Stevan Tontić Smrt u kući – Halál a házban

Stevan Tontić (Sanski Most, 30. 12. 1946 - )



Smrt u kući

Bila nam je Smrt u Kući

osnovnog nam čovjeka uzela

Inače nismi imali puno toga:

imali smo

zemlju, vatru

vazduh, vodu

i čovjeka toga osnovnog

što Mater nam je bio

Suštog našeg čovjeka

sad drugi sušti ljudi

zavijaju u zastavu od tišine.

(7. 5. 80)

Halál a házban

Házunkba költözött a Halál

pilléreket tartó embert vitt el

Nem voltunk különösen gazdagok:

rendelkeztünk

földdel, tűzzel

éggel, vízzel

Anyánk személyében

pilléreket tartó emberrel

Igaz tiszta emberünket

más igaz emberek

most a csend zászlajába burkolják.

(1980. 07. 05.)

Fordította: Fehér Illés

Paul Verlaine Les vaincus – A legyőzöttek

Paul Verlaine (Portrait by Eugene Carriere)

(Metz 30 March 1844 – Paris 8 January 1896)



Les vaincus

À Louis-Xavier de Ricard.

I

La Vie est triomphante et l'Idéal est mort,
Et voilà que, criant sa joie au vent qui passe,
Le cheval enivré du vainqueur broie et mord
Nos frères, qui du moins tombèrent avec grâce.

Et nous que la déroute a fait survivre, hélas !
Les pieds meurtris, les yeux troubles, la tête lourde,
Saignants, veules, fangeux, déshonorés et las,
Nous allons, étouffant mal une plainte sourde,

Nous allons, au hasard du soir et du chemin,
Comme les meurtriers et comme les infâmes,
Veufs, orphelins, sans toit, ni fils, ni lendemain,
Aux lueurs des forêts familières en flammes !

Ah ! puisque notre sort est bien complet, qu'enfin
L'espoir est aboli, la défaite certaine,
Et que l'effort le plus énorme serait vain,
Et puisque c'en est fait, même de notre haine,

Nous n'avons plus, à l'heure où tombera la nuit,
Abjurant tout risible espoir de funérailles,
Qu'à nous laisser mourir obscurément, sans bruit,
Comme il sied aux vaincus des suprêmes batailles.

II

Une faible lueur palpite à l'horizon
Et le vent glacial qui s'élève redresse
Le feuillage des bois et les fleurs du gazon ;
C'est l'aube ! tout renaît sous sa froide caresse.

De fauve l'Orient devient rose, et l'argent
Des astres va bleuir dans l'azur qui se dore ;
Le coq chante, veilleur exact et diligent ;
L'alouette a volé, stridente : c'est l'aurore !

Éclatant, le soleil surgit : c'est le matin !
Amis, c'est le matin splendide dont la joie
Heurte ainsi notre lourd sommeil, et le festin
Horrible des oiseaux et des bêtes de proie.

Ô prodige ! en nos coeurs le frisson radieux
Met à travers l'éclat subit de nos cuirasses,
Avec un violent désir de mourir mieux,
La colère et l'orgueil anciens des bonnes races.

Allons, debout ! allons, allons ! debout, debout !
Assez comme cela de hontes et de trêves !
Au combat, au combat ! car notre sang qui bout
A besoin de fumer sur la pointe des glaives !

III

Les vaincus se sont dit dans la nuit de leurs geôles :
Ils nous ont enchaînés, mais nous vivons encor.
Tandis que les carcans font ployer nos épaules,
Dans nos veines le sang circule, bon trésor.

Dans nos têtes nos yeux rapides avec ordre
Veillent, fins espions, et derrière nos fronts
Notre cervelle pense, et s'il faut tordre ou mordre,
Nos mâchoires seront dures et nos bras prompts.

Légers, ils n'ont pas vu d'abord la faute immense
Qu'ils faisaient, et ces fous qui s'en repentiront
Nous ont jeté le lâche affront de la clémence.
Bon ! la clémence nous vengera de l'affront.

Ils nous ont enchaînés ! mais les chaînes sont faites
Pour tomber sous la lime obscure et pour frapper
Les gardes qu'on désarme, et les vainqueurs en fêtes
Laissent aux évadés le temps de s'échapper.

Et de nouveau bataille ! Et victoire peut-être,
Mais bataille terrible et triomphe inclément,
Et comme cette fois le Droit sera le maître,
Cette fois-là sera la dernière, vraiment !

