Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Mauvais sang – Egy évad a pokolban/ Rossz vér



Illustration: d'Hubert Pauget 



Mauvais sang

_____________

     J'ai de mes ancêtres gaulois l'oeil bleu blanc, la cervelle étroite, et la maladresse dans la lutte. Je trouve mon habillement aussi barbare que le leur. Mais je ne beurre pas ma chevelure.

     Les Gaulois étaient les écorcheurs de bêtes, les brûleurs d'herbes les plus ineptes de leur temps.

     D'eux, j'ai: l'idolâtrie et l'amour du sacrilège; - oh! tous les vices, colère, luxure, - magnifique, la luxure; - surtout mensonge et paresse.

     J'ai horreur de tous les métiers. Maîtres et ouvriers, tous paysans, ignobles. La main à plume vaut la main à charrue. - Quel siècle à mains! - Je n'aurai jamais ma main. Après, la domesticité mène trop loin. L'honnêteté de la mendicité me navre. Les criminels me dégoûtent comme des châtrés: moi, je suis intact, et ça m'est égal.

     Mais! qui a fait ma langue perfide tellement, qu'elle ait guidé et sauvegardé jusqu'ici ma paresse? Sans me servir pour vivre même de mon corps, et plus oisif que le crapaud, j'ai vécu partout. Pas une famille d'Europe que je ne connaisse. -J'entends des familles comme la mienne, qui tiennent tout de la déclaration des Droits de l'Homme. - J'ai connu chaque fils de famille!

_____________

     Si j'avais des antécédents à un point quelconque de l'histoire de France!

     Mais non, rien.

     Il m'est bien évident que j'ai toujours été race inférieure. Je ne puis comprendre la révolte. Ma race ne se souleva jamais que pour piller: tels les loups à la bête qu'ils n'ont pas tuée.

     Je me rappelle l'histoire de la France fille aînée de l'Église. J'aurais fait, manant, le voyage de terre sainte; j'ai dans la tête des routes dans les plaines souabes, des vues de Byzance, des remparts de Solyme; le culte de Marie, l'attendrissement sur le crucifié s'éveillent en moi parmi mille féeries profanes. - Je suis assis, lépreux, sur les pots cassés et les orties, au pied d'un mur rongé par le soleil. - Plus tard, reître, j'aurais bivaqué sous les nuits d'Allemagne.

     Ah! encore: je danse le sabbat dans une rouge clairière, avec des vieilles et des enfants.

     Je ne me souviens pas plus loin que cette terre-ci et le christianisme. Je n'en finirais pas de me revoir dans ce passé. Mais toujours seul; sans famille; même, quelle langue parlais-je. Je ne me vois jamais dans les conseils du Christ; ni dans les conseils des Seigneurs, - représentants du Christ.

     Qu'étais-je au siècle dernier: je ne me retrouve qu'aujourd'hui. Plus de vagabonds, plus de guerres vagues. La race inférieure a tout couvert - le peuple, comme on dit, la raison; la nation et la science.

     Oh! la science! On a tout repris. Pour le corps et pour l'âme, - le viatique, - on a la médecine et la philosophie, - les remèdes de bonnes femmes et les chansons populaires arrangés. Et les divertissements des princes et les jeux qu'ils interdisaient! Géographie, cosmographie, mécanique, chimie!...

     La science, la nouvelle noblesse! Le progrès. Le monde marche! Pourquoi ne tournerait-il pas?

     C'est la vision des nombres. Nous allons à l'Esprit. C'est très-certain, c'est oracle, ce que je dis. Je comprends, et ne sachant m'expliquer sans paroles païennes, je voudrais me taire.

__________

     Le sang païen revient! L'Esprit est proche, pourquoi Christ ne m'aide-t-il pas, en donnant à mon âme noblesse et liberté. Hélas! l'Évangile a passé! l'Évangile! L'Évangile.

     J'attends Dieu avec gourmandise. Je suis de race inférieure de toute éternité.

     Me voici sur la plage armoricaine. Que les villes s'allument dans le soir. Ma journée est faite; je quitte l'Europe. L'air marin brûlera mes poumons; les climats perdus me tanneront. Nager, broyer l'herbe, chasser, fumer surtout; boire des liqueurs fortes comme du métal bouillant, - comme faisaient ces chers ancêtres autour des feux.

     Je reviendrai, avec des membres de fer, la peau sombre, l'oeil furieux: sur mon masque, on me jugera d'une race forte. J'aurai de l'or: je serai oisif et brutal. Les femmes soignent ces féroces infirmes retour des pays chauds. Je serai mêlé aux affaires politiques. Sauvé.

     Maintenant, je suis maudit, j'ai horreur de la patrie. Le meilleur, c'est un sommeil bien ivre, sur la grève.

__________

     On ne part pas. - Reprenons les chemins d'ici, chargé de mon vice, le vice qui a poussé ses racines de souffrance à mon côté, dès l'âge de raison - qui monte au ciel, me bat, me renverse, me traîne.

     La dernière innocence et la dernière timidité. C'est dit. Ne pas porter au monde mes dégoûts et mes trahisons.

     Allons! La marche, le fardeau, le désert, l'ennui et la colère.

     A qui me louer? Quelle bête faut-il adorer? Quelle sainte image attaque-t-on? Quels coeurs briserai-je? Quel mensonge dois-je tenir? - Dans quel sang marcher?

     Plutôt, se garder de la justice. - La vie dure, l'abrutissement simple, - soulever, le poing desséché, le couvercle du cercueil, s'asseoir, s'étouffer. Ainsi point de vieillesse, ni de dangers: la terreur n'est pas française.

     - Ah! je suis tellement délaissé que j'offre à n'importe quelle divine image des élans vers la perfection.

     Ô mon abnégation, ô ma charité merveilleuse! ici-bas, pourtant!

     De profundis Domine, suis-je bête!

_________

     Encore tout enfant, j'admirais le forçat intraitable sur qui se referme toujours le bagne; je visitais les auberges et les garnis qu'il aurait sacrés par son séjour; je voyais avec son idée le ciel bleu et le travail fleuri de la campagne; je flairais sa fatalité dans les villes. Il avait plus de force qu'un saint, plus de bon sens qu'un voyageur - et lui, lui seul! pour témoin de sa gloire et de sa raison.

     Sur les routes, par les nuits d'hiver, sans gîte, sans habits, sans pain, une voix étreignait mon coeur gelé: "Faiblesse ou force: te voilà, c'est la force. Tu ne sais ni où tu vas ni pourquoi tu vas, entre partout, réponds à tout. On ne te tuera pas plus que si tu étais cadavre." Au matin j'avais le regard si perdu et la contenance si morte, que ceux que j'ai rencontrés ne m'ont peut-être pas vu.

     Dans les villes la boue m'apparaissait soudainement rouge et noire, comme une glace quand la lampe circule dans la chambre voisine, comme un trésor dans la forêt! Bonne chance, criais-je, et je voyais une mer de flammes et de fumée au ciel; et, à gauche, à droite, toutes les richesses flambant comme un milliard de tonnerres.

