Octavio Paz - Napköve

Octavio Paz Lozano

(Mexico City Marzo 31, 1914 – Mexico City Abril 19, 1998)

Piedra del sol

Museo Nacional de Antropologia, Ciudad de Mexico



Napköve^*

A Tizenharmadik jő… S most is ő az első,

Ő az Egyedüli – egyetlen pillanat:

Mert ki vagy, ó, Királynőm, az első vagy a végső?

Gerard de Nevral, Artémis

 OLIN 4. NAPJA

kristály-levelű fűz, víz-ágú nyárfa,

szélben hajladozó magas szökőkút,

mely táncolva is bizton áll a földön,

hömpölygő folyóvíz, mely kanyarogva,

gyorsul, lassul, de minden kerülőn át

mindig megérkezik: nyugodt iramban

csordogáló csillag vagy tavasz árja,

egész éjjel magárazárt szemekkel

baljós próféciákat mormoló víz

egyhangún sorjázó hullámverése,

habra hab, amíg mindent elborítnak

sosem-hanyatló zöld teljhatalommal,

mely mint szárnyak tündöklő ragyogása,

ha kiterjeszkednek a szabad égen,

hömpölyögve az eljövendő napoknak

sűrűje és a balszerencse vészjós

fénye közt, amely dalával az edőt

kővé-dermesztő madárhoz hasonló,

míg a felénk közelgő röpke üdvök

el-eltűnedeznek az ág-bogak közt,

fény-percek, mik közt madarak szemeznek,

kezünk közül kisikló sejdítések,

hirtelen dalhoz hasonló jelenlét,

mint a tűzvész közepén daloló szél,

a világot, hegyével s tengerével

együtt, fennen lebegtető tekintet,

agátkőn-szűrt testi, tapintható fény,

fény combjai, fény hasa, tenger öblök,

napsütötte szikla, felhő-színű test,

olyan színű, mint hirtelen-kelő nap,

a pillanat szikrázva testet ölt itt,

testeden át a világ látható lesz,

áttetsző anyagán áttetszik ő is,

hangok galériái közt bolyongok,

csupa-zengés közt tengve erre-arra,

vakon tántorgok át a ragyogáson,

egyik fény szétszed, másik újraalkot,

ó, elvarázsolt sűrű oszloperdő,

a fény boltívei alatt belépek

egy tündöklő ősz kanyar folyosóin,

úgy járom testedet, mint a világot,

a hasad tágas, napsütötte tisztás,

melled két templom, hol párhuzamossan

a vér kettős misztáriummal áldoz,

tekintetem körülfon, mint a repkény,

te zúgó-tenger-ostromolta város,

várfal, melyet két duráncibarack-szín

félre hasít a tündöklő sugárzás,

sófödte táj, sziklákkal, madarakkal,

délszak törvénye alatt roskadozva,

a vágyaim szinébe öltözötten,

mint a gondolat bennem, meztelen jársz,

úgy járok szemeidben, mint a vízben,

tigrisek isznak álmot e szemekből,

e lángokon kolibri perzselődik,

úgy járok homlokodon, mint a holdon,

és gondolataid közt, mint a felhő,

úgy járok hasadon, mint álmaid közt,

kukorica-öled ring énekelve,

kristály-öled, víz-öled, ajkaiddal,

lengő fürtjeiddel, nézéseiddel

egész éjjel záporozol, s egész nap

a mellemben kutatsz víz-ujjaiddal,

víz-ajkaiddal szememet lezárod,

csontjaimra záporozol, egy folyékony

fa ereszt víz-gyökereket szivembe,

mint egy folyón, úgy ringok csípődön,

úgy járok testeden, akár az erdőn,

mint valami ösvényen a hegyek közt,

mely váratlan nyilt szakadékba torkoll,

tüskés gondolataid közt bolyongok,

és fehér homlokod kijáratánál

árnyam magát zuhanva összezúzza,

s én tagjaim egyenkint összeszedve

testtelen megyek már, tapogatózva,

emlékezet végtelen folyosói,

ajtók, és egy kongó szalonra nyílnak,

hol annyi régi nyár teteme bomlik,

háttérben a szomj ékkövei égnek,

egy arc, eszembe jut s már szertefoszlott,

egy kéz, amely érintésemre széthull,

kusz-pókhló-szövedék-befonta

mosolyai rég-messzetűnt időknek,

homlokom kijáratában keresve

keresek egy percet, de nem találom,

egy arc villámait és viharát az

éjbeborult fák közt alázuhogva,

wső-arcot az árnyakfödte parkban,

konokon csorgó vizet oldalamnál,

keresem s hasztalan, magamban írván,

nincs itt senki, hull a nap, hull az év is,

s én is hullok a perccel, mélybe hullok,

láthatalan út, tükörről tükörre,

melyek szétzúzott képem sokszorozzák,

napokon, bejárt perceken tiporva

tiprok árnyam gondolatai közt, az

árnyamon tiprok, egy percet keresve,

egy múlt napot, mely mint madár, oly élő,

a délután ötórás napsütésben,

mit a tezontle-falak árnya enyhít:

tömött gerezdjét érlelte az óra,

s megnyílván, rózsás belsejéből ifjú

lánycsapat pattant ki, vígan kirajzva

a gimnázium köves udvarára,

s ő úgy járt köztük, mint az ősz, nyulánkban,

az árkádok alatt, fénytől övezve,

s a tér, a mindenfelől ráfonódó,

áttetsző, arany bőrrel borította,

fénycsíkos tigris, barnaszőrű szarvas

az éjszaka szövevényes vidékén,

az eső zöld erkélyein könyöklő

lányka, akit megpillantottam egykor,

számtalan ifjú arcok sokasága,

elfeledtem a neved Melusina,

Laura, Mária, Perszephonela,

minden arc a tiéd és semelyik se,

minden óra te vagy és semelyik se,

mintha csak fa volnál és mintha felhő,

minden madár, s egy csillag ráadásul,

a hófehér megvillanó kardhegyéhez

s vérrel telt pohárhoz vagy hasonló,

repkény, amely befonja s megrepeszti

a lelket s elszakítja önmagától,

jáspiskövön tűz-írás lángbetűkből,

hasadék a szirtben, kígyó-királynő,

gőzoszlop, feltörő forrás a kőben,

holdbéli porond, szirti sas lakása,

csöpp ánizs-szem, parányi és halálos

tövis, mely halhatatlan kínokat gyújt,

tengeralatti völgy pásztorleánya

s a halál völgyeinek őrzője,

lián a szédület szirtmeredélyén,

kusza indák mérges futónövénye,

lét szőleje, feltámadás virága,

úrnője villámnak és fuvolának,

jázminvirágos erkély, só a sebben,

rózsacsokor a halálraitéltnek,

augusztusi hó, vérpad-holdvilággal

a tengerek írása a bazalton,

a szelek írása a sivatagban,

nap öröksége, gránátalma, kéve,

lángokban álló arc, és láng-emésztett,

hajszolt ifjú arcok, kisértet-évek,

önmagukba-visszatérő napok, mik

mindig csak egy falra s egy keresztre néznek,

izzik a perc, s benne egy arcba olvad

a lángok sorjázó, számtalan arca,

és minden év már csak egyetlen év,

és minden arc már csak egyetlen arc,

és minden század csak egyetlen perc,

s századok századaira elállja

egy szempár a jövendő minden útját,

nem áll előttem semmi más, csak egy perc,

amelyet álombéli látomások

láncára fűződő álmon cseréltem,

az álom érdes anyagán csiszolva,

kiszakítva az éji semmiségből,

kézzel küzdve ki minden betűjét,

míg ottkint az idő letépi láncát

s a világ lelkem kapuin dörömböl

megannyi gyilkos határidejével,

csak egy perc, miközben a városok s a

nevek és ízek, minden, mit megéltünk,

vak homlokom mögött bomolva széthull,

miközben az éj mély szomorúsága

szivem és porhüvelyem megalázza,

s a vérem lassabban kezd csörgedezni,

és fogaim elvásnak, és szememre

fátyol hull, és napok és az évek

iszonyú űreiket egybegyűjtik,

s az idő összecsukja legyezőjét,

s képei mögött nincs semmi, de semmi,

a perc alámerül s felszínre bukkan

a halál habjain, s az éj sötéten

fenyegető ástása mered rá,

a fenyegető, torz abrakadabra,

amit a szorgos, álarcos halál mond,

a perc elmerül és magára hajlik,

mint egy bezáruló ököl, akár egy

gyümölcs, mely önnön bensejében érik,

s önmagát issza s önmagába csordul,

a perc, az áttetsző, magára zárul,

s befelé érik, gyökereket eresztve,

énbennem nő, mindenemet betöltve,

megőrült lombja kikerget magamból,

az ő madara lesz csak minden eszmém,

az ő higanya csörgedez eremben,

ész fája, idő-zamatú gyümölcs – ó,

élnivaló s egyszer-már-éltem élet,

idő, mely dagályával elborít és

visszavonul, el sem fordítva arcát,

ami elmúlt, nem volt, csak ezután lesz,

és teljes némaságban beletorkoll

más percekbe, amelyek elenyésznek:

szemtől szembe a kő- s salétrom-esttel,

melyben láthatalan kések lapulnak,

egy kibetűzhetetlen vörös írást

égetsz bőrömre, számtalan sebébe

bebugyolálva, mint egy láng-ruhába,

égek, el sem hamvadva, vízre vágyom,

s szemedben nincsen víz, hisz csupa kő az,

és csupa kő a hasad és a kebled

és derekad, és por-ízű az ajkad,

mérgezett-idő-íze van a szádnak,

és poshadt-kútvíz-ízű a te tested,

tükör-folyosó, mely a szomjazónak

szemét tükrözi egyre, folyosó, mely

oda tér vissza mindig, honnan indult,

s te, mint a vakot, kézenfogva vonszolsz

e csökönyös csarnokokon keresztül

a kör közepébe, s magasba csapsz ott,

mint mikor lángok fáklyává fonódnak,

akár az éles fény, mely megigéz, mint

a vesztőhely a halálraitéltet,

hajlékonyan, mint az ostor, s nyulánkban,

mint holdfénybe feltartott két iker kar,

és éles szavaid mellembe vájnak,

hogy kiürüljek s elnéptelenedjek,

emlékeimet egyenként kitéped,

elfeledtem a nevem is, a disznók

közt röfögnek barátaim, vagy ottlent

rohadnak a napon egy szakadékban,

nincs bennem semmi, csak egy óriás seb,

mély üreg, ahol többé senki sem jár,

ablaktalan jelen, vak gondolat, mely

folyton újra önnön tündökletébe

tér vissza, felvillanni s elenyészni,

eszmélet, melyet egy szem fénye jár át,

s önnön nézését nézi, elveszítve

minden világát:

                         láttam, Melusina,

szörnyű zöld pikkelyed ragyogni reggel,

az ágyruhák közt összetekeredve,

s madár-hangon kiáltottál, ocsudva,

és lezuhantál törten és fehéren,

csak ez a kiáltás maradt belőled,

s századok múltán itt vagyok, köhögve,

romlott szemmel hüvelyezgetve régi

fényképek közt:

                          nincs senki, senki sem vagy,

egy marék hamu meg egy seprű hozzá,

egy csorba kés s egy puha selyempárna,

néhány csontra rátapadt száraz irha,

egy aszott fürt s egy fekete sötét lyuk,

s a lyuk mélyén egy immár ezredéve

vizek aljára sűllyedt kisleányszem,

egy kút mélyébe temetett tekintet,

kezdettől fogva rénknéző tekintet,

kristály-tekintete az ősz anyának,

ki ifjú apát lát nagyfiában,

anya-tekintete az árva lánynak,

ki felnőtt apjában egy kisfiút lát,

az élet legaljáról ránkmeresztett

tekintetek, csapdái a halálnak,

– vagy fordítva: e szemekbe zuhanni

tán annyi, mint igazabb létre kelni?

zuhanni, kelni, álmodni, s hogy engem

álmodjanak mint jövendő szemek, más

élet, más felhők, halni más halállal!