IV

Car les morts, en dépit des vieux rêves mystiques,
Sont bien morts, quand le fer a bien fait son devoir
Et les temps ne sont plus des fantômes épiques
Chevauchant des chevaux spectres sous le ciel noir.

La jument de Roland et Roland sont des mythes
Dont le sens nous échappe et réclame un effort
Qui perdrait notre temps, et si vous vous promîtes
D'être épargnés par nous vous vous trompâtes fort.

Vous mourrez de nos mains, sachez-le, si la chance
Est pour nous. Vous mourrez, suppliants, de nos mains.
La justice le veut d'abord, puis la vengeance,
Puis le besoin pressant d'opportuns lendemains.

Et la terre, depuis longtemps aride et maigre,
Pendant longtemps boira joyeuse votre sang
Dont la lourde vapeur savoureusement aigre
Montera vers la nue et rougira son flanc,

Et les chiens et les loups et les oiseaux de proie
Feront vos membres nets et fouilleront vos troncs,
Et nous rirons, sans rien qui trouble notre joie,
Car les morts sont bien morts et nous vous l'apprendrons.

A legyőzöttek

Louis-Xavier de Ricard- nak

I.
Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
marcangolva tipor a győztesek lova
rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.

Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.

Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
mint gyilkos banda, mint megannyi meggyalázott;
nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
utunkra erdeink lángja vet rőt világot!

Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
végleg minden remény, biztos a csata veszte,
a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre

sem képes már, mire a földre éj terül,
balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
mint döntő harc után illő a veszteseknek.

II.
A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
a fák lombjait, a virágos réteket.
A virradat! üdén simogat hűvös ujja.

Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
a kakas, e serény és éber őr rikolt;
harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!

Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
és a dögmadarak iszonyú lakomáját.

Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.

Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!

III.
A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
ereinkben kering a vér, e drága kincs.

Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
arcunkból, homlokunk mögött még gondolat
terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.

Meggondolatlanul baklövést baklövésre
halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.

Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
s közben a szökevény egérutat vehet.

Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!

IV.
Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
halott: megteszi a kardvas azt, ami kell,
hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.

Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.

Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
sürgősebbet a szebb jövő sem követel.
S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
kifolyt véreteket örömmel issza be,
melynek zamatos fanyar párája felszáll,
és vörösleni kezd a felhők pereme.

S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.

Fordította: Kálnoky László



Bertolt Brecht Lied über die guten Leute – Dal a jó emberekről

Bertolt Brecht

(Augsburg 10 February 1898 – Berlin 14 August 1956)

Lied über die guten Leute

1

Die guten Leute erkennt man daran

Daß sie besser werden

Wenn man sie erkennt. Die guten Leute

Laden ein, sie zu verbessern, denn

Wovon wird einer klüger? Indem er zuhört

Und indem man ihm etwas sagt.

2

Gleichzeitig aber

Verbessern sie den, der sie ansieht und den

Sie ansehen. Nicht indem sie einem helfen

Zu Futterplätzen oder Klarheit, sondern mehr noch dadurch

Daß wir wissen, diese leben und

Verändern die Welt, nützen sie uns.

3

Wenn man zu ihnen hinkommt, sind sie da.

Sie erinnern sich ihres eigenen

Alten Gesichts bei dem letzten Treffen.

Wie immer sie sich verändert haben -

Denn gerade sie ändern sich -

Sie sind höchstens kenntlich geworden.

4

Sie sind wie ein Haus, an dem wir mitgebaut haben

Sie zwingen uns nicht, darin zu wohnen

Manchmal erlauben sie es nicht.

Wir können jederzeit zu ihnen kommen in unserer kleinsten Größe, aber

Was wir mitbringen, müssen wir aussuchen.

5

Für ihre Geschenke wissen sie Gründe anzugeben

Sie weggeworfen wiederfindend, lachen sie.

Aber auch darin sind sie verläßlich, daß wir

Uns selber verlassend auch

Sie verlassen.

6

Wenn sie Fehler machen, lachen wir:

Denn wenn sie einen Stein an die falsche Stelle legen

Sehen wir, sie betrachtend

Die richtige Stelle.

Sie verdienen jeden Tag unser Interesse, wie sie sich

Ihr Brot verdienen jeden Tag.

Sie sind an etwas interessiert

Was außer ihnen liegt.

7

Die guten Leute beschäftigen uns

Sie scheinen allein nichts fertigbringen zu können

Alle ihre Lösungen enthalten noch Aufgaben.