     Mais l'orgie et la camaraderie des femmes m'étaient interdites. Pas même un compagnon. Je me voyais devant une foule exaspérée, en face du peloton d'exécution, pleurant du malheur qu'ils n'aient pu comprendre, et pardonnant! - Comme Jeanne d'Arc! - "Prêtres, professeurs, maîtres, vous vous trompez en me livrant à la justice. Je n'ai jamais été de ce peuple-ci; je n'ai jamais été chrétien; je suis de la race qui chantait dans le supplice; je ne comprends pas les lois; je n'ai pas le sens moral, je suis une brute: vous vous trompez... "

     Oui, j'ai les yeux fermés à votre lumière. Je suis une bête, un nègre. Mais je puis être sauvé. Vous êtes de faux nègres, vous maniaques, féroces, avares. Marchand, tu es nègre; magistrat, tu es nègre; général, tu es nègre; empereur, vieille démangeaison, tu es nègre: tu as bu d'une liqueur non taxée, de la fabrique de Satan. - Ce peuple est inspiré par la fièvre et le cancer. Infirmes et vieillards sont tellement respectables qu'ils demandent à être bouillis. - Le plus malin est de quitter ce continent, où la folie rôde pour pourvoir d'otages ces misérables. J'entre au vrai royaume des enfants de Cham.

     Connais-je encore la nature? me connais-je? - Plus de mots. J'ensevelis les morts dans mon ventre. Cris, tambour, danse, danse, danse, danse! Je ne vois même pas l'heure où, les blancs débarquant, je tomberai au néant.

     Faim, soif, cris, danse, danse, danse, danse!

 

Illustration: d'Hubert Pauget 

_____________

     Les blancs débarquent. Le canon! Il faut se soumettre au baptême, s'habiller, travailler.

     J'ai reçu au coeur le coup de grâce. Ah! je ne l'avais pas prévu!

     Je n'ai point fait le mal. Les jours vont m'être légers, le repentir va m'être épargné. Je n'aurai pas eu les tourments de l'âme presque morte au bien, où remonte la lumière sévère comme les cierges funéraires. Le sort du fils de famille, cercueil prématuré couvert de limpides larmes. Sans doute la débauche est bête, le vice est bête; il faut jeter la pourriture à l'écart. Mais l'horloge ne sera pas arrivée à ne plus sonner que l'heure de la pure douleur! Vais-je être enlevé comme un enfant, pour jouer au paradis dans l'oubli de tout le malheur!

     Vite! est-il d'autres vies? - Le sommeil dans la richesse est impossible. La richesse a toujours été bien public. L'amour divin seul octroie les clefs de la science. Je vois que la nature n'est qu'un spectacle de bonté. Adieu chimères, idéals, erreurs.

     Le chant raisonnable des anges s'élève du navire sauveur: c'est l'amour divin. - Deux amours! je puis mourir de l'amour terrestre, mourir de dévouement. J'ai laissé des âmes dont la peine s'accroîtra de mon départ! Vous me choisissez parmi les naufragés; ceux qui restent sont-ils pas mes amis?

     Sauvez-les!

     La raison m'est née. Le monde est bon. Je bénirai la vie. J'aimerai mes frères. Ce ne sont plus des promesses d'enfance. Ni l'espoir d'échapper à la vieillesse et à la mort. Dieu fait ma force, et je loue Dieu.

____________

     L'ennui n'est plus l'amour. Les rages, les débauches, la folie, dont je sais tous les élans et les désastres, - tout mon fardeau est déposé. Apprécions sans vertige l'étendue de mon innocence.

     Je ne serais plus capable de demander le réconfort d'une bastonnade. Je ne me crois pas embarqué pour une noce avec Jésus-Christ pour beau-père.

     Je ne suis pas prisonnier de ma raison. J'ai dit: Dieu. Je veux la liberté dans le salut: comment la poursuivre? Les goûts frivoles m'ont quitté. Plus besoin de dévouement ni d'amour divin. Je ne regrette pas le siècle des moeurs sensibles. Chacun a sa raison, mépris et charité: je retiens ma place au sommet de cette angélique échelle de bon sens.

     Quant au bonheur établi, domestique ou non... non, je ne peux pas. Je suis trop dissipé, trop faible. La vie fleurit par le travail, vieille vérité: moi, ma vie n'est pas assez pesante, elle s'envole et flotte loin au-dessus de l'action, ce cher point du monde.

     Comme je deviens vieille fille, à manquer du courage d'aimer la mort!

     Si Dieu m'accordait le calme céleste, aérien, la prière, - comme les anciens saints. - Les saints! des forts! les anachorètes, des artistes comme il n'en faut plus!

     Farce continuelle! Mon innocence ferait pleurer. La vie est la farce à mener par tous.

___________

     Assez! Voici la punition. - En marche!

     Ah! les poumons brûlent, les tempes grondent! la nuit roule dans mes yeux, par ce soleil! le coeur... les membres...

    

 Où va-t-on? au combat? Je suis faible! les autres avancent. Les outils, les armes... le temps!...

    

 Feu! feu sur moi! Là! ou je me rends. - Lâches! - Je me tue! Je me jette aux pieds des chevaux!

     Ah!...

     - Je m'y habituerai.

     Ce serait la vie française, le sentier de l'honneur!

  

d'Hubert Pauget illusztrációja

Rossz vér

Világoskék szememet, szűk agyamat és a harcban való esetlenségemet gall őseimtől örököl­tem. Ruházatomat éppoly barbárnak látom, mint az övékét. A hajamat azonban nem zsírozom.

A gallok koruknak legmaflább vadölői és gyepégetői voltak. Tőlük örököltem a bálvány­imádást és a szentségtörés kedvelését; - ó, minden bűnt, haragot, paráznaságot - a nagyszerű paráz­na­ságot; - főleg pedig hazugságot és renyheséget.

Iszonyodom minden mesterségtől. Alávalók a mesterek és munkások, és mind paraszt. A toll­for­gató kéz egyet ér az eketartó kézzel. - Micsoda százada a kezeknek! - A kisujjamat se fogom megmozdítani soha. Aztán: a szolgaság túlságosan messzire visz. A kolduló tisztesség meg­gyötör. A gonosztevőktől undorodom, mint a heréltektől: én érintetlen vagyok - s nekem mindegy.

De ki tette oly álnokká a nyelvemet, hogy idáig vezette és oltalmazta renyheségemet? Teljes testi tétlenségben éltem mindenütt, henyébben, mint a varangyos béka. Nincs olyan család Európában, amelyet ne ismernék. - A magaméhoz hasonló családokra gondolok, amelyek mindent az Emberi Jogok kinyilatkoztatásának köszönhetnek. - Ismertem minden úrifiút!

___________

Ha őseim volnának a francia történelem bármely pontján!

De nem, nincsenek.

Egészen világos előttem, hogy mindig is alsóbbrendű fajhoz tartoztam. Nem bírom megérteni a lázadást. Az én fajtám csak rabolni kelt föl: mint a farkasok a baromra, amelyet nem öltek meg.