– nekem elég ez az éj, ez a perc, e

mind mélyebbre nyíló, hogy felfedezzem,

hol voltam és ki voltam, s hogy nevezze-

lek téged és hogy magam:

                                          én csináltam

tervet a nyárra – és minden nyarakra –

a Christpher Streeten, éppen tíz éve,

Phylisszel, kinek veréb-itató két

kicsinyke fény-gödröcske volt az arcán?,

nekem mondta-e Carmen a Refomán:

„a lég oly édes, itt mindig tavasz van”,

vagy másnak, kit elvesztettem azóta,

vagy kitaláltam csak, s nem mondta senki?,

én mentem az oaxacai éjben,

sötétzölden, mint egy fa, s óriásan,

magamban beszélve, mint a bolond szél,

s szobámba érve – ó, egy szoba mindig! –

én voltam, kire nem ismert a tükre?,

a Hotel Vernet-ben láttuk a hajnalt

a gesztenyékkel táncot járni – s „késő”,

mondtad fésülködés közben, míg én a

foltokat néztem a falon merengve?,

mi mentünk a toronyba, mi láttuk,

ahogy a szirtfokról lehullt az este?,

mi ettünk szőlőt Bidart-ban?, mi vettünk

gardéniát Peroteben?,

                                   nevek, táj,

utcák meg utcák, arcok, terek, utcák,

magányos szobák, egy park, állomások,

foltok a falon, egy fésülködő nő,

egy, ki mellettem dalol, s ki ruhát ölt,

szobák, helységek, szobák, nevek, utcák,

1937-ben Madrid:

az Angyalok terén nők kötögettek

és dalolgattak kisgyermekeikkel,

aztán sziréna szólt, ordítozások,

két térdükre rogyó házak a porban,

meghasadt tornyok, leköpött oromzat,

s a motorok orkánja, szakadatlan:

ék ketten levetkeztek s ölelkeztek,

hogy védjék, ami bennünk maradandó,

ami részünk van édenből s időből,

hogy gyökereink leásva, onnan

ős örökrészünket visszaszerezzék,

mit vagy százezer éve eloroztak,

levetkőztek s egy csókban összeforrtak,

mert a meztelenül összefonódók

sérthetelenül lépnek az időn át,

s bizton visszatérnek a kezdetekhez,

nincs te, se én, se tegnap, se ma, nincs név,

egy testben s egy lélekben két igazság,

ó teljesült lét…

                         elsodort szobák a

tengerfenékre süllyedt városok közt,

szobák és utcák, csupa-seb nevekkel,

szobák, mik mindig más szobákra nyílnak,

s mindben ugyanolyan fakó tapéta,

egy férfi ingujjban ujságot olvas

s egy nő vasal; vagy az a szép világos,

ahol behajlott a barack ága;

egy másik: ottkinn esik szakadatlan,

az udvaron három rozsdás gyerekkel;

szobák, mint fény-öbölben ringatózó

hajók; vagy tengeralatti naszádok:

körül a csend zöld hullámokban árad,

s minden, amihez érünk, foszforeszkál;

luxus-mauzóleumok, széle-foszlott

arcképekkel, elkopott szőnyegekkel;

elvarázsolt barlangok, csapda, cellák,

számmal ellátott szobák és kalickák,

most mind-mind átváltoztak, szárnyra kelve,

minden párkány felhő lesz, minden ajtó

tengerre néz s mezőkre, minden asztal

dúsan terítve; mint zárt-héju kagylót,

az idő hasztalan feszíti őket,

nincs már idő és nincsen fal se: tér, tér!

tárd ki kezed, gyűjtsd össze mind e kincset,

harapd a életet, tépd a gyümölcsöt,

nyúlj el a fa alatt, igyál a vízből!

minden átváltozik s megszentelődik,

világ közepe lesz minden szobából,

első nap s első éjszaka – világ lesz

ott, ahol ketten csókba forrnak össze,

akár egy áttetsző-belsejű fény-csepp,

a szoba kettéhasaad, ért gyümölcsként,

vagy kirobban, akár egy néma csillag,

s a mindenféle patkány-rágta törvény,

a bankok rácsai s a cellarácsok,

s a papír-rácsok és minden szögesdrót,

s a bélyegek, a hegyek és az élek,

a hadak egyhangú eskütevése,

a szelíd skorpió, doktor-lövegben,

a cilinderes tigris, a Vöröske-

resztes és Vegetáriánus Elnök,

a pedagógus ökör, a megváltót

játszó krokodilus, a népek atyja,

a Vezér, ő, a cápa, a jövendő

építésze, az egyenruhás disznó,

az Egyház kedvenc gyermeke, ki szúvas

fogait szenteltvízben mossa, s leckét

vesz angolból és demokráciából,

a láthatalan falak, szörnyü maszkok,

mik eltaszítják embertől az embert,

s az embert önmagától: –

                                         mind ledőlnek

egy óriás percben, s mi újra látjuk

elveszett egységünket, a nyomort és

a diadalt, hogy emberek vagyunk, hogy

kenyér, nap és halál mindannyiunké,

elfeledt csodáját annak, hogy élünk;

szeretni harc, ha ketten csókba forrnak,

a világ más lesz, testet ölt a vágy és testet

a gondolat, szárny nő a szolgák

vállára, a világ végre való és

tapintható lesz, bor a bor, zamatját

megleli a kenyér, s víz lesz a víz is,

szeretni harc, ajtónyitás, lezárni

végre számozott kisértet-mívoltunk,

kit örökös láncaira itélt egy

arctalan úr;

                  a világ végre más lesz,

ha ketten nézik s felismerik egymást,

szeretni annyi, mint név nélkül élni:

„a szajhád leszek”, szólt Heloïse egykor,

ám ő, a férfi, tisztelte a törvényt,

hites társává tette, hogy jutalmul

majd kiheréljék érte;

                                 jobb a bűn is,

öngyilkos szeretők, vérfertezésben

vétkes testvérek, akár két tükör, mely

egymás hasonlóságába szerelmes,

jobb akkor mérgezett kenyeret enni,

a házasságtörés a hamu-ágyon,

a háborodott szenvedély, a téboly

mérges lángjai, a szodomita,

ki őgy hordja a köpést, mint szegfűt,

gomblyukában, jobb hogyha megköveznek

a köztéren, mint forgatni a járgányt,

mely az élet értelmét kifacsarja,

melytől kongó óra lesz az öröklét,

és börtön lesz a perc, és ócska rézpénz

vagy szublimált szenny az idő egésze;

jobb a szüzesség, a csönd könnyű szárán

ringatózó láthatatlan virágzás,

szentek súlyos gyémántja, mely a vágyat

átszűri és az időt jóllakatja,

nyugalom és mozgatás e tiszta násza,

kelyhében ott dalol az egyedülség,

egy-egy kristály-szirom mindegyik óra,

maszkjait a világ leveti rendre,

s közepében a remegő sugárzás,

mit Istennek hívunk, a névtelen lény,

és arctalan, ki önmagába bámul

a semmiben, s önmagából merül föl,

napok napja, beteljesült jelenlét;

őrület kerget utcákon, szobákon,

az idő folyosóin kanyarogva,

vaktában hágva lépcsőin le meg föl,

falaiba ütközöm, s mozdulatlan

az arcodat keresem mindig újra,

folyvást önmagam utcáin bolyongva,

időtlen nap alatt, s oldalamon te

jössz, minthacsak fa volnál, vagy folyó, úgy

jössz, s úgy beszélsz hozzám, mint egy folyó, úgy

sarjadsz, akár a kalász, a kezem közt,

úgy reszketsz, mint egy mókus, a kezem közt,

ezer madárként rebbensz, nevetésed

tajtékával elborítasz, parányi

csillagocska a fejed  a kezem közt,

egy mosolyodtól, a világ kizöldel,

míg narancsot eszel,

                                a világ más lesz,

ha ketten szédülten összefogódzva

lezuhanunk a gyepre: ég alászáll,

fák magasba szökkennek, az egész tér

csak fény és csöndesség, szélesre tárul

a magányos térség a szem sasának,

vonul a felhők fehér nemzedéke,

kötelet tép a test, horgonyt a lélek,

sodortatunk, nevünket elveszítve,

a kékség és a zöld közt hánykolódva,

betelt idő, amelyben semmi más nincs,

csak önmagának boldog áradása,

nincs semmi más, csak hallgatsz és hunyorgatsz

(csönd van: egy angyal suhan át a percen,

mely óriás, mint egy száz-napú élet),

valóban semmi sincs, csak egy hunyorgás?

– s a lakzi, a kiűzetés, az ősbűn

szamárpofája, zagyva hadarása

s gyanakvó tekintete a halálnak,

ahogy a hamufödte síkra hullik,

Agamemnón s iszonyú bűnhődése,

Kasszandra minden hullámok zúgását

túlharsogó szörnyű sikoltozása,

Szókratész láncok közt (a nap kel, ébred,

ki halni tér: „Kritón, Aszklépiosznak

kakast, testem az életből kigyógyult”),

a Ninive romjai közt vitázó

sakál, az árny, kit látott jönni Brutus

a csata előestjén, Moctezuma,

álmatlansága szúrós tövis-ágyán,

az út a halál felé a szekéren

– Robespierre végtelen utazása,

amelyet mégis percről percre számolt,

szétroncsolt állkapcsával a kezében –,

Churruca, hordajában, mintha bíbor

trónuson, Lincoln léptei a színház

felé, mik meg voltak számlálva immár,

az elűzött hörgése s szörnyű vadkan-

vonítása, Madero s a tekintet:

„mért öltök meg?”, amire semmi válasz,

a káromlások, a jajok, a gyilkos,

a szent s a szegény ördög hallgatása,

anekdoták s frázisok temetője,

melybe a szónok kutyák beletúrnak,

az őrület, a nyihogás, a vad hang,

mit haldokolva hallatunk, s az élet

születő lihegése, s a vitákban

ropogó és törő csontok zenéje,

és a tajtékzó prófétai ajkak

kiáltozása, s a hóhér-kiáltás,

és az áldozat kiáltása…

                                      lángok

a szemek, és amit néznek, az is láng,

láng a fül is és lángok mind a hangok,

parázs az ajkunk és üszök a nyelvünk,

a tapintás s ami tapint, a gondolt

s a gondolat, és láng az, aki gondol,

minden lobog, a mindenség merő láng,

lobog a semmi is, mely semmi más, mint

a lángban álló gondolat, ha füst lesz,

nincs hóhér és nincs áldozat…

                                                 s a péntek

esti kiáltás? és a némaság, mely

szótlan is szól, mind nem mondana semmit?,

az ember jajszava nem volna semmi?,

nincs semmi, mikor nincs más, csak idő van?

