Csoóri Sándor Látok kék lámpát lengeni – Vidim plavu lampu u gibanju

Csoóri Sándor

Zámoly, 1930. február 3. – Üröm, 2016. szeptember 12.

Látok kék lámpát lengeni             Nem erdők hűvösében:             férfikarok homályán             rejtőzik Magda –             fülében virág-függő             s derekán aranykígyó             nyújtózkodik a Holdra. Első szerelmem, hold-leány, te más egekre szálló, parázsló tenyerembe mernél-e még zuhanni? Tíz ujjam emlékezik, tíz körmöm fölhasad, hogy szenvedve láthassam elfordult arcodat –             Vasárnap van: hallod-e?             búgnak templomi orgonák,             zsoltárt énekelsz hozzám,             zsoltárt éneklek hozzád.             Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk             fehér oszlopok árnyán             jelenvalók és hitvallók             szerelem áldozásán. Vasárnap van: tudod-e? Nagy eső zuhog: látod-e? Villám sétál az utcán. Ha rádnéz, meg is halhatsz. Bújj ide ballonom alá, bújj ide örömöm alá, soha meg nem halhatsz. Tíz ujjam emlékezik, ruhám is emlékezik butácska örömömre. Nem volt füledben függő, derekadon se kígyó s nem tudtam, hogy a tested hajolna szerelemre. Orgonazúgást hallottam, liliom hegedűszavát – Hallok most tompa dobszót, bűnért jajgató zongorát s látok kék lámpát lengeni, sötét szobába hívót, hogy megfojtsam derekadon a hideg aranykígyót.

Vidim plavu lampu u gibanju             Ne u hladu šuma:             Magda se u senci             ruku muškaraca skriva –             u ušima naušnica od cveta             a na kuku zlatna zmija             se proteže ka Mesecu. Prvo moja ljubavi, devojko meseca, ti koja na druga neba letiš, dal bi još smela na moje užerene dlanove pasti? Sećaju se moji prsti, pucaju moji nokti, da bi ti okrenuto lice u svojoj patnji mogao videti –             Nedelja je: čuješ li?             orgulje u crkvama se čuju,             meni psalm pevaš,             tebi psalm pevam.             Nema popa, nema Boga,             u senci belih stubova             pri pričesti ljubavi             prisutni i ispovednici mi smo. Nedelja je: znaš li? Pljušti: vidiš li? Na ulici grom šeta. Pogleda li te, možeš i umreti. Sakrij se ispod mog balona, sakrij se ispod mog ushićenja, nikad ne možeš umreti. Prsti mi  drže u sećaju, i odelo drži u sećanju moje bezazleno radovanje. Nisi imala naušnice, niti na struku zmiju i nisam znao da bi ti telo ljubav priželjkivalo. Čuo sam zvuk orgulja, violinu ljiljana – Sad tup glas bubnja čujem, te klavir koji za grehom jada i vidim plavu lampu u gibanju, u tamnu sobu pozivajuću da bi hladnu zlatnu zmiju na struku tvom zadavio. Prevod: Fehér Illés

 Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/CSOORI/csoori00001a_kv.html



Csoóri Sándor Gólya – Roda

Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

Gólya Remeg a kékség s napfénnyel keveredik. Falum fölött a nyár vibráló arany-álom. Fehér templomunk: lomha, féllábon álló gólya, magasba néz, hogy égi tóra szálljon.