Franciaország történetét idézem, az Egyház legidősebb leányáét. Mint afféle falusi fickó, megtettem volna a szentföldi utat; a sváb síkságok országútjait, Bizánc látványát, Jeruzsálem bástyáit őrzöm a fejemben: a Mária-kultusz, a Megfeszített iránti érzékeny hódolat ezer profán tündérjáték közt támadt fel bennem. - Bélpoklosként ülök összetört csuprokon, a csalán közt, egy nap marta falnak a tövében. - Később lovasmartalócként táboroztam volna a német éjszakában, szabad ég alatt.

Ó és még valami: a boszorkányok szombatját egy vörös tisztáson aggokkal és gyermekekkel táncolom át.

Emlékezetem nem ér távolabb e földnél és a kereszténységnél. Szüntelenül magamat látom ebben a múltban. De mindig egyedül; családtalanul; s milyen nyelven beszélhettem én? Soha­se látom magam Krisztus tanácsában; a püspökök tanácsában sem - akik Krisztus helytartói.

Ki voltam én az utolsó évszázadban? Csak a mában találok magamra. Nincsenek immár csavargók, se kóbor háborúk. Az alsóbbrendű faj mindent ellepett - a népet, amint mondják, az értelmet, a nemzetet és a tudományt.

Ó, a tudomány! Mindent visszavettek. A test és a lélek számára - szent útravalóul - ott az orvos­tudomány és a filozófia - a javasasszonyok gyógyszerei és a rendezett népdalok. S a fejedelmi mulatságok és a játékok, amelyeket eltiltottak! Geográfia, kozmográfia, mechanika, kémia!...

A tudomány, az új nemesség! A haladás. A világ előremegy! Mért ne pörögne?

Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez fölöttébb biztos, ez a jóslat, amit mondok. Én értem, s minthogy pogány szavak nélkül sem tudnám magam kifejezni, inkább hallgatok.

___________

A pogány vér visszatér! A Szellem közel van; miért nem segít rajtam Krisztus, nemességet és szabadságot adván lelkemnek? Jaj, az Evangélium messze már! Az Evangélium! Az Evangélium!

Úgy várok Istenre, mint egy ínyenc. Örökreszólóan alsóbbrendű fajból származom.

Itt vagyok az armorikai parton. Gyulladjanak föl esténkint a városok. Napomnak vége; elhagyom Európát. A tenger levegője perzseli tüdőmet, bőrömet távoli klímák cserzik. Úszni, a gyepet tiporni, vadászni s főképp dohányt színi; olyan erős égettbort inni, mint a fortyogó fém, ahogy ezek a drágalátos ősök csinálták a tűz körül.

Vasból vert tagokkal, barna bőrrel, szilaj tekintettel fogok visszatérni: külsőmről azt hiszik  majd, hogy valami erős fajból származom. Aranyam lesz: dologtalan és durva leszek. A nők becéz­ni szokták az ilyen forró égövekről megtérő rokkant duhajokat. Beleavatkozom a politi­kába. Meg leszek mentve.

Most átkozott vagyok, borzadok hazámtól. Legjobb lesz egy mélyet, részeget aludni a homokos parton.

___________

S az ember nem utazik. - A régi utakat rója ismét, elterhelve bűnömmel, a bűnnel, amely oldalamba vert fájdalmas gyökereit, mióta csak az eszemet tudom - s amely az egekbe nő, s korbácsol, legázol, mélybe húz engem.

A legnagyobb ártatlanság a legnagyobb félénkség. Így van. Nem szabad a világ elé vinnem undoromat és árulásomat.

Rajta! Menet, teher, puszta, unalom, harag.

Kihez szegődjem? Milyen állatot imádjak? Melyik szent képét rohanjam meg? Milyen szíveket rombolok össze? Milyen hazugságot kell elhinnem? Milyen vérben gázolnom?

Főleg az igazságtól kell őrizkedni. - A kemény élet, az együgyű elállatiasodás - a koporsó födelét szikkadt kézzel fölemelni, leülni, megfulladni. Így nincsen aggság, nincsenek veszé­lyek: a rémület nem francia dolog.

- Ó, annyira elhagyott vagyok, hogy tökélyre törő lendületemet bármely bálványképnek fel­aján­lanám.

Ó, az én lemondásom, ó, az én csodálatos irgalmam! Mégis, itt lenn!

De profundis, Domine, együgyű vagyok!

___________

Mikor még kisgyerek voltam, megcsodáltam a konok fegyencet, aki mögött újra meg újra becsukódik a fegyház; meglátogattam a szállókat és fogadókat, amelyeket fölszentelhetett ott-tartózkodásával; az ő felfogásában láttam a kék eget és a virágzó mezei munkát; balsorsát szaglásztam a városokban. Erősebb volt ő, mint egy szent, értelmesebb, mint egy utazó - és ő, egyedül ő volt tanúja dicsőségének és értelmének.

Az országutakon, téli éjszakákban, éji szállás nélkül, ruha nélkül, kenyér nélkül - egy hang fogta marokra fagyos szívemet: „Gyöngeség vagy erő: itt vagy, tehát erő. Azt se tudod, hova mégy, azt se, miért mégy; lépj be mindenhová, felelj mindenre. Éppoly kevéssé fognak meg­ölni, mintha hulla volnál.” Reggelre oly veszendő volt a tekintetem s oly halotti a magatar­tásom, hogy akikkel találkoztam, talán meg se láttak.

A városokban az utca sara hirtelen pirosnak és feketének tetszett, mint egy tükör, ha körbe leng a lámpa a szomszéd szobában, mint kincs az erdőn! Jó szerencsét! - kiáltottam föl, és láng- és füsttengert láttam az égen; és jobbra is, balra is, mennykövek milliárdja, kincsek lángoltak.

De a tobzódás és a nők barátsága tilos volt számomra. Egyetlen cimborám se volt. Elkese­redett tömeg előtt láttam magam, szemben a kivégző szakasszal, siratva, de meg is bocsátva a balsorsot, amelyet azok nem érthettek meg. - Mint Jeanne d’Arc - „Papok, tanárok, mesterek, tévedtek, ha engem az igazságszolgáltatásnak adtok át. Sose tartoztam ehhez a néphez; sohase voltam keresztény; abból a fajtából származom, amely énekelt a halálos gyötrelemben; nem értem a törvényeket; nincs erkölcsi érzékem, tudatlan fickó vagyok: tévedtek.”

Igen, az én szemem csukva van a ti világosságotok számára. Állat vagyok, néger. De talán van számomra menekülés.

Ti álcás négerek vagytok, őrültek, vadak, kapzsiak. Kereskedő, te néger vagy; hivatalnok, te néger vagy; tábornok, néger vagy; császár, vén viszketeg, néger vagy: a Sátán gyárából való égettbort ittál, amely után nem rótták le az adót. - Ezt a népet a láz és a rák lelkesíti. A gyön­gék és aggok oly tiszteletre méltók, hogy kérik, főzzék meg őket. - A legokosabb: elhagyni ezt a kontinenset, ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szeren­csétleneket. Én belépek Cham gyermekeinek igazi birodalmába.