In den gefährlichen Augenblicken auf untergehenden Schiffen

Sehen wir plötzlich ihr Aug groß auf uns ruhen.

Wiewohl wir ihnen nicht recht sind, wie wir sind

Sind sie doch einverstanden mit uns.

Dal a jó emberekről
1
A jó embereket arról ismered meg
Hogy jobbá lesznek
Ha megismered őket. A jó emberek
Vendégül látnak, hogy épüljenek, mert
Abból okul az ember, ha figyel
s ha mondanak is néki valamit.

2
De ők egyúttal
Jobbá teszik azt, aki rájuk néz és
Azt akire néznek. S nem azáltal, hogy betevő falathoz
Vagy a fényre segítik, inkább
Azért, mert tudjuk: élnek ők, s a világot
Megváltoztatva használnak nekünk.

3
Ha fölkeressük, otthon leljük őket.
Nem felejtik, tulajdon régi arcuk
Milyen volt az utolsó találkozáskor.
Bármennyire megváltoztak is
- Mert éppen ők oly változandók -
Legföljebb fölismerhetőbbek lettek.

4
Olyanok, mint egy ház, mit együtt építettünk
Nem kényszerítnek rá, hogy benne lakjunk
S néhanap meg sem engedik.
Bármikor elmehetünk hozzájuk
nagyságunk legszerényebb öltözetében
Csak jól nézzük meg, mit viszünk magunkkal.

5
Tudják a módját, hogy kell ajándékot adni:
Már eldobták, - most meglelték, s nevetnek.
De abban is hagyatkozhatsz reájuk,
Hogy ha önmagad elhagyod
Elhagyod őket is.

6
Ők, ha hibáznak, csak nevetünk:
Mert ha rossz helyre tettek egy követ le
Rájuk tekintve látjuk
Hol lesz jobb helye a kőnek.
Lessük mindennap keresetlen figyelemmel
Hogy keresik meg mindennapi kenyerük.
Valami rajtuk kívül álló
Ügyben érdekeltek ők.

7
A jó emberek dolgot adnak nekünk.
Magukban, úgy látszik, sehogysem boldogulnak.
Minden megoldásukban új feladat feszül.
Veszélyes pillanatokban, ha süllyed a hajó
Meglátjuk hirtelen, hogy tágra nyílt szemük rajtunk pihen.
S habár nem tetszünk nékik, így ahogy vagyunk
Ők velünk tartanak mégis, velünk.

                                  Fordította: Garai Gábor



Giosue Carducci Il bove – Az ökör – The ox – Der Ochse

Giosue Carducci

(Valdicastello, 27 July 1835 - Bologna, 16 February 1907)

Engraving by Giovanni Fattori



Il bove

T'amo, o pio bove; e mite un sentimento
Di vigore e di pace al cor m'infondi,
O che solenne come un monumento
Tu guardi i campi liberi e fecondi, 

0 che al giogo inchinandoti contento
L'agil opra de l'uom grave secondi:
Ei t'esorta e ti punge, e tu co 'l lento
Giro de' pazienti occhi rispondi. 

Da la larga narice umida e nera
Fuma il tuo spirto, e come un inno lieto
Il mugghio nel sereno aer si perde; 

E del grave occhio glauco entro l'austera
Dolcezza si rispecchia ampio e quieto
Il divino del pian silenzio verde.

Az ökör

Szeretlek, ó szelid ökör! Belőled

erő és béke száll, nyugodt, komor.

Ha nézed a szabad, kövér mezőket,

Úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.

Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,

a barna szántót fürgén követed,

ha ösztökél, némán forog nyugalmas,

panasztalan, elégedett szemed.

Fekete orrodból gőzölve lebben

lehelleted, s vígan ujjong az égnek

bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.

És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben

békén sugárzik, édesen merengve

az isteni mezők zöld, tiszta csendje.

Fordította: Kosztolányi Dezső

The ox

I love thee, holy ox: a soothing sense
Of power and peace thou lodgest in my heart.
How solemn, like a monument, thou art,
Watching the pastures fertile and immense!

Or 'neath the yoke with calmness how intense
Dost thou to man's quick toil thine aid impart!
He shouts and goads thee: patient of the smart,
Thine eyes, slow turning, claim more reverence.

From thy broad nostrils, black and moist, doth rise
Thy breath in fragrant incense: like a psalm
Swells on the air thy lowing's joyful strain.

