Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part IV – IV. rész – Četvrti deo)

PART IV

 

The Wedding-Guest feareth that a Spirit is talking to him ;

`I fear thee, ancient Mariner !
I fear thy skinny hand !
And thou art long, and lank, and brown,
As is the ribbed sea-sand.

(Coleridge's note on above stanza)

I fear thee and thy glittering eye,
And thy skinny hand, so brown.'--
Fear not, fear not, thou Wedding-Guest !
This body dropt not down.

But the ancient Mariner assureth him of his bodily life, and proceedeth to
relate his horrible penance.

Alone, alone, all, all alone,
Alone on a wide wide sea !
And never a saint took pity on
My soul in agony.

He despiseth the creatures of the calm,

The many men, so beautiful !
And they all dead did lie :
And a thousand thousand slimy things
Lived on ; and so did I.

And envieth that they should live, and so many lie dead.

I looked upon the rotting sea,
And drew my eyes away ;
I looked upon the rotting deck,
And there the dead men lay.

I looked to heaven, and tried to pray ;
But or ever a prayer had gusht,
A wicked whisper came, and made
My heart as dry as dust.

I closed my lids, and kept them close,
And the balls like pulses beat ;
For the sky and the sea, and the sea and the sky
Lay like a load on my weary eye,
And the dead were at my feet.

But the curse liveth for him in the eye of the dead men.

The cold sweat melted from their limbs,
Nor rot nor reek did they :
The look with which they looked on me
Had never passed away.

An orphan's curse would drag to hell
A spirit from on high ;
But oh ! more horrible than that
Is the curse in a dead man's eye !
Seven days, seven nights, I saw that curse,
And yet I could not die.

In his loneliness and fixedness he yearneth towards the journeying Moon,
and the stars that still sojourn, yet still move onward ; and every where
the blue sky belongs to them, and is their appointed rest, and their native
country and their own natural homes, which they enter unannounced, as lords
that are certainly expected and yet there is a silent joy at their arrival.

The moving Moon went up the sky,
And no where did abide :
Softly she was going up,
And a star or two beside--

Her beams bemocked the sultry main,
Like April hoar-frost spread ;
But where the ship's huge shadow lay,
The charméd water burnt alway
A still and awful red.

By the light of the Moon he beholdeth God's creatures of the great calm.

Beyond the shadow of the ship,
I watched the water-snakes :
They moved in tracks of shining white,
And when they reared, the elfish light
Fell off in hoary flakes.

Their beauty and their happiness.

Within the shadow of the ship
I watched their rich attire :
Blue, glossy green, and velvet black,
They coiled and swam ; and every track
Was a flash of golden fire.
He blesseth them in his heart.

O happy living things ! no tongue
Their beauty might declare :
A spring of love gushed from my heart,
And I blessed them unaware :
Sure my kind saint took pity on me,
And I blessed them unaware.

The spell begins to break.

The self-same moment I could pray ;
And from my neck so free
The Albatross fell off, and sank
Like lead into the sea.

IV. rész

A lakodalmas vendég fél, hogy szellem beszél hozzá;

”Félek tőled, vén Tengerész,
bőrös kezed oly aszott!
sovány vagy, nyurga, s barna, mint
a ráncos parti homok.

de a vén tengerész biztosítja testi életéről és tovább meséli szörnyű bűnhődését.

Bőrös kezed csupa ránc; szemed
újra parázslani kezd…”
”Ne félj, lagzik vendége! ne félj,
nem halt velük ez a test.

Magam voltam, jaj, be magam
a nagy-nagy tengeren
nem akadt szent, ki megkönyörűlt
haldokló lelkemen.

Megveti a békés élő lényeket.

Az a sok szép, derék fiú!
s halott volt mind, szegény:
s ezerszer ezer nyálkás dolog
élt tovább: ahogy én.

És irigyli, hogy élni tudnak, mikor oly sokan hevernek halottan.

Néztem a rothadó vizet:
s a szemem csak menekűlt;
aztán a rothadó hajót:
halottak mindenütt!

Néztem föl az égre, de mikor imát
kezdtem, mindannyiszor
pokoli susogás kelt, és a szivem
száraz lett, mint a por.

lehúnytam a szemem, úgy maradt,
s golyója lüktetett,
hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég
rajtuk ült, mint ólomnehezék:
s előttem a hullasereg.

Őt azonban tovább átkozza a halottak szeme.

Hideg veriték folyt tagjaikon,
egynek se lett szaga;
tekintetük, mely rám tapadt,
nem hagyott el soha.