Ismerem még a természetet? Ismerem magamat? - Szót se többet. A gyomromba temetem a halottakat. Kiáltás, dobpergés, tánc, tánc, tánc, tánc! Még az órát sem látom, amelyben a fehérek partra szállnak, és én a semmibe hullok.

Éhség, szomjúság, ordítás, tánc, tánc, tánc, tánc!

   

d'Hubert Pauget illusztrációja

___________

 

A fehérek partra szállnak. Ágyúszó! Meg kell keresztelkedni, ruhát ölteni, dolgozni.

Szívemet a kegyelem döfése érte. Ó, ezt nem láttam előre!

Nem tettem többé rosszat. Napjaim könnyedek lesznek, a megbánást megtakarítom. Lelkemet, amely csaknem meghalt a jó számára, s amelyben halottas gyertyaként lobban fel a komor fény, nem gyötrik immár a kínok. A jó családból való fiú sorsa: tiszta könnyekkel borított korai koporsó. A kicsapongás kétségkívül ostoba dolog, ostoba a bűn; a rothadást el kell dobni. De az óra csak a tiszta fájdalom percében fog elhallgatni! S elvisznek-e engem, mint egy gyermeket, hogy feledve minden nyomorúságot, játszadozzam a paradicsomban?

Gyorsan! Más élet is van? - Gazdagságban aludni képtelenség. A gazdagság mindig is nagyon közönséges volt. Csak Isten szerelme adja meg a tudás kulcsait. Látom, hogy a természet csak jóság színjátéka. Isten veletek, agyrémek, ábrándok, tévedések!

Angyalok tiszta éneke száll föl a megmentő hajóról: ez Isten szerelme. - Két szerelem! belehalhatok a földi szerelembe, bele az odaadásba. Lelkeket hagytam el, melyeknek szen­vedése növekedni fog távozásomtól! Ti kiválasztotok engem a hajótöröttek közül; azok, akik itt maradnak, nem barátaim?

Mentsétek meg őket!

Az értelem megszületett számomra. A világ jó. Megáldom az életet. Szeretem testvéreimet. Ezek már nem gyermeki fogadkozások. Nem is a reménység, hogy megszökhetem az aggság és a halál elől. Isten nékem erőt ád, és én dicsérem az Istent.

___________

Az unalom már nem az én szerelmem. Dühöt, paráznaságot, őrületet - ezeknek minden rohamát és rombolását ismerem -, letettem immár minden terhemet. Becsüljük föl szédüldözés nélkül ártatlanságom nagyságát!

Én már nem volnék képes a megvesszőztetés vigaszát kérni. Nem hiszem, hogy elindultam Jé­zus Krisztussal, ipaként, egy lakodalomra. Nem vagyok értelmem foglya. Azt mondtam: Isten. A szabadságot akarom az üdvösségben: hogyan keressem? A léha vágyak elmúltak tőlem. Nincs szükségem odaadásra, nincs szükségem isteni szerelemre. Nem búsulok az érzé­keny szívek százada után. Mindenkinek megvan a maga értelme, megvetése és könyörülete: az én helyem a józan ész mennyei lajtorjájának a csúcsán van.

S ami a megalapozott boldogságot illeti, hogy házi-e vagy sem... nem, nem tehetem. Nagyon is züllött és gyönge vagyok. Régi igazság: az élet a munkában virágzik. Én, az én életem nem elég súlyos, elröppen, és ott libeg messzi fönn, a Tett, a világnak e kedves pontja fölött.

Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem!

Ha Isten megadná nekem a mennyei, légies nyugalmat, az imát - mint a régi szentek. - A szentek, az erősek! a remeték, művészek, ahogy ma már nem is illik!

Állandó bohózat! Ártatlanságom megríkat. Az élet a bohózat, amelyet mindannyiunknak játszanunk kell!

___________

Elég! itt a büntetés. - Indulás!

Ó, ég a tüdő, lüktet a halánték! Az éj a szememben hömpölyög, ezen a napfényen keresztül! A szív... a tagok...

Hová? A csatába? Gyönge vagyok én! A többiek megelőznek. A szerszámok, a fegyverek... az idő!...

Tűz! Tűz énreám! Vagy megadom magam. - Gyávák! - Megölöm magam! Odavágódom a lovak lába elé!

Ó!...

- Meg fogom szokni.

Ez volna a francia élet, a becsület ösvénye!

Fordította: Kardos László

Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Nuit de l΄enfer – Egy évad a pokolban/ Éjjel a pokolban



 

Illustration: d'Hubert Pauget 

Nuit de l΄enfer

__

     J'ai avalé une fameuse gorgée de poison. - Trois fois béni soit le conseil qui m'est arrivé! - Les entrailles me brûlent. La violence du venin tord mes membres, me rend difforme, me terrasse. Je meurs de soif, j'étouffe, je ne puis crier. C'est l'enfer, l'éternelle peine! Voyez comme le feu se relève! Je brûle comme il faut. Va, démon!

     J'avais entrevu la conversion au bien et au bonheur, le salut. Puis-je décrire la vision, l'air de l'enfer ne soufre pas les hymnes! C'était des millions de créatures charmantes, un suave concert spirituel, la force et la paix, les nobles ambitions, que sais-je?

     Les nobles ambitions!

     Et c'est encore la vie! - Si la damnation est éternelle! Un homme qui veut se mutiler est bien damné, n'est-ce pas? Je me crois en enfer, donc j'y suis. C'est l'exécution du catéchisme. Je suis esclave de mon baptême. Parents, vous avez fait mon malheur et vous avez fait le vôtre. Pauvre innocent! - L'enfer ne peut attaquer les païens. - C'est la vie encore! Plus tard, les délices de la damnation seront plus profondes. Un crime, vite, que je tombe au néant, de par la loi humaine.

     Tais-toi, mais tais-toi!... C'est la honte, le reproche, ici: Satan qui dit que le feu est ignoble, que ma colère est affreusement sotte. - Assez!... Des erreurs qu'on me souffle, magies, parfums, faux, musiques puériles. - Et dire que je tiens la vérité, que je vois la justice: j'ai un jugement sain et arrêté, je suis prêt pour la perfection... Orgueil. - La peau de ma tête se dessèche. Pitié! Seigneur, j'ai peur. J'ai soif, si soif! Ah! l'enfance, l'herbe, la pluie, le lac sur les pierres, le clair de lune quand le clocher sonnait douze... le diable est au clocher, à cette heure. Marie! Sainte-Vierge!... - Horreur de ma bêtise.

     Là-bas, ne sont-ce pas des âmes honnêtes, qui me veulent du bien... Venez... J'ai un oreiller sur la bouche, elles ne m'entendent pas, ce sont des fantômes. Puis, jamais personne ne pense à autrui. Qu'on n'approche pas. Je sens le roussi, c'est certain.