Roda Treperi plavet sa zracima sunca se meša. Leto nad našem selu drhtav zlatan san. Naša bela crkva: tunjava, na jednu nogu propinjana roda, u vis gleda da bi se na nebesko jezero spustila. Prevod: Fehér Illés



Csoóri Sándor Második születésem – Moje drugo rođenje – Мое второе рождение

Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

Második születésem Jövök a felhők alól, születésem emlékét hozom – Villog felém egy folyó, mint kintfelejtett kés az asztalon. Egy hegy s egy vörösen izzó bányadomb szűk völgye nyit utat. Elhagyom, mint a gyerekkoromat. Amit szerettem, mindent elhagyok, hogy végre szabad legyek. Mint félig elropogtatott cukrot: ugy köpöm ki a világ édességét: nyárdinnye húsát, szerelmeimet. Ez a világ nem kérte véremet. Én kérem az övét! Hallgatom saját jóslatomat: »Csak az él tovább, amit megitélhetek, megsirathatok, elveszithetek«… Amerre indulok, még nyár ragyog tovább; egy folyó fény-pengéje tündököl de föltámad lassan a cigánybambusz: e jeremiási ököl; víz és sár ideje, hideg álmoké, köveké: második születésemé.

Moje drugo rođenje Ispod oblaka dolazim, uspomenu na moje rođenje donosim – Jedna reka prema meni seva kao vani na stolu ostavljen nož. Jedno brdo i usijani brežuljak rudnika otvaraju usku dolinu prolaza. Ostavljam kao svoju dečju dob. Sve što sam voleo ostavljam da bi konačno slobodan bio. Kao napola prežvakanu slatkariju: ispljunem zasladu sveta: meso letnje dinje, svoje ljubavi. Ovaj svet nije tražio moju krv. Ja tražim njegovu! Vlastito proricanje slušam: „Samo to živi dalje što prosuditi, oplakati, izgubiti mogu“... Gde god krenem leto još dalje sjaji; blista oštrica sjaja jedne reke ali vaskrsne polako ciganska bambusova trska: ta pesnica jerolimovska; vreme vode i blata, ledenih snova, stena: mog drugog rođenja. Prevod: Fehér Illés

Molnár Imre: Ellentétek – Suprotnosti – Bопреки (akvarell – akvarel – акварель)

Második születésem Jövök a felhők alól, születésem emlékét hozom – Villog felém egy folyó, mint kintfelejtett kés az asztalon. Egy hegy s egy vörösen izzó bányadomb szűk völgye nyit utat. Elhagyom, mint a gyerekkoromat. Amit szerettem, mindent elhagyok, hogy végre szabad legyek. Mint félig elropogtatott cukrot: ugy köpöm ki a világ édességét: nyárdinnye húsát, szerelmeimet. Ez a világ nem kérte véremet. Én kérem az övét! Hallgatom saját jóslatomat: »Csak az él tovább, amit megitélhetek, megsirathatok, elveszithetek«… Amerre indulok, még nyár ragyog tovább; egy folyó fény-pengéje tündököl de föltámad lassan a cigánybambusz: e jeremiási ököl; víz és sár ideje, hideg álmoké, köveké: második születésemé.

Мое второе рождение Ухожу. Надо мной облака. Но как память – рожден на земле! – Предо мною блестит река, Как забытый нож на столе. Открывается путь: Террикон, докрасна раскаленный, И гора, там, в узкой долине. Это все, как и детство мое, покидаю отныне. Покину все, что я любил, И стану я свободным, Как недожеванный кусок – Вот так я выплюнуть готов все сладости мирские. Как мякоть дыни – Всю мою любовь. Мир этот крови не просил моей – Его я жажду! И сам себе пророчу я: «Останется лишь то, что смог понять, Что в силах я оплакать, потерять…» И там, куда иду, Еще сияет лето; Блестят излучины реки, как лезвия стальные, И медленно растет бамбук цыганский – Подъемлется кулак Иеремии: Настало время мокрой грязи, Камней, Холодных слов забвенья– Второго моего рождения.                        Перевод: A.  Айхенваыд



Csoóri Sándor Barbár imádság – Varvarska molitva – Barbarian Prayer

Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

Barbár imádság Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, fogadj méhedbe vissza. Tévedés volt a születésem; én a világ akartam lenni: oroszlán és fagyökér együtt, szerelmes állat, nevető hó, a szél eszméje és a magasság széjjel csurgatott tintafoltja – s lettem felhőbe vesző ember, egyetlen út királya, hamu-csillagú férfi s amit magamban egyesítek, rögtön megoszt, mert mulandó s csak sóvárgásomat csigázza… Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, méhed küszöbe előtt állok.