A árva átka szellemet is
égből pokolba vet;
de halott ember szemének az
átka még rémesebb!
Hét éj s nap láttam átkukat
s meghalnom nem lehetett.

Elhagyatottságában és tehetetlenségében vágyódva néz fel az utazó Holdra és a csillagokra, melyek, noha állani látszanak,  mégis folyton elõre mozognak: és mindenütt övék a kék ég, az az õ kijelölt nyugvóhelyük, és szülõhazájuk és természetes otthonuk, ahová bejelentés nélkül lépnek be, mint Urak, akiket bizonyára várnak és akiket csöndes öröm fogad.

Feljött az égre lassan az

utazó Holdvilág,

s vele egy-két halvány csillag is,

de sehol meg nem állt:

fényétől zuzmarát kapott

a fülledt óceán;
de ahol a hajó árnya feküdt,
a megbűvölt víz mindenütt
csak izzott tűz-lilián.

A Hold fényében szemléli Isten teremtményeinek nagy nyugalmát.

A hajó árnyán túl láttam a
vízi-kígyók seregét:
habcsipkék úsztak a víz szinén
s ha felugrottak, tündéri fényt
szikráztak szerteszét.

Milyen szépek és boldogok!

A hajó árnyán belül pedig
láttam szépségüket:
kék, lángzöld és bársonyfekete
gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,
mint gyors aranytüzek.

Szivében megáldja őket.

Gyönyörű Élet! Minden gyönyörű
amit teremt az Úr:
áldást mondott rájuk szerető
szivem öntudatlanul:
őrangyal súghatta, hogy ezt
tegyem öntudatlanúl!

A varázs kezd megtörni.

S már tudtam imádkozni: és

megkönnyűlt nyakamon

lazúlt a madár, s lezuhant, s be a

tengerbe, mint az ón.”

Fordította: Szabó Lőrinc

Četrvrti deo

„Bojim te se, stari Mornaru!

Bojim se tvoje suvonjave ruke!

A izdužen si, usukan i mrk

Ko kakav namreškan peščani sprud.

Bojim se tebe i tvog blistavog oka,

I tvoje suvonjave ruke, tako mrke.” –

„Ne boj se, ti Svatu, ne boj!

Od ovog je sveta to telo.

Sam, sam, sam-samcijat,

Sam na širokoj pučini morskoj!

I nikakav se svetac nije sažalio na

Moju dušu u ropcu.

To mnoštvo ljudi, tako lepih!

I svi su mrtvi ležali:

A hiljadu hiljada ljigavih stvorova

Živelo je dalje; pa tako i ja.

Pogledao sam na ustajalo more,

I skrenuo pogled s njega;

Pogledao sam na istrulelu palubu,

A na njoj su ležali mrtvi.

Pogledao sam ka nebu i pokušao da se molim,

Ali kad god bi molitva navrla,

Proročan je šapat izlazio i činio

Srce moje suvim poput praha.

Sklopih kapke i ostavih ih sklopljene,

A jabučice su kao bila tukle;

Jer nebo i more, more i nebo

Ležali su kao tovar na mome iznurenom oku,

A mrtvi su mi uz stopala bili.

Hladan znoj tekao je iz njihovih udova,

Ni trulili, ni zaudarali nisu:

Pogled kojim su me gledali

Nikako da se ugasi.

Kletva siročeta odvukla bi u pakao

I duha s visine;

Ali oh! užasnija od toga

Jeste kletva u oka mrtva čoveka!

Sedam dana, sedam noći gledao sam tu kletvu,

Pa ipak nisam mogao da umrem.

Mesec na svom putu krete uz nebo,

I nigde ne zastade:

Lagano se uzdizao,

A zvezda-dve kraj njega –

Njegovi zraci rugali su se zaparnoj pučini,

Kao april popaloj slani;

Ali na mestu na koje je brod bacao golemu senku,

Začarana je voda neprestano gorela,

Tiha i stravično crvena.

Iza senke broda,

Posmatrao sam vodene zmije:

Ostavljale su za sobom trag belog bleska,

A kada su izronile, vilinsko svetlo

Rasu se kao pahuljice inja.

U senci broda

Posmatrao sam njihovu gizdavu odeždu:

Plave, sjajno zelene i kadifasto crne,

Uvijale su se i plivale; a svaka im je putanja

Bila blesak zlatne vatre.

O, srećni živi stvorovi! nikakve reči

Njihovu lepotu ne bi mogli da dočaraju:

Izvor ljubavi grunu iz moga srca

I ja ih nesveno blagoslovih:

Sigurno se moj dobri svetac smilovao na me

I ja ih nesvesno blagoslovih.