– nincs semmi más, csak a szemhunyorítás,

a napé, alig rebben, szinte semmi,

nincs megváltás, az idő vissza nem tér,

a holtak megrögzöttek a halálban

és nem halhatnak többé más halállal,

dermedt pózukban, hozzáférhetetlen,

magányuk óta, a haláluk óta

ránknéznek, ránk se nézve, nincs segítség,

már életünk szobra lett a halálunk,

örökké lett, mely örökre semmi,

minden percünk immár örökre semmi,

fantom-király szabja ki érverésed

s utolsó mozdulatod, durva maszkod

az arcodon mindegyre váltogatva:

egy idegen, nem-élt, miénk-se-volt-tán

élet puszta emlékműve vagyunk csak,

– az élet igazán miénk mikor volt?

mikor vagyunk azok, amik valóban?

egymagunkban sohase lehetünk más

voltaképpen, csak szédület s üresség,

tükörbe vágott grimasz, iszony, émely,

az életünk sose miénk – a másé,

az élet senkié se, mi vagyunk mind

az élet – nap-kenyér a többieknek,

másoknak, akik mégis mi vagyunk mind –,

mihelyt vagyok, már más vagyok, a tettem

inkább enyém, ha egyben másoké is,

mássá kell lennem ahhoz, hogy lehessek,

magam – elhagyva – másokban keresnem,

kik nem is élhetnek, ha én nem élek,

másokban, kik létem kiteljesítik,

én nem vagyok, én nincs is, mi vagyunk csak,

az élet más, mindig ott, arra, messzebb,

kívüled, kívülem, a láthatáron,

élet, ki letérítsz s elvonsz magunktól,

ki arcot találsz ránk, hogy összetörd majd,

mindőnk kenyere, halál! élni-éhes,

Heloïse, Mária, Perszephoneia,

fedezd fel végre arcod, hogy valódi

képmásomat megláthassam: a másét,

e mindig-mindannyiunk-arca arcom,

mely élőfának arca s péknek arca,

sofőré, felhőé és tengerészé,

nap-arc és patak-arc, és Péteré és

Pálé: a kollektív magányos arca,

ébredj, csak most születtem:

                                              benned élet

s halál kel szövetségre, éji úrnő,

tündöklet tornya, virradat-királynő,

holdbéli szűz, az anyai víz anyja,

világnak teste, halálnak lakása,

én születésem óta zuhanok csak

önmagamban, hogy eljussak a mélyig,

fogadj szemedbe engem, gyűjtsed össze

a szerteszórt port, s engeszteld ki hamvam,

szedd össze elhullt csontjaim, lehellj rá

egész lényemre s földedbe temess el,

és csended adjon békét magam ellen,

acsargó gondolataimnak:

                                        add a

kezed, magvak úrnője, nap-magoknak,

mert a nap halhatatlan, kikel és nő,

megszületett és nincsen soha vége,

minden nap születés, s a születésben

ott a hajnal, születik, aki ébred,

ébredek, ébredjünk mind, hiszen ébred

a nap-arcú nap, s János is felébred,

János-arcával, mely mindenki arca,

lét kapuja, ébressz fel, légy a hajnal,

hadd lássam meg e mái napnak arcát,

hadd lássam meg e mái éjnek arcát,

minden összefügg s minden alakot vált,

szívverések hídjával, vér ívével,

vezess át az éj túlsó oldalára,

ahol én vagyok te, hol mi vagyunk mind,

a cserélhető névmások honába,

lét kapuja: tárd tágra léted, ébredj,

létezni is tanulj, faragd ki arcod,

megmunkált vonásokkal, olyan arcot,

mely arcomra néz, hogy rádnézzek én is,

hogy nézhessük az életet halálig,

tenger-, kenyér-, forrás- és szikla-arcot,

forrást, amely ama névtelen arcba,

arcnélküli létbe keveri arcunk,

mely kimondhatatlan s mindig jelen van…

szeretném tovább folytatni, ha tudnám;

a perc mindig másikba, újba fordul,

álomtalan kő álma volt az álmom,

s kőhöz hasonló éveknek utána

meghallottam rab véremet dalolni,

fény zengésével énekelt a tenger,

egymásután engedtek az erődök,

a kapuk egytől-egyig beomoltak,

s a nap özönnel tódult homlokomra,

görcsösen zárt szemhhéjamat megoldta,

szoros burkából kibontotta létem,

megmentett magamtól, lerázta rólam

megkövült századok brutális álmát,

s tükör-varázslatától újra él egy

kristály-levelű fűz, víz-ágú nyárfa,

szélben hajladozó magas szökőkút,

mely táncolva is bizton áll a földön,

hömpölygő folyóvíz, mely kanyarogva

gyorsul, lassul, de minden kerülőn át

mindig megérkezik:

                                EHÉCATL 4. NAPJA

Fordította: Somlyó György

  

*PIEDRA DEL SOL

A címet valóban nem érthettem, se spanyolul, se franciául, míg nem tudtam, hogy e kifejezés egy, a Mexicói múzeumban őrzött prekolumbiánus műemlék neve. Egy hatalmas, nap alakú kőnaptáré, mely a kerületén bevésett 584 jellel az ősi indián időszámítás évének, egy Venus-fordulat idejének napjait jelöli. kezdetén Olin, a Mozgás istenének 4. napja, végén a szél istenének, Ehécatlnak 4. napja áll, aki egyébként egyik megjelenési formája Quetzalcoatl-nak, a Tollas kígyónak, az azték mitológia barbár-rejtelmes isten-anyjának.

Paz világképében – ahogy egy jegyzetében maga is írja – összefonódik az amerikai mítosz az európai antikvitással, ahol a Venus-planéta, kettős, alkonyi és hajnali megjelenésével, ugyanígy az idő kettős jelentésének szimbóluma lesz s olyan alakokban testesül meg, mint Istar, Aphrodité, a Cicerónál szerepelő négyszeres vagy a Pauszaniasznál ismert kettős Vénusz.

                                                                                  Somlyó György jegyzete

Irfan Horozović Uz hrid – A szirten

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Uz hrid

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila,

Neko, kao čarobnjak, izvlači iz tebe plahtu bijelu,

mirnu i ravnu, tek mojim pogledom namreskanu,

Uramljenost ta bijela bjelinom zastire oko omeđeno

i ništavilo se blago naseljava u prostore uma

koji biva poplavljen čistom bjelinom kao polarna zvijer,

Sav sam u svijet iza granice kristala proniknuo

i ne mislim ni na tebe više, gospo,

samo na bjelini koja već postaje prostor vasionski

nazirem nijansu ljubičastu, prozračnu – veo što ti s oka spade.