Varvarska molitva Kamenu sa neizravnavanim borama, steno sa majčinskom svetlošću primi me ponovo u svoju maternicu. Moje rođenje omaška je bila; ja sam svet hteo biti: istovremeno lav i koren, zaljubljena zver, smeškajući sneg, misao vetra i raspršena mrlja mastila visine – a postao čovek koji u oblaku nestaje, kralj jedine ceste, muškarac s zvezdom pepela i što u sebi sjedinim odmah me deli jer je prolazno, tek moju požudu budi… Kamenu sa neizravnavanim borama, steno sa majčinskom svetlošću pred pragom tvoje maternice stojim.                              Prevod: Fehér Illés

Molnár Imre: Áttörhetetlen akadály – Nepremostiva prepreka – Insurmountable obstacle

Barbár imádság Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, fogadj méhedbe vissza. Tévedés volt a születésem; én a világ akartam lenni: oroszlán és fagyökér együtt, szerelmes állat, nevető hó, a szél eszméje és a magasság széjjel csurgatott tintafoltja – s lettem felhőbe vesző ember, egyetlen út királya, hamu-csillagú férfi s amit magamban egyesítek, rögtön megoszt, mert mulandó s csak sóvárgásomat csigázza… Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, méhed küszöbe előtt állok.

Barbarian Prayer Wrinkled, unrelaxing stone, rock of mother-daylight, take me back again into your womb. Being born was the first error; the world was what I wanted to be: lion and tree-root in one, loving animal and laughing snow, consciousness of the wind, of heights pouring their dark ink-blot down – and here I am cloud-foundered man, king of a solitary way, being of a cindery star, and what I join within myself splits me at once, because it goes quickly and only sharpens yearning… Wrinkled, unrelaxing stone, rock of mother-daylight, I stand at the entrance to your womb.                              Translated by Edwin Morgan



Csoóri Sándor A harmadik nap esni kezdett a hó – Trećeg dana počeo je padati sneg

Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

A harmadik nap esni kezdett a hó Az első nap arra volt jó,          hogy mindent elfelejtsek; a második arra, hogy mindenre emlékezzek. S a harmadik nap esni kezdett a hó.           És megszületett a sejtelem,           hogy mostmár mindig esni fog,           homlokodtól a szádig,           szádtól az ágyékodig,           végig a tested hosszán,           végig az életemen. Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,           ha fölemelem, az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek. Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is           csak a hó kísértete kószál,           az elsötétített földeken megül,           a háborús menekülőket megkoronázza. És tudtam már, hogy nem leszek egyedül, elkísér ez a hóesés, ahova megyek, leül mellém a vonatba, átkel velem a tengeren, füstölgő autógumik s levegőtlen városok           éjszakájában           megszólít anyanyelvemen           s országokat hódít nekem,           mert országot hódítani           te akartál s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm           vallani róla, bezárkózom ebbe a havazásba, mint aki fehér inget vesz föl, fehér inget az utolsó napon.