     Les hallucinations sont innombrables. C'est bien ce que j'ai toujours eu: plus de foi en l'histoire, l'oubli des principes. Je m'en tairai: poëtes et visionnaires seraient jaloux. Je suis mille fois le plus riche, soyons avare comme la mer.

     Ah ça! l'horloge de la vie s'est arrêtée tout à l'heure. Je ne suis plus au monde. - La théologie est sérieuse, l'enfer est certainement en bas - et le ciel en haut. - Extase, cauchemar, sommeil dans un nid de flammes.

     Que de malices dans l'attention dans la campagne... Satan, Ferdinand, court avec les graines sauvages... Jésus marche sur les ronces purpurines, sans les courber... Jésus marchait sur les eaux irritées. La lanterne nous le montra debout, blanc et des tresses brunes, au flanc d'une vague d'émeraude...

     Je vais éveiller tous les mystères: mystères religieux ou naturels, mort, naissance, avenir, passé, cosmogonie, néant. Je suis maître en fantasmagories.

     Écoutez!...

     J'ai tous les talents! - Il n'y a personne ici et il y a quelqu'un: je ne voudrais pas répandre mon trésor. - Veut-on des chants nègres, des danses de houris? Veut-on que je disparaisse, que je plonge à la recherche de l'anneau? Veut-on? Je ferai de l'or, des remèdes.

     Fiez-vous donc à moi, la foi soulage, guide, guérit. Tous, venez, - même les petits enfants, - que je vous console, qu'on répande pour vous son coeur, - le coeur merveilleux!

- Pauvres hommes, travailleurs! Je ne demande pas de prières; avec votre confiance seulement, je serai heureux.

     - Et pensons à moi. Ceci me fait peu regretter le monde. J'ai de la chance de ne pas souffrir plus. Ma vie ne fut que folies douces, c'est regrettable.

     

Bah! faisons toutes les grimaces imaginables.

     Décidément, nous sommes hors du monde. Plus aucun son. Mon tact a disparu. Ah! mon château, ma Saxe, mon bois de saules. Les soirs, les matins, les nuits, les jours... Suis-je las!

     Je devrais avoir mon enfer pour la colère, mon enfer pour l'orgueil, - et l'enfer de la caresse; un concert d'enfers.

     Je meurs de lassitude. C'est le tombeau, je m'en vais aux vers, horreur de l'horreur! Satan, farceur, tu veux me dissoudre, avec tes charmes. Je réclame. Je réclame! un coup de fourche, une goutte de feu.

     Ah! remonter à la vie! Jeter les yeux sur nos difformités. Et ce poison, ce baiser mille fois maudit! Ma faiblesse, la cruauté du monde! Mon dieu, pitié, cachez-moi, je me tiens trop mal! - Je suis caché et je ne le suis pas.

     C'est le feu qui se relève avec son damné.

 

d'Hubert Pauget illusztrációja

Éjjel a pokolban

__

     Pompás adag mérget vettem be.

     Háromszor legyen áldott a tanács, amelyet nekem adtak! A beleim égnek. A méreg vad ereje megcsavarja tagjaimat, eltorzít, leteper. Belehalok a szomjúságba, megfulladok, nem bírok kiáltani. A pokol ez, az örökös gyötrelem! Nézzétek, hogy csap föl a tűz! Égek, hogy jobban se kell. Távozzál, démon!

     Fölsejlett előttem a megtérés a jóhoz és a boldogsághoz, megpillantottam az üdvösséget. Leírhatom a látomást? A pokol légköre nem szenvedheti a himnuszokat! Elragadó lények milliói voltak, lágy egyházi zene, az erő és a béke, a nemes becsvágyak, mit tudom én?

     A nemes becsvágyak!

És ez még az élet! Ha a kárhozat örökös! Kárhozott az ember, aki meg akarja magát cson­kí­tani - nem így van? Azt hiszem, hogy a pokolban vagyok, tehát ott is vagyok. Ez a katekizmus megvalósítása. Keresztségem rabszolgája vagyok. Szüleim, ti vagytok oka balsorsomnak s a magatokénak is. Szegény ártatlan, én! - A pokol nem támadhat a pogányokra. - Ez még az élet! Később még mélyebbek lesznek a kárhozat kéjei. Gyorsan egy bűnt, hogy a semmibe hulljak, az emberi törvény nevében.

     Hallgass, csak hallgass!... A szégyen ez, a megrovás: a Sátán, aki azt mondja, hogy a tűz aljas, és haragom szörnyen ostoba. - Elég!... Tévedéseket sugdosnak a fülembe, mágiát, álnok illatokat, gyermekes zenét. - És voltaképpen nálam az igazság, látom a törvényt: egészséges és szilárd az ítéletem, kész vagyok a tökéletességre... Gőg. Fejbőröm elsorvad. Irgalom! Uram, én félek. Szomjazom, szomjazom! Ó, a gyermekkor, a fű, az eső, a tó a köveken, a holdfény mikor tizenkettőt vert a toronyban... Ebben az órában ördög járja a tornyot. Mária! Szent Szűz!... Balgaságom rémsége.

     Ott lenn, nem becsületes lelkek azok, akik jót akarnak velem?... Jertek... Párna van a számon, meg se hallanak, fantomok ezek. S aztán: soha senki se törődik a felebarátjával. Csak ne is jöjjenek közelembe. Eretnekszagom van, annyi biztos.

A káprázatok megszámlálhatatlanok. Nyilván ez az, ami mindig megvolt bennem: nem hiszek már a történelemben, feledem az alapelveket. Erről hallgatni fogok. A költők és látnokok irigykednének rám. Ezerszeresen a leggazdagabb vagyok, fösvény leszek hát, mint a tenger.

     Ó, az élet órája éppen most megállott. Már nem vagyok a világon. - A teológia komoly tudomány, a pokol bizonyára lent van - és az ég fönt. - Elragadtatás, lidércnyomás, álom egy lángfészekben.

     Mennyi kajánság a figyelemben a vidéken... Sátán, Ferdinánd, fut a vadon kelt magvakkal... Jézus a vörös szederbokrokon járdal, anélkül hogy meghajlítaná őket... Jézus a felbolygatott vizeken járdalt. A lámpás megmutatta őt nekünk, talpon állva, fehéren és barna fürtökkel, egy smaragd-hullám oldalán...

     Le akarok leplezni minden misztériumot: a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést, a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit. Mester vagyok a szemfényvesztésben.

     Hallgassatok ide!...

     Minden képesség megvan bennem! - Senki sincs itt, és van itt valaki: nem szeretném szét­szór­ni kincsemet. - Néger dal tetszik, a hurik tánca? Akarjátok, hogy eltűnjek, hogy elmerüljek a gyűrű keresésében? Akarjátok? Aranyat csinálok, orvosságot.