Blago postaje ta ljubičasta mrlja

u kojoj prebiva sjećanje na razbuđene labudove

sa zagasitim sjajem i bojama močvare

a pod krilima im se nejasno rasklopljenim

najednom prepoznaje taj stari svijet, skučen u sebi,

I ko prorok zanijemili pred čudom što vidje

podrhtavanje i oživljavanje čistih elemenata

u močvari memljivoj, gluhoćom doba u sebi sjedinjenoj,

promatrač se nijemi i mračni združi s vilenjacima

što na zapjenjenim konjima bujaju i strijeme vrhu

kao da bi se svi u čiste oblike htjeli prometnuti,

Ogledalo se zatamnjuje a sve raste orijaški

kao iza sna krupnjaju labudovi nebeskih krila

otkrivajući gomile ljudi na pustarama i u šumama

koji pred preprekom nepojamnom dosegoše već krajnji

                              Z I D

i onda naprsnuše obruči i rastvori se obrnuti svijet

s čvrstim plohama na koje padahu i razbijahu se

konji kristalni sleđeni i njihovi konjanici zamukli.

Zagonetni najednom – kao anđeli smrti od terakote,

muzika se zaglušno obrušavaše u staklene zvučne kugle

a bojama se već počeše gasiti krajnje nijanse

koje me se dotakoše nespoznatljivim vrškom jeze,

možda samo uspomenom,

i to bje početak tuge koje nismo svesni,

I to bijaše početak tuge i početak ove pjesme,

vidjeh kako sve hrli oporo prepoznatljivoj planeti,

viđenoj možda u djetinjstvu,

i čaj od suhe trave čiji dah iščeznu u spirali

gdje ga zatoči ljubičasta mrlja ... i ... već ... tačka.

Bjelina još neprimijećena je prisutna blagost oka,

možda i biseri kaplju, biseri bijeli ko cvjetovi planinski,

nježni se ram pomjera oko bjeline što se sužava kao suza

i voda je mračna okrunjena prazninom svojih taških nabora.

Mir je zagasiti ponovo ono što jeste

prazninom su pritisnuta tamnomodra leđa vode

viđeno ili neviđeno ugođaj je jutarnji, bez objašnjenja,

                                                                    nijanse

                                                        mirisavosti

                                                flaute

                                         kaplje.

Kao slijepac pred bjelinom (možda sretan) ja opet gledam

kako gasnu u tebi utopljene svjetiljke.

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila.

A szirten

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal,

Belőled holmi bűvész fehér palástot húz elő,

selymes-simát melyen tekintetemtől van ott a redő,

E fehér palást fehérbe burkolja a láthatárt

és lassan hatalmas sarki állatként

az agy üregeibe búvik a semmi, a fényes tiszta fehérség,

Mélyre a kristályrácsok szerkezetébe merészkedtem

és rád se gondolok többé, hölgyem,

csak a világmindenséget kitöltő fehérségre

és sejtem az áttetsző ibolyakék árnyalatot – a szemedről lebbenő kendőt.

Kinccsé válik az az ibolyakék halvány árny

melyben az álmukból felriasztott hattyúkról élő az emlék,

mocsárszínűek de sárosan is tündöklők

és összecsukott, elfáradt szárnyaik alól

magukba-zsugorodott emlékek tűnnek elő,

És elnémult mint a próféta mikor meglátta a csodát

a dohos mocsárban az elemi részecskék

remegését és feltámadását, az éj önmagával egyesülését,

a megátalkodott szemlélő tajtékzó lovakon vágtató

tündérekkel barátkozik akik a fényben fürdő csúcsra törnek

mintha magukra szeretnék ölteni a jól szabott tiszta ruhát,

A tükör elsötétült minden rög hatalmasra nőtt

az álmaikból rettent hattyúk mesebeli szárnyaikkal

a pusztaságokon és erdőkben emberek hadait látják

akik előtt ledönthetetlen akadályként ott meredezett a

                           F A L

megpattantak a szalagok szétmállott a fordított világ

ahogy a kőkemény betontömbre zuhantak és darabokra törtek

elnémult lovasaikkal együtt a kristállyá fagyott lovak,

Titokzatosan – mint a halál égetett agyagangyalai,

fülsiketítő zene tölti ki a zengő üveggömböket

kihunyt semmivé vált a színek és árnyalatok sokasága

mely addig ismeretlen ridegséggel közelített felém

talán csak az emlékekkel,

a bánat kezdete ez melyet fel nem ismerünk,

Az volt a bánat kezdete és ez a vers is ott kezdődött,

láttam amint a tömeg az ismerős bolygó kancsal fénye felé halad,

melyet gyermekkorunk óta ismerünk,

és láttam amint hársfatea illatát szívja fel az örvény

majd az ibolyakék árny ejti rabul … és … nincs … tovább.

A gyengéd tekintet az, az a még észrevehetetlen fehérség,

talán gyöngyszemek is hullanak, fehér vadvirág szirmokhoz hasonlóak,

megmozdul a fehérség körül a törékeny foglalat, könnyként zsugorodik,

súlyos üres hullámaival határolón sötét a víz is.

Újra a mély csend az ami itt uralkodik

az űr a víz sötétkék hátára nehezedik

az átélt vagy át nem élt belülről fakadó rejtett érzelmek özöne,

                                                                             árnyalatok

                                                                       illatok

                                                              flóták

                                                     cseppek.

Mint vak a tejfehér köd előtt (talán boldogan) ismét látom

hogyan hunynak ki a bennem égő lámpások.

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal.