Trećeg dana počeo je padati sneg Prvi dan bio je zato dobar           jer sam mogao sve zaboraviti; drugog dana pak svega se mogao setiti. A trećeg dana počeo je padati sneg.           I rodila se slutnja,           od sad će stalno padati,           od tvog čela do usta,           od usta do njedra,           duž čitavog tvog tela,           duž čitavog mog bivstvovanja. Snežiće tavanica, telefonska slušalica,           ako podignem, obrisi neba iz dečačkog doba, ako se osvrnem. Među zapelim drvećem i zapelim stogovima           samo avet snega luta,           naslanja se na zatamnjena polja,           okruni begunce rata. I već sam znao, neću biti sam, gde god se budem kretao, pratiće me sneg, sestće pored mene u vozu, prelaziće sa mnom more, u noć zadimljenih autoguma i bezvazduđnih           gradova           osloviće me na mom maternjem jeziku           i zemlje će mi osvojiti,           jer osvojiti zemlju           ti si htela i kad već ni grudu neću imati, jer neću imati          snagu o njoj govoriti zatvoriću se u ovo sneženje, kao neko ko belu košulju obuče, belu košulju zadnjeg dana. Prevod: Fehér Illés



Csoóri Sándor A csavargó elégiája – Elegija lutalice

Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

sóbánya-fényességű arccal

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

és kevesebbet hazudozni a testről,

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Elegija lutalice

Ne samo ići: trebalo bi otići,

poput rudnika soli sjajnim licem

iz prašnjave povorke ravnodušnih istupiti

i o telu manje lagati

kad je već večnost, kao kopar, jednoletna.

Ne samo plakati: trebalo bi oplakivati

sebe, moje posedele ljubavnice, oplakivati moje izdajnike,

spori propast među granama, među stegnima, u otvorenim ustima,

svaku moju ulicu gde u ponoćnim

kaljavim kišama i sam sa sobom ratovao.

Nekad sam verovao: nad mojom galvom

pčelama, gradovima, cvećem zove kićena ljuljačka se ljulja

a i sevajući obraz u prozoru neba je moj.

Ako je išta bilo dobro: ta prezrena mašta je bila najbolja:

u blatu i mirisu ševarja usputno pretvaranje u boga.

                             Prevod: Fehér Illés

 



Csoóri Sándor Lebegő táj – Lebdeći kraj

Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

Lebegő táj     A partok ágán     fönnakad a víz, zöld pálmalevél most a tó; nevetésed meg hegyről lefutó szél – libegteti és eljátszik vele.          A semmiségből úszik egy hajó,          jön, mint a boldog üzenet. Ülj le a mindenséggel szembe, madarak lengő lombja alá s felejtsd el halvány nevedet.          Ne emlékezz és          ne remélj: így teremts időt szerelemre. Gyümölcsök sárga vihara megérett tested közelébe ért; add el magad egy sóhajért, mely rászállt a szemedre: a megkövült láng bazaltoszlopai          ledőlnek kedvedért.

Lebdeći kraj     Na granama obale,     zapinje voda jezero je sad zeleni list palme; tvoj osmeh pak sa brda kotrljajući vetar – leluja, poigrava se.          Iz praznine brod se pojavi,          poput radosne poruke dolazi. Sedi licem u lice sa vasionom, ispod ptice lelujave grane i zaboravi tvoje bledo ime.          Nemoj se sećati          nemoj se nadati: na taj način stvori vreme za ljubav. Žuti vihor plodova u blizini tvog sazrelog tela se nalazi; prodaj sebe za uzdah što ti je na oko doleteo: zbog tvoje volje se ruše bazaltni stubovi          okamenjog plamena. Prevod: Fehér Illés

Csoóri Sándor Lányok dinnyével - Devojke s dinjama



Csoóri Sándor (Šandor Čori)  Zámoly, 1930. február 3. –

Lányok dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve

mennek föl a hegyre.

Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:

édesség mézgömbje, leszakított Nap.

Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből?

mikor még keresztül-kasul csatangolták a földeket,

s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?

Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,

de mint a víz, megtöri a tekintetet.

Jönnek a zajos cérnagyárból,

derekuk orsójára föltekeredik a világ,

fák pillantása, napsugár sárga pamutja

s az eltéphetetlen férfi-vágy.

Bolondság, de hirtelen szomjas leszek

lábujjamtól a homlokomig –

Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,

taraján hatalmas muzsika lakik –

s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,

csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.