     Bízzatok hát bennem, a hit megenyhít, vezérel, gyógyít. Jertek mindannyian - még az apró­sá­gok is -, hogy megvigasztaljalak benneteket, hogy kitáruljon a szíve számotokra - a csodálatos szív! - Szegény robotos emberek! Nem kérek imákat; boldoggá tesz puszta bizalmatok.

     - S most gondoljunk rám. Így csak kevéssé sajnálom a világot. Mily szerencse, hogy többé nem szenvedek. Egyébből se állt az életem, mint szelíd őrültségekből, s ez sajnálatos.

     Eh, vágjunk grimaszokat, mindenfélét, amit csak el lehet képzelni.

     Határozottan kívül vagyunk a világon. Egyetlen hang se hallik. Tapintásom megszűnt. Ó, kastélyom, Szászországom, fűzfaligetem. Esték, reggelek, éjszakák, nappalok... Fáradt vagyok.

     Külön poklomnak kellene lennie a harag számára, külön a gőg számára - kellene a cirógatások pokla is, poklok hangversenye.

     Belehalok a fáradtságba. Ez a sír, indulok a férgek közé, borzalmak borzalma! Sátán, te vén kujon, szét akarsz engem oldani bűbájoddal. Tiltakozom. Tiltakozom!      Vasvillaszúrást, tűzcsöppet követelek!

     Ah, újra fölszállni az életbe! Idomtalanságaikra vetni szemünket. S ez a méreg, ez az ezerszer átkozott csók! Gyöngeségem, a világ kegyetlensége! Istenem, irgalom, rejtsetek el, roskado­zom! - El vagyok rejtve, s nem az vagyok.

     A tűz újra felemelkedik kárhozottjával.

Fordította: Kardos László



Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Délires I – Egy évad a pokolban/ Delíriumok I





Délires

  

Illustration: d'Hubert Pauget

I

__________

Vierge folleVIERGE FOLLE

___

L΄époux infernalL'ÉPOUX INFERNAL

     Écoutons la confession d'un compagnon d'enfer:

     "Ô divin Époux, mon Seigneur, ne refusez pas la confession de la plus triste de vos servantes. Je suis perdue. Je suis soûle. Je suis impure. Quelle vie!

     "Pardon, divin Seigneur, pardon! Ah! pardon! Que de larmes! Et que de larmes encore plus tard, j'espère!

     "Plus tard, je connaîtrai le divin Époux! Je suis née soumise à Lui. - L'autre peut me battre maintenant!

     "A présent, je suis au fond du monde! Ô mes amies!... non, pas mes amies... Jamais délires ni tortures semblables... Est-ce bête!

     "Ah! je souffre, je crie. Je souffre vraiment. Tout pourtant m'est permis, chargée du mépris des plus méprisables coeurs.

     "Enfin, faisons cette confidence, quitte à la répéter vingt autres fois, - aussi morne, aussi insignifiante!

     "Je suis esclave de l'Époux infernal, celui qui a perdu les vierges folles. C'est bien ce démon-là. Ce n'est pas un spectre, ce n'est pas un fantôme. Mais moi qui ai perdu la sagesse, qui suis damnée et morte au monde, - on ne me tuera pas! - Comment vous le décrire! Je ne sais même plus parler. Je suis en deuil, je pleure, j'ai peur. Un peu de fraîcheur, Seigneur, si vous voulez, si vous voulez bien!

     "Je suis veuve... - J'étais veuve... - mais oui, j'ai été bien sérieuse jadis, et je ne suis pas née pour devenir squelette!... - Lui était presque un enfant... Ses délicatesses mystérieuses m'avaient séduite. J'ai oublié tout mon devoir humain pour le suivre. Quelle vie! La vraie vie est absente. Nous ne sommes pas au monde. Je sais où il va, il le faut. Et souvent il s'emporte contre moi, moi, la pauvre âme. Le Démon! - c'est un Démon, vous savez, ce n'est pas un homme.

     "Il dit: "Je n'aime pas les femmes. L'amour est à réinventer, on le sait. Elles ne peuvent plus que vouloir une position assurée. La position gagnée, coeur et beauté sont mis de côté: il ne reste que froid dédain, l'aliment du mariage, aujourd'hui. Ou bien je vois des femmes, avec les signes du bonheur, dont, moi, j'aurai pu faire de bonnes camarades, dévorées tout d'abord par des brutes sensibles comme des bûchers... "

     "Je l'écoute faisant de l'infamie une gloire, de la cruauté un charme. "Je suis de race lointaine: mes pères étaient Scandinaves: il se perçaient les côtes, buvaient leur sang. - Je me ferai des entailles partout le corps, je me tatouerai, je veux devenir hideux comme un Mongol: tu verras, je hurlerai dans les rues. Je veux devenir bien fou de rage. Ne me montre jamais de bijoux, je ramperais et me tordrais sur le tapis. Ma richesse, je la voudrais tachée de sang partout. Jamais je ne travaillerai... " Plusieurs nuits, son démon me saisissant, nous nous roulions, je luttais avec lui! - Les nuits, souvent, ivre, il se poste dans des rues ou dans des maisons, pour m'épouvanter mortellement. - "On me coupera vraiment le cou; ce sera dégoûtant." Oh! ces jours où il veut marcher avec l'air du crime!

     "Parfois il parle, en une façon de patois attendri, de la mort qui fait repentir, des malheureux qui existent certainement, des travaux pénibles, des départs qui déchirent les coeurs. Dans les bouges où nous nous enivrions, il pleurait en considérant ceux qui nous entouraient, bétail de la misère. Il relevait les ivrognes dans les rues noires. Il avait la pitié d'une mère méchante pour les petits enfants. - Il s'en allait avec des gentillesses de petite fille au catéchisme. - Il feignait d'être éclairé sur tout, commerce, art, médecine. - Je le suivais, il le faut!

     "Je voyais tout le décor dont, en esprit, il s'entourait; vêtements, draps, meubles: je lui prêtais des armes, une autre figure. Je voyais tout ce qui le touchait, comme il aurait voulu le créer pour lui. Quand il me semblait avoir l'esprit inerte, je le suivais, moi, dans des actions étranges et compliquées, loin, bonnes ou mauvaises: j'étais sûre de ne jamais entrer dans son monde. À côté de son cher corps endormi, que d'heures des nuits j'ai veillé, cherchant pourquoi il voulait tant s'évader de la réalité. Jamais homme n'eût pareil voeu. Je reconnaissais, - sans craindre pour lui, - qu'il pouvait être un sérieux danger dans société. - Il a peut-être des secrets pour changer la vie? Non, il ne fait qu'en chercher, me répliquais-je. Enfin sa charité est ensorcelée, et j'en suis la prisonnière. Aucune autre âme n'aurait assez de force, - force de désespoir! - pour la supporter, - pour être protégée et aimée par lui. D'ailleurs, je ne me le figurais pas avec une autre âme: on voit son Ange, jamais l'Ange d'un autre, - je crois. J'étais dans son âme comme dans un palais qu'on a vidé pour ne pas voir une personne si peu noble que vous: voilà tout. Hélas! je dépendais bien de lui. Mais que voulait-il avec mon existence terne et lâche? Il ne me rendait pas meilleure, s'il ne me faisait pas mourir! Tristement dépitée, je lui dis quelquefois: "Je te comprends." Il haussait les épaules.