Fordította: Fehér Illés



Irfan Horozović U čempresima – Ciprusok között

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –



U čempresima

Drvored što nam sjeti sjenama raznosi

Dok uplašeni stojimo pred prohladnim

Ogledalima, ogrnuti nezaštićenom samoćom,

Kao jeleni na proplancima jasnim

Tren prije no što strijela se zabola u bok,

Drvored ubijen jezovitom ljupkošću

U kojem ulovljena tražiš svjetiljku,

O željo, putovi koji niste moji putovi!

Ni bol ni žalobna radost

Ne rani me toliko

Kao laste šiljast let.

Ciprusok között

Bánatunkat árnyékkal oszlató fasor

Míg rideg tükrök előtt rémülten állunk

Magunkon hordozva a dermesztő magányt

Mint az erdei tisztáson álló szarvasbika

Mielőtt a sebes nyíl szivébe fúródna,

Kegyetlen kedvességgel ledöntött fasor

Melybe foglyul ejtve keresed a lámpafényt,

Ó vágyak, ösvények melyek nem az én ösvényeim!

Se bú se gyötrő öröm

Nem sebesít úgy mint

A surranó fecskeszárny.

Fordította: Fehér Illés

Сергей Александрович Есенин (Jeszenyin S. A. – S. A. Jesenjin) Исповесть хулигана – A csavargó vallomása – Ispovest huligana

Сергей Александрович Есенин (S. A. Jeszenyin) – (1895 – 1925)

Исповесть  хулигана

Не каждый умеет петь,
Не каждому дано яблоком
Падать к чужим ногам.

Сие есть самая великая исповедь,
Которой исповедуется хулиган.

Я нарочно иду нечесаным,
С головой, как керосиновая лампа, на плечах.
Ваших душ безлиственную осень
Мне нравится в потемках освещать.
Мне нравится, когда каменья брани
Летят в меня, как град рыгающей грозы,
Я только крепче жму тогда руками
Моих волос качнувшийся пузырь.

Так хорошо тогда мне вспоминать
Заросший пруд и хриплый звон ольхи,
Что где-то у меня живут отец и мать,
Которым наплевать на все мои стихи,
Которым дорог я, как поле и как плоть,
Как дождик, что весной взрыхляет зеленя.
Они бы вилами пришли вас заколоть
За каждый крик ваш, брошенный в меня.

Бедные, бедные крестьяне!
Вы, наверно, стали некрасивыми,
Так же боитесь бога и болотных недр.
О, если б вы понимали,
Что сын ваш в России
Самый лучший поэт!
Вы ль за жизнь его сердцем не индевели,
Когда босые ноги он в лужах осенних макал?
А теперь он ходит в цилиндре
И лакированных башмаках.

Но живет в нем задор прежней вправки
Деревенского озорника.
Каждой корове с вывески мясной лавки
Он кланяется издалека.
И, встречаясь с извозчиками на площади,
Вспоминая запах навоза с родных полей,
Он готов нести хвост каждой лошади,
Как венчального платья шлейф.

Я люблю родину.
Я очень люблю родину!
Хоть есть в ней грусти ивовая ржавь.
Приятны мне свиней испачканные морды
И в тишине ночной звенящий голос жаб.
Я нежно болен вспоминаньем детства,
Апрельских вечеров мне снится хмарь и сырь.
Как будто бы на корточки погреться
Присел наш клен перед костром зари.
О, сколько я на нем яиц из гнезд вороньих,
Карабкаясь по сучьям, воровал!
Все тот же ль он теперь, с верхушкою зеленой?
По-прежнему ль крепка его кора?

А ты, любимый,
Верный пегий пес?!
От старости ты стал визглив и слеп
И бродишь по двору, влача обвисший хвост,
Забыв чутьем, где двери и где хлев.
О, как мне дороги все те проказы,
Когда, у матери стянув краюху хлеба,
Кусали мы с тобой ее по разу,
Ни капельки друг другом не погребав.

Я все такой же.
Сердцем я все такой же.
Как васильки во ржи, цветут в лице глаза.
Стеля стихов злаченые рогожи,
Мне хочется вам нежное сказать.

Спокойной ночи!
Всем вам спокойной ночи!
Отзвенела по траве сумерек зари коса...
Мне сегодня хочется очень
Из окошка луну..........

Синий свет, свет такой синий!
В эту синь даже умереть не жаль.
Ну так что ж, что кажусь я циником,
Прицепившим к заднице фонарь!
Старый, добрый, заезженный Пегас,
Мне ль нужна твоя мягкая рысь?
Я пришел, как суровый мастер,
Воспеть и прославить крыс.
Башка моя, словно август,
Льется бурливых волос вином.

Я хочу быть желтым парусом
В ту страну, куда мы плывем.

1920

A csavargó vallomása

Énekelni nem tud akárki.
S nem mindenki tud almaként
gurulni más elé a sárba.

Szeretném most magam kitárni.
Ez: a csavargó nagy vallomása.

Így jó nekem, ha gubanc a sörényem!
Fejem petróleumlámpása fénylik vállamon.
A szívetek: kopár táj őszi éjben-
hát jólesik, hogy beragyoghatom.
És jólesik, ha mint követ hajítják
a szitkot rám. Mikor felém sivít,
üstököm lengő szappanbuborékját
szorítom csak meg jobban egy kicsit.

S jobban esik az emlék: hogy van egy faluszél,
kis békalencsés tó, égerliget,
s hogy valahol apám, anyám is él,
s hogy bánják is ők a verseimet!
Mint a földet, mint vérüket szeretnek,
mint langyos záport, mely aranyat ért,
és vasvillával rontanának nektek
minden rám hulló rossz szavatokért.

Szegények ti, parasztok!
Azóta biztosan csúnyára nyűtt az élet.
Ma is istentől féltek, s a láptól borzadoztok.
Fiatok, a belőletek szakadt,
a legjobb költő orosz ég alatt-
ó, hogyha értenétek!
Nem a ti szívetek lett sorsáért zúzmarás,
mikor gázolt mezítláb az őszi pocsolyákban?
Most nézzétek: fején cilinder-csillogás
és lábán lakktopán van.