Sugárzik felém a válluk, mint a rádium

augusztus üveg-felhői alatt.

Szenvedek majd az emlékezésől,

ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.

Itthagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,

s hódítását napot-emelő tenyerüknek.

Devojke s dinjama

Izvešačeno i umorno

išle su uz brdo.

U podignutim rukama dinje:

medene kugle, otkinuta Sunca.

Toliko im je ostalo od negdašnjeg raja?

od vremena kad su slobodno livadama lutale

i bose velike, sočne listove gazile?

Suknje su im, kao voda, prozirne,

i kao voda, prelamaju poglede.

Iz glasne tkačnice dolaze,

čitav svet namataju na vretena kukova,

poglede vrba, žutu svilu sunčevih zraka

i nepresušnu žudnju muškarca.

Ludost, ali odjednom, svaku poru

moga tela žed preplavi –

Ludost, ali odjednom preda mnom se stvori

uzburkana, preglasna melodija mora –

i sve to zbog njih, koje ni ne volim,

tek ih gledam, kao neznanu vatru, mirnu pticu.

Prema meni zrače im ramena kao radij

ispod staklenih oblaka avgusta.

Patiću od sećanja, kako na

valovitim stepenicama odmiču.

Ostavljaju mi leto, užarene forme svemira

i osvajanje dlanova koji Sunca dižu.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad

 

Csoóri Sándor Nagy László megidézése - Dozivanje Lasla Nađ

Csoóri Sándor - Šandor Čori 

(Zámoly, 1930. február 3. -)

Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,
   László, aki hozzámsimult az autóban,
      hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át
          szerelmes tudnál lenni,
kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben
             suhantunk éppen.
      Én szökésben voltam akkor is,
                     te pedig bearanyozott darazsakat
hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan
            csillant meg a Tisza,
    mintha pántlikás regruta-kalapokat
                   himbált volna egy kaszárnya felé,
máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én
            fölcsigázott káprázatom volt csak,
      mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.
                    Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó
Istenre gondoltam, aki új nyelvet
talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,
            a sasok, a seregélyként elsuhanó
      meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,
                  s a világ megnagyobbodott szíve is
ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is
          ott megyek veled azon az úton.
     A Napból izzó gombostű potyog elénk.
                E rossz előjelekből jósolhatnál
bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Dozivanje Lasla Nađa  

Kad si rekao onoj dugokosoj devojci
     Laslo, koja se u autu uz mene priljubila
          da bi u njene mlečnobele zube mogao biti
               čitavo leto zaljubljen,
malo si i meni udvarao.

Pokraj zelenih topola, naših zelenih godina
          smo žurirli.
     Ja sam i onda u bekstvu bio
               a ti pak duž zemlje neprestano
pozlaćene ose jurio.

I sad se sećam tvog ispunjenog srca.

Ponekad sa ceste Tisa je duginim
          bojama treperila,
     kao da je okićenim šeširima regruta
              prema nekoj kasarni mahala,
drugi put pak nemo, poput ušljivih robova hodala.

A možda je sve to skupa samo
          moja preterana mašta bila,
     jer iznad svega sam tebi sličan hteo biti.
          Iza tebe sam sedeo i na nekog veselog
Boga mislio, ko upravo sada
topolama i beskrajnim cestama nov jezik stvara.

Tokaj je daleko bio, ali su orlovi,
           sokolovi, isčezle gomile meteora
     blizu bili. Blizu su bili i požari iz prošlosti
            i uvećano srce našeg sveta
tamo, iznad susednih šuma kucalo.

Pet godina si mrtav, ali ja još i sad
         na onom putu s tobom zajedno hodam.
     Iz Sunca ispred nas usijane igle padaju.
           Iz tih zlih znakova čak bi se i potop
mogao predskazati! Ali ti ni da trepneš.

Preko njega brda i zrela pšenična polja plove.

Prevod: Fehér Illés