Austerely sweet are thy grave emerald eyes,
And in their depths is mirrored, wide and calm,
All the divine green silence of the plain.

Translated by G. L. Bickersteth

Der Ochse

Dich lieb ich, frommer Ochse, den so milde
GewaltŽge Kraft umhaucht. Wie friedensreich,
Erhaben, ruhig, einem Denkmal gleich,
Siehst du den Acker an und die Gefilde.

Wie du, dem schweren Joche gern dich beugend,
Im Dienst des Menschen ernst gehorsam gehst!
Der stachelt dich und stösst: du aber drehst
Das Haupt, blickst ihn geduldig an und schweigend.

Aus deinen dunklen Nüstern strömt beflügelt
Wie Dampf dein Geist; dein muhendes Gebrüll
Dringt als ein Hymnus zu den reinen Lüften.

In deinem klaren Auge aber spiegelt
Das grüne Land sich; in ihm ruhen still
Der Himmel schweigend und die weiten Triften.

Übersetzung Herman Grimm



Николай Некрасов Еду ли ночыо по улице темной - Nikojaj Nyekraszov Ha éji sötét utakon...

Николай  Некрасов – Nyikolaj Nyekraszov

[December 10 (November 28 o.s.) 1821 – Január 8 1878 (December 28 1877 o.s.)]

Еду ли ночыо по улице темной

Еду ли ночью по улице темной,

Бури заслушаюсь в пасмурный день

Друг беззащитный, больной и бездомный,

Вдруг предо мной промелькнет твоя тень!

Сердце сожмется мучительной думой.

С детства судьба невзлюбила тебя:

Беден и зол был отец твой угрюмый,

Замуж пошла ты - другого любя.

Муж тебе выпал недобрый на долю:

С бешеным нравом, с тяжелой рукой;

Не покорилась - ушла ты на волю,

Да не на радость сошлась и со мной...

Помнишь ли день, как, больной и голодный,

Я унывал, выбивался из сил?

В комнате нашей, пустой и холодной,

Пар от дыханья волнами ходил.

Помнишь ли труб заунывные звуки,

Брызги дождя, полусвет, полутьму?

Плакал твой сын, и холодные руки

Ты согревала дыханьем ему.

Он не смолкал - и пронзительно звонок

Был его крик... Становилось темней;

Вдоволь поплакал и умер ребенок...

Бедная! слез безрассудных не лей!

С горя да с голоду завтра мы оба

Так же глубоко и сладко заснем;

Купит хозяин, с проклятьем, три гроба -

Вместе свезут и положат рядком...

В разных углах мы сидели угрюмо.

Помню, была ты бледна и слаба,

Зрела в тебе сокровенная дума,

В сердце твоем совершалась борьба.

Я задремал. Ты ушла молчаливо,

Принарядившись, как будто к венцу,

И через час принесла торопливо

Гробик ребенку и ужин отцу.

Голод мучительный мы утолили,

В комнате темной зажгли огонек,

Сына одели и в гроб положили...

Случай нас выручил? Бог ли помог?

Ты не спешила печальным признаньем,

   Я ничего не спросил,

Только мы оба глядели с рыданьем,

Только угрюм и озлоблен я был...

Где ты теперь? С нищетой горемычной

Злая тебя сокрушила борьба?

Или пошла ты дорогой обычной

И роковая свершится судьба?

Кто ж защитит тебя? Все без изъятья

Именем страшным тебя назовут,

Только во мне шевельнутся проклятья

   И бесполезно замрут!..

Ha éji sötét utakon…

Ha éji sötét utakon haladok,

Ha viharral bőg a sivár nap,

Fölvillan előttem alélt alakod,

Otthontalan és beteg árnyad!

A bánat, a kín csap a szívemen át,

Rég üldöz téged az élet:

Izgága szegény volt morcos apád,

Szerettél, - mást, nem a férjed.

Mert durva, nehéz kezű volt ez a férj,

Őt adta a balga szerencse.

Nem bírtad el, édes, hogy vele élj -

S nem volt öröm élni velem se.

 

Emlékszel a napra, mikor betegen

Erőtlenül, éhesen ültem?

Fagyos lehelet lengett odabenn

Az üres kamarába körültem.

Bús gyárduda szólt, fény árnyba hajolt,

Kint ólmos esőcske szemergett,

Felsírt a fiad, s langy sóhajodat

Dermedt tenyerébe lehelted.

Csak sírt, zokogott... s a szívünk remegett,

S az este lehullt a világra. -

Kisírta magát s meghalt a gyerek...