Istoga trenutka, uzmogoh da se molim;

A sa mog vrata sasvim lako

Albatros spade i potonu

Poput olova u more.

Prevod: Jelena Stakić

Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part V – V. rész – Peti deo)

PART V

Oh sleep ! it is a gentle thing,
Beloved from pole to pole !
To Mary Queen the praise be given !
She sent the gentle sleep from Heaven,
That slid into my soul.

By grace of the holy Mother, the ancient Mariner is refreshed with rain.

The silly buckets on the deck,
That had so long remained,
I dreamt that they were filled with dew ;
And when I awoke, it rained.

My lips were wet, my throat was cold,
My garments all were dank ;
Sure I had drunken in my dreams,
And still my body drank.

I moved, and could not feel my limbs :
I was so light--almost
I thought that I had died in sleep,
And was a blesséd ghost.

He heareth sounds and seeth strange sights and commotions in the sky and
the element.

And soon I heard a roaring wind :
It did not come anear ;
But with its sound it shook the sails,
That were so thin and sere.

The upper air burst into life !
And a hundred fire-flags sheen,
To and fro they were hurried about !
And to and fro, and in and out,
The wan stars danced between.

And the coming wind did roar more loud,
And the sails did sigh like sedge ;
And the rain poured down from one black cloud ;
The Moon was at its edge.

The thick black cloud was cleft, and still
The Moon was at its side :
Like waters shot from some high crag,
The lightning fell with never a jag,
A river steep and wide.

The bodies of the ship's crew are inspired, and the ship moves on ;

The loud wind never reached the ship,
Yet now the ship moved on !
Beneath the lightning and the Moon
The dead men gave a groan.

They groaned, they stirred, they all uprose,
Nor spake, nor moved their eyes ;
It had been strange, even in a dream,
To have seen those dead men rise.

The helmsman steered, the ship moved on ;
Yet never a breeze up-blew ;
The mariners all 'gan work the ropes,
Where they were wont to do ;
They raised their limbs like lifeless tools--
We were a ghastly crew.

The body of my brother's son
Stood by me, knee to knee :
The body and I pulled at one rope,
But he said nought to me.

But not by the souls of the men, nor by dæmons of earth or middle air, but
by a blessed troop of angelic spirits, sent down by the invocation of the
guardian saint.

`I fear thee, ancient Mariner !'
Be calm, thou Wedding-Guest !
'Twas not those souls that fled in pain,
Which to their corses came again,
But a troop of spirits blest :

For when it dawned--they dropped their arms,
And clustered round the mast ;
Sweet sounds rose slowly through their mouths,
And from their bodies passed.

Around, around, flew each sweet sound,
Then darted to the Sun ;
Slowly the sounds came back again,
Now mixed, now one by one.

Sometimes a-dropping from the sky
I heard the sky-lark sing ;
Sometimes all little birds that are,
How they seemed to fill the sea and air
With their sweet jargoning !

And now 'twas like all instruments,
Now like a lonely flute ;
And now it is an angel's song,
That makes the heavens be mute.

It ceased ; yet still the sails made on
A pleasant noise till noon,
A noise like of a hidden brook
In the leafy month of June,
That to the sleeping woods all night
Singeth a quiet tune.

[Additional stanzas, dropped after the first edition.]
 

Till noon we quietly sailed on,
Yet never a breeze did breathe :
Slowly and smoothly went the ship,
Moved onward from beneath.

The lonesome Spirit from the south-pole carries on the ship as far as the
Line, in obedience to the angelic troop, but still requireth vengeance.

Under the keel nine fathom deep,
From the land of mist and snow,
The spirit slid : and it was he
That made the ship to go.
The sails at noon left off their tune,
And the ship stood still also.

The Sun, right up above the mast,
Had fixed her to the ocean :
But in a minute she 'gan stir,
With a short uneasy motion--
Backwards and forwards half her length
With a short uneasy motion.

Then like a pawing horse let go,
She made a sudden bound :
It flung the blood into my head,
And I fell down in a swound.

The Polar Spirit's fellow-dæmons, the invisible inhabitants of the element,
take part in his wrong ; and two of them relate, one to the other, that
penance long and heavy for the ancient Mariner hath been accorded to the
Polar Spirit, who returneth southward.

How long in that same fit I lay,
I have not to declare ;
But ere my living life returned,
I heard and in my soul discerned
Two voices in the air.

`Is it he ?' quoth one, `Is this the man ?
By him who died on cross,
With his cruel bow he laid full low
The harmless Albatross.

