló
fejemről. Majd csak holtan metszi olló,
gondoltam, és lám most a Szerelem...
Vedd. Szálain egy tiszta csók pihen,
anyám csókolta rá halálos ágyán.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIX.

The soul's Rialto hath its merchandise;
I barter curl for curl upon that mart,
And from my poet's forehead to my heart
Receive this lock which outweighs argosies,
As purply black, as erst to Pindar's eyes
The dim purpureal tresses gloomed athwart
The nine white Muse-brows. For this counterpart, . . .
The bay-crown's shade, Beloved, I surmise,
Still lingers on thy curl, it is so black!
Thus, with a fillet of smooth-kissing breath,
I tie the shadows safe from gliding back,
And lay the gift where nothing hindereth;
Here on my heart, as on thy brow, to lack
No natural heat till mine grows cold in death.

Szonett XIX.

A lélek Rialtója is piac:
Itt alkuszom fürtödre fürtömért,
A te homlokodról szívemnek sötét
S gályák kincsénél drágább fürtöt adsz-
Mélybíbor tincs  – mint a Múzsák havas
Homlokán lengő izzó fonadék,
Amelyről egykor Pindaros zenélt.
A babérkoszorúnak árnya – az
Leng fürtödön, attól oly fekete !
Lágy, lélekzetnyi csókom rája száll,
Hátráló árnyát kötöm véle le.
És ahol semmi útjában nem áll:
Szívemre rejtem, annak melege
Táplálja, mígnem kihűt a halál.

Fordította – Kardos László

Sonnet XX.

Beloved, my Beloved, when I think
That thou wast in the world a year ago,
What time I sat alone here in the snow
And saw no footprint, heard the silence sink
No moment at thy voice, but, link by link,
Went counting all my chains as if that so
They never could fall off at any blow
Struck by thy possible hand,--why, thus I drink
Of life's great cup of wonder ! Wonderful,
Never to feel thee thrill the day or night
With personal act or speech,--nor ever cull
Some prescience of thee with the blossoms white
Thou sawest growing ! Atheists are as dull,
Who cannot guess God's presence out of sight.

Szonett XX.

Szerelmesen, ha arra gondolok,
Hogy itt e földön már tavaly,
Én meg csak ültem egymagamba , jaj,
A hómezőn, s nem láttam lábnyomod,
S a csönd hangoddal nem harangozott
S láncom szemeit számláltam s:  vihar
Se tépi ezt le – mondtam –, s hol a kar,
Erős karod?... – S most dúsan kortyolok
Létem csoda-kelyhéből! Furcsa, ládd:
Tett s szó nyomán nem látta éj, se nap
Izgalmad bennem – s a fehér virág
 – A tiéd! – nem súgta, hogy te, te vagy
Közel. Ateisták ily ostobák.
Kik csak ha látnák, hinnék az Urat.

Fordította – Kardos László