Ne sirasd, te szegényke, hiába.

Csak holnapig élünk mi is, ne búsulj,

Az éhség s a bánat elaltat;

Három koporsót vesz a háziúr,

Kivitet s dühösen bekapartat...

 

Ültünk a sarokban, én itt, te meg ott,

Halovány volt s keskeny az arcod,

S kicsírázott titkos gondolatod,

Vívtad lelkedben a harcot.

Elszunnyadtam... S te kicsípve magad,

Mint lagziba, - úgy kilibegtél,

S kapott koporsót csöppnyi fiad,

S vacsorát is az apja ez estén.

Elvertük az éhünk, felgyúlt a sötét

Szoba-mélyen a fény, színe szétfolyt,

Ravatalra helyeztük halott kicsikénk...

Ki segített így meg? az Ég volt?

Nem nyílt meg az ajkad, vallani,

És én se szóltam,

Csak folytak a fájdalom könnyei,

Csak komor és keserű voltam...

 

Most merre lehetsz? Hova vitt a nyomor,

Megtört-e a harc, ez az élet?

Vagy, jaj, a szokott utakra sodor?

S betelik a vad, kusza végzet?

Ki védne, ki óvna? A csúfnevedet

Vihogja világod, e durva,

De bennem az átkok lángja libeg,

Meg-meglobog és kihal újra.

  

Fordította: Kardos László

 

Eino Leino Hautaus – Temetés

Eino Leino

(6 July 1878, Paltamo, Kainuu – 10 January 1926, Tuusula, Uusimaa)



Hautaus

Eellä ensin risti puinen,

sitten pappi partasuinen.

Sitten ruumisvaunut, sitten

lyhyt seura saattajitten.

Sekin kylmä, virallinen,

vaikka varsin toverinen.

Soittokunta sotilaita!

Ken nyt matkaa kuolon maita?

Painettien kylmä kärki

vastaa, jos ei keksis järki.

Kuka? Yksi miljoonista

valtakunnan kasarmista.

Puhuu tuima pohjatuuli,

siintyy soittajankin huuli

On nyt aamu Uudenvuoden.

Tuonko tuli myötään tuoden?

Naky vaiko vertauskuva?

Ei! Vain taulu unhottuva.

Hautaa vain nyt valtakunta

poikaa kesken pohjan lunta.

Nimetöntä, suurta lasta

kivääriä kantamasta.

Marssimasta maita, soita,

elon lyhven louhikoita.

Vierryt lie hän Venäjältä.

Täällä päättyi päivät hältä.

Kuka? Yksi miljoonista

takin harmaan kantajista.

Niistä, joiden hartehilla

mahti maan on mahtajilla.

Soitto soi niin suruisasti.

Katson kadun päähän asti.

Itkettäis, jos ilkeis. Huuli

vavahtaa, käy pohjatuuli.

Siittää sydän mieltä monta,

rakkautta rajatonta.

Myötämieltä miljoonien

lumen alle painuvien.

Temetés

Elől fakeresztet visznek

egy sírdombra durva dísznek.

Szakállas pap. Fák, fehérek,

Koporsó és gyászkíséret.

Hideg kiséret ez, pedig

bajtársak, akik temetik.

Rezesbanda fújja lassan.

Kit kisérnek sírba mostan?

Hideg fényű szuronyok

megmondják, ha nem tudod:

Milliók közül visznek egyet,

ki kaszárnyák kosztján tengett.

Északi szél sír sóhájtva,

kék a muzsikusok ajka.

Szemem az arcokra réved –

Hát így kezdjük az újévet?

Jelkép ez? Nem, csak tűnő kép

Nem ismered néma hősét.

Most a magas kormány temet

fagyos földbe egy tetemet.

Egy névtelen nagy gyereket,

hordott fényes fegyvereket,

Menetelt sáron, havon át,

és megpihent, már nincs tovább.

Oroszország küldte közénk,

Itt érte el a vég szegényt.

Egy volt a milliók közül,

kiken szürke zubbony feszül.

Kiknek keshedt vállát nyomja

a hatalom terhe, gondja.

Bánatosan zeng a gyászdal,

hallgatom halk megadással.

Sírnék, - de hát a könny mit ér?

Ajkam remeg. Süvölt a szél.

Mennék, de a kép nem ereszt el,

Szívem eltelik szeretettel:

Rágondolok a milliókra,

kik véresen hullnak a hóba.

Fordította: Képes Géza