The spirit who bideth by himself
In the land of mist and snow,
He loved the bird that loved the man
Who shot him with his bow.'

The other was a softer voice,
As soft as honey-dew :
Quoth he, `The man hath penance done,
And penance more will do.'

V. rész

Óh álom, akit mindenki áld
a két Sarok között!
Hozsánna, hozsánna Máriának!
Õ küldte az álmot, mely kifáradt
lelkembe költözött!

A szent Anya kegyelméből a Vén Tengerészt eső üdíti.

Álmomban víz töltötte meg
a fedélzetre kirakott
sok nyomorú vödört; s mikor én
ébredtem: esõ zuhogott.

Torkom s ajakam lehült, ruhám
átázott, nyirkos lett.
Nyilván ittam álmomban is
de most a test ivott.

Mozdultam: tagjaim oly üdék!
Mintha álmomban el-
haltam volna: mint üdvözült
ébredtem újra fel.

Hall hangokat és lát különös látványokat és mozgásokat az égben és az elemben.

S nemsoká felzúgott a szél,
még csak messzi fütyűlt
de hangja is a roskatag
vitorláknak feszült.

Feltámadt, csattant a magas ég!
Száz lánglobogó ragyogott
hányódva föl-le, ide-oda!
S köztük frissen táncoltak a
sápatag csillagok.

S ránk bődült a szél; sás gyanánt
zizegtek a kötelek;
vak felleg záporozott le ránk;
élén a Hold lebegett.

Nyílt a sötét felhő; a Hold
most is mellette haladt;
s mint bércről meredeken zuhogó
patak: hullott a sok suhogó,
széles villám-szalag.

A hajóslegények teteme átlelkesül és a hajó elindul:

Nem érte el a zúgó szél; de hajónk
most már tovább futott!
S villám s Hold közt egyszerre mind
felnyögött a halott.

Nyögött, mozdúlt és mind felállt
– szemük némán figyelt –
álomnak is különös, hogy a
sok hulla élni kelt.

Kormány iránt suhant a hajó,
bár szele semmi sem;
matróznép húzta a kötelet
s tett-vett a fedélezeten;
de karjuk, mint gép karja járt,
kísértetiesen.

de se nem emberi lelkek, se nem földi, avagy a középsõ légbõl való démonok, hanem a Védszent könyörgésére leküldött angyali lelkek dicsőült csapatának hatalma által.

Aki térdemnél térdepelt

öcsém halott fia volt,
együtt húztuk a kötelet,
de egyikünk se  se szólt.”

”Félek tõled, vén Tengerész!”
”Ne félj, fiam!... Nem a meg-
halt lelkek tértek vissza,– nem
a régi lelkek a testbe, hanem
üdvözűlt szellemek:

mert hajnalra karjuk lehullt
s a fő-árbóc körűl
dal kél, lassan és édesen,
az ajkaik közűl.

Az édes hang mind körbe szállt
s a Nap felé repűlt
s lassan mind visszatért, – maga,
vagy a többivel elvegyült.

Majd mint mikor égből hull alá
a pacsirta éneke,
majd mint ha csttog a sok madár
zengett az ég, zengett az ár,
a tolongó zene.

Most mint teljes zenekart, azután

mint fuvola énekét
hallgatta, majd mint angyali dalt..
a magasságos ég.

Szűnt az ének; de vásznaink
délig zsongták a dalt:
ahogy bús csermely a lombruhás
június-éjszaka halk
és álmodó erdeinek
zeng álmodó morajt.

Délig vitt a vitorla, noha
nem voltak szelei;
lágyan, szelíden siklott a hajó,
alulról vont valami.

A magányos délsarki Szellem tovább viszi a hajtó az Egyenlítőig, engedelmeskedve az angyali csapatnak, de még mindig bosszút követel.

Ködországból kilenc nagy öl
mélységben úszva szállt
velünk a Szellem, s vele hajónk
nyugodtan utat talált;
délre megszünt a vitorla-dal, és
a hajó is megállt.

Tengerre szegezte árbocunk
a Nap: fölötte ringott;
akkor nagyot reccsent a hajó
s durván, röviden megingott;
félhossza előre-hátra dőlt
s durván zökkenve megingott.

Majd mint riadt paripa, úgy
szökkent, magasba, fel:
arcomba lökte a vért e lökés
s ájultan estem el.

A Sarki Szellem démon-kisérői, az elem láthatatlan lakói, részt vesznek társuk  sérelmében, és közülük ketten elmondják egymásnak, hogy a Szellem kérésére hosszú és nagy vezeklést szabtak a Vén Tengerészre: és hogy a Szellem visszafordult Délnek.