De benne él a falusi legények
kötekedő- vad, sűrű kedve.
A hentes cégérre pingált tehénnek
messziről köszön, kalapot emelve,
s emlékezik, ha konflislovakat lát,
hazai rétek trágyaillatára,
és felfogná minden lovacska farkát,
s mint menyasszony-uszályt, vinné utána.

Szeretem földemet.
Nagyon szeretem földemet
így is, hogy rápereg e rozsdás fűzfa-bánat,
éjjel a zengő béka-éneket,
a csupa sár, kedves disznópofákat.
Gyermek-emlékek könnyű láza ver le,
április-esték kékjét álmodom,
látom juharfánk: mintha térdepelne,
úgy melegszik a máglyafényű alkonyon.
Vén fa! De sokszor másztam sudaradra,
tojáslopó, fészekdúló gyerek!
Lobog-e még zöld koronád, juharfa?
Kérged az idő nem őrölte meg?

Hát te, te kedves
zsemleszín kutyám?
Öreg lehetsz már, vaksi, morgolódó,
udvarban ténferegsz, farkad lecsügg sután,
s szimatod elfeledte, hol a csűr, hol az ajtó.
Megint emlék- a szívem beledobban!
Loptam egyszer: anyámtól kenyeret,
és eddegéltük nagy-titokban, ketten,
morzsáig-híven osztozva veled.

Nem változtam szívemben
egy kicsit sem.
Szemem: búzavirág a rozsban, tiszta- kék.
Versek arany gyékényét elterítem,
s nektek valami jót, gyengédet mondanék.

Jó éjszakát!
Jó éjt mindnyájatoknak!
Az est kaszája már halkan surrog a fűben.
Szeretném ma nézni a teliholdat
kisablakomból. . . . .

Kék fény ragyog, özönlik, árad,
olyan kék, hogy most meghalni se kár.
Mit bánom én, hogy cinikusnak látnak,
ki farára lámpást akasztva jár!
Vén Pegazus! Agyonhajszolva nyargal.
Mi örömöm a roskadt ügetésben?
Azért jöttem, hogy szigorú szavakkal
a patkányokat áldjam és dicsérjem.
Fejem, mint szelíd nyárutója,
hajam mustként csorog le róla...

Szeretnék lenni sárga vitorla
és szállni, ahová kívánkozunk.

                              Fordította: Rab Zsuzsa

Ispovest huligana

Pevati ne može svako.

Pred tuđe noge nije lako

Pasti k΄o jabuka sa grane.

Počujte najveću ispovest

U ovoj pesmi huligana.

Ja nečešljan idem hotimice

S glavom k΄o ptrolejkom što plameno blista.

Uživam da osvetlim  u tmici

Vašu dušu, tu jesen bez lista.

Volim kad me psovke gađaju k΄o stene

Slične gradu kog oluja bljuje,

Tad rukama samo jače stegnem

lelujave svoje kose bujne.

Tako volim kad me uspomena vrati

U mukli šum jova i jezerski gustiš,

Pa mislim: negde žive moj otac i mati

Kojima nije stalo do stihova pustih,

Kojima sam drag k΄o njiva, kao zene,

Kao kiša prolećna po žitnome polju.

Za svaku psovku vašu bačenu na mene

Dojurili bi oni da vilama vas kolju.

O jadni, jadni seljaci!

Zacelo ste oronuli, bojite se Boga

I blatnog ležaja koji vam se sprema...

O, kad biste samo shvatili

Da od sina vašeg u Rusiji

Pesnika boljeg nema!

Nije li vam srce za nj zeblo, kad nogu bosih

On pljapkaše kroz jesenje bare hladne?

A sada on cilindar nosi

I cipele lakirane.

No lole seoskog varnica

Još uvek se u njemu javlja.

Sve krave s firmi mesarnica

Izdaleka on pozdravlja.

Kad zapregu sretne, pijan je od vonja

Đubriva s rodnih polja, i tad je u stanju

Da rep ponese svakog konja,

Kao skut mlade na venčanju.

Draga mi je domovina,

Mnogo mi je draga domovina!

Iako je prekriva vrbova rđa tuge.

Drage su mi ukaljane njuške svinja

I kreket žaba u večeri duge.

Detinjstvo, još te s bolnom setom pamtim!

Kad aprilske večeri maglu nam donesu,

Naš klen se sagiba ka sutonskom kresu

Kao da se, čučnuvši, hoće ogrejati.

Šta mu vranjih jaja iz gnezdâ ja zaplenih,

Verući se po njegovom granju!

Da li mu se krošnja još uvek zeleni?

Ima li još jedru koru nekadanju?

A ti, psu šareni,

Verno biće drago?

Od starosti si promuk΄o i slep,

Po dvorištu vučeš obešeni rep,

Njuhom zalud lutaš za štalom i pragom.

O, što sam voleo nestašluk pseći,

Kad bi sa mnom zdipio majci komad hleba,

Pa, nimalo se jedan drugog ne gadeći,

Kad bismo ga smazali negde kako treba.

Ja sam i sad isti.

Istu imam dušu davnu.

K΄o različak u raži, na licu cvatu oči.

Prostirući od stihova rogožinu travu,

Nešto bih vam rekao u toj noći.

Zato – laku noć!

Laku noć vam svima velim!

Suton zveči kosom po travama gustim...

A ja danas silno želim

Da s prozora mlaz na mesec pustim.

Svetlosti modra, sjaju u modrini!

I mreti je lako u takvom azuru!

Šta ako za mene kažu da sam cinik

Što nosi fenjer prikačen na turu!

Pegazu dobri, ti kljuse umorno,

Šta da radim s tvojim tromim kasom?

Pacovima dođoh, kao majstor surov,

Da im slavu pevam punim glasom.

Mojom ćulom, kao i avgustom,

Teče vino uzburkane kose.

Hteo bih da budem jedro žuto

K onom kraju kud nas vali nose.

Prevod: Nikola Bertolino