     "Ainsi, mon chagrin se renouvelant sans cesse, et me trouvant plus égarée à ses yeux, - comme à tous les yeux qui auraient voulu me fixer, si je n'eusse été condamnée pour jamais à l'oubli de tous! - j'avais de plus en plus faim de sa bonté. Avec ses baisers et ses étreintes amies, c'était bien un ciel, un sombre ciel, où j'entrais, et où j'aurais voulu être laissée, pauvre, sourde, muette, aveugle. Déjà j'en prenais l'habitude. Je nous voyais comme deux bons enfants, libres de se promener dans le Paradis de tristesse. Nous nous accordions. Bien émus, nous travaillions ensemble. Mais, après une pénétrante caresse, il disait: "Comme ça te paraîtra drôle, quand je n'y serai plus, ce par quoi tu as passé. Quand tu n'auras plus mes bras sous ton cou, ni mon coeur pour t'y reposer, ni cette bouche sur tes yeux. Parce qu'il faudra que je m'en aille, très-loin, un jour. Puis il faut que j'en aide d'autres: c'est mon devoir. Quoique ce ne soit guère ragoûtant... , chère âme... " Tout de suite je me pressentais, lui parti, en proie au vertige, précipitée dans l'ombre la plus affreuse: la mort. Je lui faisais promettre qu'il ne me lâcherait pas. Il l'a faite vingt fois, cette promesse d'amant. C'était aussi frivole que moi lui disant: "Je te comprends."

     "Ah! je n'ai jamais été jalouse de lui. Il ne me quittera pas, je crois. Que devenir? Il n'a pas une connaissance; il ne travaillera jamais. Il veut vivre somnambule. Seules, sa bonté et sa charité lui donneraient-elles droit dans le monde réel? Par instants, j'oublie la pitié où je suis tombée: lui me rendra forte, nous voyagerons, nous chasserons dans les déserts, nous dormirons sur les pavés des villes inconnues, sans soins, sans peines. Ou je me réveillerai, et les lois et les moeurs auront changé, - grâce à son pouvoir magique, - le monde, en restant le même, me laissera à mes désirs, joies, nonchalances. Oh! la vie d'aventures qui existe dans les livres des enfants, pour me récompenser, j'ai tant souffert, me la donneras-tu? Il ne peut pas. J'ignore son idéal. Il m'a dit avoir des regrets, des espoirs: cela ne doit pas me regarder. Parle-t-il à Dieu? Peut-être devrais-je m'adresser à Dieu. Je suis au plus profond de l'abîme, et je ne sais plus prier.

     "S'il m'expliquait ses tristesses, les comprendrai-je plus que ses railleries? Il m'attaque, il passe des heures à me faire honte de tout ce qui m'a pu toucher au monde, et s'indigne si je pleure.

     "- Tu vois cet élégant jeune homme, entrant dans la belle et calme maison: il s'appelle Duval, Dufour, Armand, Maurice, que sais-je? Une femme s'est dévouée à aimer ce méchant idiot: elle est morte, c'est certes une sainte au ciel, à présent. Tu me feras mourir comme il a fait mourir cette femme. C'est notre sort à nous, coeurs charitables... " Hélas! Il avait des jours où tous les hommes agissant lui paraissaient les jouets de délires grotesques: il riait affreusement, longtemps. - Puis, il reprenait ses manières de jeune mère, de soeur aimée. S'il était moins sauvage, nous serions sauvés! Mais sa douceur aussi est mortelle. Je lui suis soumise. - Ah! je suis folle!

     "Un jour peut-être il disparaîtra merveilleusement; mais il faut que je sache, s'il doit remonter à un ciel, que je voie un peu l'assomption de mon petit ami!"

     Drôle de ménage!

Delíriumok

 

d'Hubert Pauget illusztrációja

I

A balga szűz - az alvilági férj

     Hallgassuk csak meg egy pokolbeli társ vallomásait:

     „Ó, isteni Férj, Uram, ne utasítsd el legszomorúbb szolgálód gyónását. Elvesztem. Ittas vagyok. Tisztátalan vagyok. Micsoda élet!

     Bocsánat, Uram-Istenem, bocsánat! Ó, bocsánat! Mennyi könny! És mennyi könny még később - remélem!

     Később meg fogom ismerni égi Jegyesemet! Az Ő szolgájának születtem. - A másik most verhet engem!

     E pillanatban a világ fenekén vagyok, barátnőim!... Nem, nem barátnőim... Soha ilyen tébolyt, soha ilyen gyötrelmeket... Baromi egy dolog!

     Ó, kínlódom, kiáltozom. Valóságosan kínlódom. És mégis, semmi sem tilalmas nekem, aki tele vagyok a megvetésre legméltóbb szívek megvetésével.

     Essünk hát túl a vallomáson, elismétlem még vagy hússzor - egyformán siváran, egyformán jelentéktelenül!

     Az alvilági Jegyes rabszolgája vagyok, azé, aki megrontotta a balga szüzeket. Ez a rossz szellem az. Nem kísértet, nem fantom. De engem, aki elvesztettem a bölcsességet, aki elkárhoztam és meghaltam a világ számára - engem nem fognak megölni! Hogy magyarázzam meg nektek! Már beszélni sem tudok. Gyászolok, sírok, rettegek. Egy kis friss levegőt, Uram, ha akarod, ha te is úgy akarod!

     Özvegy vagyok... - Özvegy voltam... - úgy bizony, valaha nagyon komoly voltam, s nem arra születtem, hogy csontváz legyen belőlem... Ó, szinte még gyermek volt... Rejtelmes finom­ságai elcsábítottak. Feledtem minden emberi kötelességem, hogy őt kövessem. Micsoda élet! Az igazi élet messzi van ettől. Mi nem élünk a világban. Megyek, amerre ő megy, mennem kell. És ő gyakran rám támad, rám, a szegény lélekre. A Démon! - Rossz szellem ő, tudjátok, nem férfi.

     Azt mondja: »Nem szeretem az asszonyokat: a szerelmet újra fel kell találni, ez köztudomású. A nőktől nem telik több, mint hogy biztosított helyzetet kívánjanak. Ha ezt a helyzetet megszerezték, útfélre vetik a szívet és a szépséget: csak a hideg megvetés marad, amely manapság a házasság tápláléka. Vagy látok asszonyokat, a boldogság jeleivel, akikből jó pajtásokat formálhattam volna, miután finnyás barmok felfalták őket, mint a máglyák...«

     Hallom őt, amint dicsőséget formál a gyalázatból, bűbájt a kegyetlenségből. »Távoli fajból szár­mazom én: atyáim skandinávok voltak; oldalukba döftek, önvérüket itták. - Megvagdo­som egész testemet, tetoválom magam, ocsmány akarok lenni, mint egy mongol: meg fogod látni, kint üvöltözök majd az utcákon. Megbolondulok a dühtől. Soha nekem ékszert ne mutass, a szőnyegen mászom és fetrengek. Kincseim legyenek mindenütt vérfoltosak. Sohase fogok robotolni...« Rossz szelleme megragadott, éjszakákon át hemperegtünk, harcoltam vele! - Éjszakánként gyakorta részegen kiáll az utcára, vagy betámít a házakba, hogy halálra rémítsen. - »Levágják a nyakamat, valóságosan; ‘gusztustalan’ lesz.« Ó, azok a napok, amikor ő megindul a Bűn ábrázatával!

     Olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszél, amely a megbánást hozza, boldog­tala­nok­ról, akik kétségtelenül vannak, gyötrelmes munkákról, szívet tépő búcsúzásokról. A le­bujok­ban, ahol leittuk magunkat, zokogott, mikor szemügyre vette társaságunkat, nyomorúság csordáját. A setét utcákon feltámogatta a részegeket. Olyan könyörületesség lakozott benne, mint egy anyában, aki rosszul bánik apró gyermekeivel. Egy katekizmusra járó kislány bájával ment el. Úgy tett, mintha mindennel tisztában volna, kereskedelemmel, művészettel, orvostudománnyal. Követtem őt, követnem kellett!

Láttam minden díszletét, amivel lélekben körülvette magát: ruhákat, kelméket, bútorokat; én fölfegyvereztem, új külsőt adtam neki. Láttam mindent, ami érdekelte, amint azt ő akarta volna megteremteni a maga számára. Mikor úgy tetszett, renyhe a szelleme, követtem őt, furcsa és bonyolult tettekben, messzire, jókba vagy rosszakba: biztos voltam benne, hogy soha be nem lépek az ő világába. Éjnek évadján, amikor aludt, hányszor riadtam fel drága teste mellett, fürkészve, miért akar úgy megszökni a valóságtól. Soha még ember annyira nem kívánkozott. Rájöttem - anélkül hogy féltettem volna őt -, hogy komoly veszély lehetne a társadalom számára. - Talán ismeri az élet megváltoztatásának titkait. Nem, éppen csak azt keresi, válaszoltam magamnak. Irgalma végül is meg van babonázva, és én vagyok a foglya. Nincs még egy lélek, amelynek elegendő ereje volna - a kétségbeesés ereje! -, hogy elviselje ezt az irgalmat, hogy ő oltalmazza és szeresse. Egyébként nem képzeltem őt el más lélekkel: az ember a maga Angyalát látja, és soha a másét - így hiszem. Úgy voltam a lelkében, mint egy palotában, amelyet kiürítettek, hogy ne lássanak egy olyan kevéssé nemes személyt, mint te: ennyi az egész. Jaj, nagyon függtem tőle. De mit akarhatott az én fakó és laza életemmel? Nem tesz jobbá, ha nem veszi el az életemet. Búsan és bosszankodva mondtam neki néha: »Megértelek.« A vállát vonogatta.

     Így újult meg bánatom szünet nélkül, és saját szememben zavartabbnak látszottam - mint minden szemben, amely meg akart volna rögzíteni, ha nem lettem volna mindörökre arra kárhoztatva, hogy mindenki elfelejtsen! - s egyre jobban éheztem az ő jóságára. Csókjai és nyájas ölelései közben a mennyországba jutottam, egy komor mennyországba, ahol szívesen ottmaradtam volna, szegényen, süketen, némán, vakon. Már hozzászoktam. Úgy láttam őt és magamat, mint két jó gyermeket, akik szabadon sétálhatnak a Szomorúság paradicsomában. Értettük egymást. Mély megindulással dolgoztunk együtt. Egy átható cirógatás után azonban így szólt: »Mily furcsának érzed majd, ha már nem leszek ott, ahol te. Ha karomat már nem érzed a nyakad alatt, se a szívemen el nem pihenhetsz, se ajkam nem tapad szemeidre. Mert egyszer el kell mennem nagyon messzire. Aztán másokat is ehhez kell segítenem: ez a feladatom. Ez ugyan nem valami gusztusos dolog... édes lelkem...« Rögtön megéreztem, hogyha ő elmegy, én az ájulat prédája leszek, s a legiszonyúbb árnyba zuhanok: a halálba. Megígértettem vele, hogy nem hagy el. Húszszor elmondta ezt a szerelmi fogadalmat. S ő most éppoly léha volt, mint én, mikor azt mondtam neki: »Megértelek.«

     Ó, sohasem voltam rá féltékeny. Hiszek abban, hogy nem hagy el. Mi lenne belőle? Semmi­féle ismerete sincs; dolgozni sohasem fog. Alvajáró módjára akar élni. Jósága és irgalma, egymagában, megadja neki a létjogot a reális világban? Egy-egy pillanatra megfeledkeztem a nyomorúságról, amelybe beleestem: ő meg fog engem erősíteni, utazni fogunk, vadászunk a sivatagban, ismeretlen városok kövezetén alszunk, gondozás nélkül, fájdalom nélkül. Vagy fölébredek majd, s a törvények és erkölcsök már megváltoztak - az ő varázshatalma jóvoltából -, vagy változatlan marad a világ, és átenged engem vágyaimnak, örömeimnek, közönyömnek. Ó, a kalandos élet, ahogy a meséskönyvekben áll! - azt adod nekem kárpótlásul, hogy annyit szenvedtem? Nem teheti. Eszményeit nem ismerem. Azt mondta nekem, megbánás és remény él benne: ezzel ne törődjem. Istennel beszél? Talán Istenhez kellene fordulnom? A mélység legmélyén vagyok, s nem tudok imádkozni.

     Ha megmagyarázná bánatait, azokat jobban megérteném, mint csúfolódásait? Rám támad, órákat tölt azzal, hogy megszégyenítsen mindazzal, ami engem a világon megindíthat, és aztán méltatlankodik, ha sírok.

     »Látod ezt az elegáns fiatalembert, amint belép a szép és nyugalmas házba: a neve Duval, Furour, Armand, Maurice, mit tudom én? Egy asszony mélységesen beleszeretett ebbe a gonosz idiótába, meg is halt, most biztosan a mennyország szentjei közt a helye. Te is megölsz engem, mint ez a fiú azt az asszonyt. Ez a mi sorsunk, irgalmas szíveké...« Jaj, voltak napok, mikor minden munkálkodó ember groteszk és tébolyult játékszernek tűnt föl előtte; ijesztően és sokáig kacagott. Aztán megint úgy viselkedett, mint egy fiatal anya, egy szeretett nővér. Ha kevésbé vad lett volna, megmenekülünk. De a szelídsége is halálos. Alattvalója vagyok. - Jaj, megőrültem!

     Egyszer talán csodaszerűen el fog tűnni: de persze tudnom kell róla, ha visszaszáll az égbe, mert valamit látni szeretnék barátocskám mennybemeneteléből!”

     Furcsa egy házaspár!

Fordította: Kardos László