Hogy mily soká feküdtem így,
nem sejtem; vissza se tért
még öntudatom: s testem fölött
- hallottam - két hang röpködött
s egymáshoz így beszélt:

”Ez az?” - kérdezte az egyik - ”Ez az?
Krisztusra! az  ő gonosz
nyilának áldozata az
ártatlan Albatrosz.

A Szellem, aki egyedül lakik a
Sarkon, szerette az
emberszeretõ madarat, kit ő
megölt, a vad nyilas!”

A másik hang lágyabb, szelidebb
s édes volt, mint a méz:
”Már érte elég” – szólt – „s éri még
bánat s bünhödés.”

Fordította: Szabó Lőrinc

Peti deo

Oh, san! Tu blagotvornu stvar

Vole s kraja na kraj sveta!

Mariji Kraljici nek je hvala!

Ona s Neba posla blagotvorni san,

Koji se lagano uvuče u moju dušu.

Za pusta vedra na palubi,

Koja su dugo tako stajala,

Usnih da su se napunila rosom;

A kad se probudih – kiša je padala.

Usne mi behu vlažne, grlo nahlađeno,

Odeća sva promočena;

Sigurno sam se napojio u snu,

A i dalje mi je telo pilo.

Pokretoh se i udove da osetim ne mogoh:

Tako sam lagan bio – gotovo

Pomislih da sam u snu preminuo

I postao blažena sen.

A uskoro začuh hučanje vetra:

Nije dopirao blizu;

Ali hukom svojim tresao je jedra

Što onoliko behu istanjena i spržena.

Visoko gore vazduh naglo živnu!

I stotine plamenih zastava blesnu,

Povijajući se tamo-amo;

Tamo-amo, napred-nazad,

A med njima su poigravale bledunjave zvezde.

A vetar, sve bliži, hučao je sve glasnije

I jedra su šuštala kao šaš;

Kiša pljusnu iz jednog crnog oblaka;

Mesec mu je bio uz rub.

Zagusnut crni oblak raspuče se, a i dalje

Mesec mu je bio uz bok:

Kao vode kad se sruče s kakve visoke litice,

Munja bez i najmanjeg zastoja procepi

Reku strmu i široku.

Hučan vetaru opšte nije dopro do broda,

A brod ipak krete napred!

Pod munjom i Mesecom

Od mrtvih se začu jecanje.

Ječali su, razdrmavali se, svi su ustali,

Nisu ni progovorili ni skrenuli očima;

Čudno je bilo, čak i u snu,

Videti te mrtve kako ustaju.

Kormilar je upravljao, brod se pokrete;

A niotkuda vetar da dune;

Svi se mornari latiše užadi

Tamo gde su i navikli da rade:

Pokretali su udove kao beživotne alatke –

Avetinjska smo posada bili.

Telo mog brata sina

Stajalo je kraj mene, bok uz bok;

To telo i ja vukli smo jedan konop,

Ali ništa mi ne reče ono.”

„Bojim te se stari Mornaru!”

„Smiri se, ti Svatu!

Nisu to bile one duše što su u mukama netale

Pa se vratile u svoja tela,

Već jato svetih duhova:

Jer po svanuću – oni spustile ruke,

I okupiše se oko jarbola;

Umilni zvuci izviše im se lagano iz usta,

I napustiše njihova tela.

Okolo-naokolo lebdeo je svaki umilni zvuk,

A potom se uzneo ka Suncu;

Lagano su se zvuci ponovo vraćali,

Čas složno, čas jedan po jedan.

Čas bih – rasutu s neba –

Začuo ševinu pesmu;

Čas sve ptičice što ih ima

Kao da su punile more i zrak

Svojim umilim cvrkutom!

A čas kao da su svirali svi instrumenti,

Pa onda samo usamljena flauta;

A onda se začula anđeoska pesma,

Pred kojom i nebo postaje nemo.

Prestade; no jednako su jedra  i dalje

Prijatno šumela do podneva,

Šumela kao skriven potočić

Olistaloga meseca juna,

Koji uspavanoj šumi po svu noć

Napev pevuši tihi.

Do podneva smo mirno jedrili

Iako ni daška vetra ne beše:

Lagano i mirno klizio je brod,

Pokretan unapred odozdo.

Pod kobilicom, devet hvati duboko,

Iz zemlje magle i snega,

Duh je plovio; a on je i bio taj

Koji je dao brodu da se kreće.

U podne jedra prestaše da bruje,

A i brod stade u mestu.

Sunce, tačno nad jarbolom,

Prikovalo je brod za okean;

Ali časak kasnije, on ponovo krete

Kratkim, nemirnim trzajem –

Unazad, unapred, sa pola svoje dužine,

Kratkim, nemirnim trzajem.

Zatim kao konj pušten da se propne,

On naglo poskoči:

Krv mi od tog jurnu u glavu,

I ja padoh bez svesti.

Koliko sam u toj blaženosti ležao,

Ne mogu da kažem;

No pre no što sam se u život povratio,

Začuh i u duši svojoj razaznah

Dva glasa u vazduhu.

„Je l΄ to on?” reče jedan, „ Da li je to taj čovek?

Onoga mi što je umro na krstu,

Svojom svirepom strelom on namrtvo obori

Bezazlegog Albatrosa.

Duh koji čami sam

U zemlji magle i snega,

Voleo je pticu koja je volela čoveka

A on je usmrtio iz svog samostrela.”

Drugi glas bio je blaži,

Blag baš kao medna rosa:

On reče: „Čovek je otpočeo da ispašta,

I ostalo mu je da ispašta još.”

Prevod: Jelena Stakić

Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part VI – VI. rész – Šesti deo)

PART VI

FIRST VOICE

`But tell me, tell me ! speak again,
Thy soft response renewing--
What makes that ship drive on so fast ?
What is the ocean doing ?'

SECOND VOICE

`Still as a slave before his lord,
The ocean hath no blast ;
His great bright eye most silently
Up to the Moon is cast--

If he may know which way to go ;
For she guides him smooth or grim.
See, brother, see ! how graciously
She looketh down on him.'

The Mariner hath been cast into a trance ; for the angelic power causeth
the vessel to drive northward faster than human life could endure.

FIRST VOICE

`But why drives on that ship so fast,
Without or wave or wind ?'

SECOND VOICE

`The air is cut away before,
And closes from behind.

Fly, brother, fly ! more high, more high !
Or we shall be belated :
For slow and slow that ship will go,
When the Mariner's trance is abated.'

The supernatural motion is retarded ; the Mariner awakes, and his penance
begins anew.

I woke, and we were sailing on
As in a gentle weather :
'Twas night, calm night, the moon was high ;
The dead men stood together.

All stood together on the deck,
For a charnel-dungeon fitter :
All fixed on me their stony eyes,
That in the Moon did glitter.

The pang, the curse, with which they died,
Had never passed away :
I could not draw my eyes from theirs,
Nor turn them up to pray.

The curse is finally expiated.

And now this spell was snapt : once more
I viewed the ocean green,
And looked far forth, yet little saw
Of what had else been seen--

Like one, that on a lonesome road
Doth walk in fear and dread,
And having once turned round walks on,
And turns no more his head ;
Because he knows, a frightful fiend
Doth close behind him tread.

But soon there breathed a wind on me,
Nor sound nor motion made :
Its path was not upon the sea,
In ripple or in shade.

It raised my hair, it fanned my cheek
Like a meadow-gale of spring--
It mingled strangely with my fears,
Yet it felt like a welcoming.

Swiftly, swiftly flew the ship,
Yet she sailed softly too :
Sweetly, sweetly blew the breeze--
On me alone it blew.

And the ancient Mariner beholdeth his native country.

Oh ! dream of joy ! is this indeed
The light-house top I see ?
Is this the hill ? is this the kirk ?
Is this mine own countree ?

We drifted o'er the harbour-bar,
And I with sobs did pray--
O let me be awake, my God !
Or let me sleep alway.

The harbour-bay was clear as glass,
So smoothly it was strewn !
And on the bay the moonlight lay,
And the shadow of the Moon.

[Additional stanzas, dropped after the first edition.]


The rock shone bright, the kirk no less,
That stands above the rock :
The moonlight steeped in silentness
The steady weathercock.

The angelic spirits leave the dead bodies,

And the bay was white with silent light,
Till rising from the same,
Full many shapes, that shadows were,
In crimson colours came.

And appear in their own forms of light.

A little distance from the prow
Those crimson shadows were :
I turned my eyes upon the deck--
Oh, Christ ! what saw I there !

Each corse lay flat, lifeless and flat,
And, by the holy rood !
A man all light, a seraph-man,
On every corse there stood.

This seraph-band, each waved his hand :
It was a heavenly sight !
They stood as signals to the land,
Each one a lovely light ;

This seraph-band, each waved his hand,
No voice did they impart--
No voice ; but oh ! the silence sank
Like music on my heart.

But soon I heard the dash of oars,
I heard the Pilot's cheer ;
My head was turned perforce away
And I saw a boat appear.

[Additional stanza, dropped after the first edition.]
 

The Pilot and the Pilot's boy,
I heard them coming fast :
Dear Lord in Heaven ! it was a joy
The dead men could not blast.

I saw a third--I heard his voice :
It is the Hermit good !
He singeth loud his godly hymns
That he makes in the wood.
He'll shrieve my soul, he'll wash away
The Albatross's blood.

VI. rész

Elsõ hang:

”De szólj csak! szólj csak újra! beszélj:
ily széditő ütemmel
mi űzi, mi hajtja a hajót?

Mit csinál most a tenger?”

Második hang:

”Rabszolgaként, aki nézi urát
– szellõje habot se tör –
nagy fényszemével az óceán
némán les a Holdra föl,

hogy merre haladjon (az vezeti
szelíden vagy haragosan).
Nézd, testvér! pillantása reá
mily nyájasan suhan!”

A Tengerész delejes álomba esett: mert az angyali hatalom gyorsabban hajtja Északnak a hajót, mint ahogyan emberi élet el bírná viselni.

Elsõ hang:

”Ha se szél, se tenger: a hajót
mi hajtja? mily erõ?...”

Második hang:

”Utat nyit előtte, mögötte pedig
bezárul a levegő.

Föl most, siess, testvér siess!
Már hívnak: el ne késsünk!
Mind lassabban megy majd a hajó,
ha felébred tengerészünk.”

A természetfölötti mozgás meglassult; a Tengerész felébred és újra kezdődik a vezerklése.

Fölébredtem, hajónk futott,
mint csöndes, jó időben,
hűs éjszaka volt, fent állt a Hold,
s a halottak mind előttem.

Mint síri lakók, a fedélzeten
úgy álltak a legények
és rám tapadó, köves szemükön
a Hold visszfénye égett.

Mit haltak, az átkos kínhalál
még nem múlt róluk el
s nem birt tőlük megválni szemem
vagy imára szállni fel.

Az átok végre kiengesztelődik.

S ekkor - megtört a varázs: megint
láttam a zöld vizet,
messzire, de alig, ami
a közelben rémitett:

mint aki magányos uton halad
- a szíve fél, remeg -
s ha hátratekint, szaladni kezd
s többé nem állna meg,
mert tudja: mögötte iszonyatos
ördög fut és liheg.

De csakhamar rám fújt a szél
s zajt nem s fodrot se vert:
nem a vízen szállt, és nyomán
zsongás, árny, semmi se kelt.

Arcomba, hajamba kapott (tavaszi
szél leng igy a réteken) -
zavarom keverte, de csoda-új
üdvözlet volt nekem.

Édesen, édesen szállt a hajó,
s bár gyorsan, oly puhán!
élesen, élesen fújt a szél,
és rám fújt, rám csupán.

És a Vén Tengerész meglátja szülőföldjét.

Óh boldog álom! Az Őrtorony
lángol ott igazán?
Ez itt a templom? ez a domb?
s ez itt az én hazám?

Az öbölgátat elérve ima
zokogott át lelkemen:
Ébressz, Uram, vagy add, hogy ez az
álom örök legyen!

A kikötő, mint tiszta tükör,
simán elénk hajolt;
bujdosni fény- s árnyképeket
rajzolt lapjára a Hold.

Fénylett a szikla s a sziklatetõn
a templom is: magas
tornyán a Hold szikráiban
ázott a szélkakas.

Az angyali szellemek elhagyják a halott testeket,

Fény s csönd lebegett a vizek felett
és karmazsin árnyai
váz-alakoknak nesztelen
keltek belőle ki.

és saját fényalakukban jelennek meg.

A hajó-orrtól nem messze állt
az árnycsapat; szemem
visszafordúlt, s - az égre! - mit
láttam a fedélzeten?!

Minden halott némán feküdt,
ahogy megmerevedett
s ragyogva egy-egy fényszeráf
állt minden hulla felett.

Kezét lengete a sok szeráf
oly szép volt, oly csodás!
Égi fáklyaként lobogott
partnak a látomás.

Kezét lengette a sok szeráf
és nem szólt sohasem:
de, óh, csöndjük mint zene
áradt szét lelkemen.

S egyszerre fülem evezők zaja és
hahó ütötte meg;
nehezen fordúlt csak arra fejem
s láttam: csónak közeleg.

A révkalauz meg a  fia jött,
gyorsan szelték a habot:
óh szent ég! nem ronthatta meg
örömöm a sok halott!

A harmadik a jó Remete volt,
kit a két hajós kisért;
maga szerzett s zengett szent dalokat
és az erdőben élt.
Meggyóntat ő, lemossa ő
lelkemről majd a vért!

Fordította: Szabó Lőrinc

Šesti deo

Prvi glas

„Ali reci mi, reci! Govori ponovo

Tvoj blagi odgovor još jedan daj –

Šta taj brod tera tolikom brzinom?

Šta to okean radi?”

Drugi glas

„Tih kao rob pred gospodarom,

Okean je bez vetra;

Svoje veliko svetlo oko on u najvećoj tišini

Ka Mesecu uzdiže –

Da bi saznao na koju stranu da kerene;

Jer Mesec, blag ili strog, upravlja njime.

Gle, brate, gle! kako milosrdno

On gleda dole na njega.”

Prvi glas

„Ali što tako brzo plovi ovaj brod,

A nema ni talasa ni vetra?”

Drugi glas

„Pred njim se razdvaja vazduh

A iza njega sklapa.

Let΄, brate, let΄! Više, još više!

Inače ćemo odocnuti:

Jer sporo, sporo ići će taj brod

Kad umine Mornarev zanos”

Probudih se, i videh da jedrimo

Kao kad je vreme povoljno:

Beše noć, tiha noć, mesec odskočio visoko;

Mrtva posada bila je na okupu.

Svi su zajedno stajali na palubi,

Za robijašku mrtvačnicu spremni:

Svi su uprli u mene svoje skamenjene oči

Što su se na Mesečini sjajile.

Bolni grč, kletva s kojom su umrli

Nikako da se ugasi:

Nisam mogao da odvratim svoje oči od njihovih,

Niti da ih nateram na molitvu. –

A tad te ukletosti nesta: još jednom

Osmotrio sam okean zelen

I gledao unapred u dalj, pa ipak video malo

Od onoga što se ranije videlo.

Kao neko ko po osamljenom putu

Korača pun straha i zebnje,

I, pošto se jednom osvrnuo, ide dalje

I ne okreće više glavu;

Jer zna, neki grozan zloduh

U stopu se za njim vuče.

No na mene uskoro pirnu vetar,

Ni šuma ni pokreta ne napravi;

Putanja mu nije vodila morem,

Namreskana i  zatamnjena.

Nosio mi je kosu, hladio obraz

Kao proletnji povetarac s livade –

Čudnovato se preplitao s mojim strahovima,

A ipak je bio kao dobrodošlica.

Hitro, hitro plovi brod

No ipak glatko brodi:

lagano, lagano pirka vetrić –

Na mene samo pirka.

Oh, radosna li sna! da l΄ je to zbilja

Vrh svetionika što vidim?

Da li je ovo breg? Da li je ovo crkva?

Da li je ovo moja rodna gruda?

Prođosmo kraj pristanišnog gata,

I ja sam jecajući molio –

O, daj mi da budan budem, moj Bože!

Ili de prespavam mi daj. –

Pristanišni je zaliv bio jasan poput ogledala

Tako je glatko razliven bio!

A na vodi je Mesečina počivala,

I od Meseca senka.

Stena se presavijala, a isto i crkva

Što nad stenom stoji:

Mesečina je tišinom obavila

Mirni vetrokaz.

I zaliv se beleo u nečujnoj svetlosti,

Kad se iz nje izdigoše

Mnoga obličja, senke što su bile

Grimiznih boja.

Na maloj razdaljini od pramca

Te grimizne senke stajale su:

Skrenuh pogled na palubu –

O, Hriste! Šta ugledah ja tamo!

Svaka se trupina prostrta ležala, prostrta i beživotna,

Ali svetog mi raspeća!

Anđeo-svetlonoša, serafim,

Na svakoj je trupini stajao.

Serafimi iz tog jata svi su rukom mahali:

Beše to nebeski prizor!

Stajali su kao znaci kopnu,

Svaki – predivna svetlost:

Serafimi iz tog jata svi su rukom mahali,

Izustili nisu ni glasa –

Ni glasa: ali oh! tišina uroni

Kao muzika u moje srce.

No uskoro začuh pljuskanje vesala,

I začuh Krmarev usklik;

Glava mi se sama na tu stranu okrete

I ja ugledah čamac kako se pojavljuje.

Krmara, i krmarevog sina

Čuh kako brzo pristižu:

Gospode na Nebesima! To beše radost

Koju mrtvi nisu mogli da pomute.

Ugledah i trećeg – začuh mu glas:

To Isposnik je dobri!

On glasno peva svoje pobožne himne

Što ih je ispevao u šumi.

On će dati oprost mojoj duši, on će sprati

Albatrosovu krv.

Prevod: Jelena Stakić