Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Horozović Irfan. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Horozović Irfan. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 27., szombat

Irfan Horozović Pjesma koja to nije – Vers ami nem vers


Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947. –

Pjesma koja to nije

ne neću da napišem pjesmu o tvojim očima
neću da govorim o crnoj ruži njihove dubine
neću da tražim davni napjev u tvojoj zjenici

ne neću da napišem pjesmu o tvom hodu
neću da otimam koraku tajanstvo
neću da zarobim tvoje vitko tijelo u tanke rešetke

ne večeras neću da napišem pjesmu o nečemu
što bi bilo dio tebe dio ljepote
neću ponovo da te pretvaram u lutku od nijemog jorgovana

ne večeras nipošto ne mogu da napišem pjesmu o tebi
kao što nisam u stanju da dodirnem vjetar
večeras si ti čitav svijet koji pjeva

ne neću ili ne mogu da napišem sivu pjesmu
ne mogu da rasporim svoje tijelo kao bolest
ne mogu da načinim rez srebrnog noža u umornom mesu

ne neću da napišem pjesmu u ovo ljubičasto veče
zbog svega skrivenog u šutnji zbog tebe koja si iznad
zbog zelenog zvuka naših koraka koje ne razumijem

ne večeras neću da napišem pjesmu

Izvor: Irfan Horozović: Kaleidoskop Šahinpašić BiH 2006. str. 5-6.


Vers ami nem vers

nem szemedről verset nem írok
a fekete rózsa mélységéről nem beszélek
szembogaradban régi dallamot nem keresek

nem léptedről verset nem írok
a léptek titokzatosságát nem rabolom el
vasrács mögé törékeny testedet nem rejtem

nem arról a valamiről ami szépséged része lenne
ma este verset nem írok
ismét néma orgonából készült babává nem változtatlak

nem ma este rólad verset semmikép nem írok
lám a szelet sem vagyok képes megérinteni
ma este az egész daloló világ vagy

nem nem akarok vagy nem tudok szürke verset írni
nem tudom betegségként testemet felhasítani
nem tudom fáradt húsomba az ezüst kést meríteni

miattad aki a csendben rejtett titkok feletti vagy
a számomra fel nem fogott léptünk zöld zengése miatt
nem ezen a lila estén verset nem írok

nem ma este verset nem írok

Fordította: Fehér Illés

2018. március 27., kedd

Irfan Horozović Lišće umire dok mi hodamo – Míg gyalogolunk elhalnak a levelek


Irfan Horozović - Banja Luka 27. aprila 1947 –


Lišće umire dok mi hodamo

koliko znači u tišini šum jedan
koliko znači u tišini šum

naša ljubav je otišla i mi smo ostali sami

šta da radimo sada sami u ovoj noći
šta da radimo sada sami

Míg gyalogolunk elhalnak a levelek

mennyit jelent a csendben egy zörrenés
mennyit jelent a csendben a zörrenés

tűnt szerelmünk és egyedül maradtunk

mit tegyünk most egyedül ebben az éjben
mit tegyünk most egyedül

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Irfan Horozović Kaleidoskop Šahinpašić Sarajevo 2006. str. 12.

2015. július 19., vasárnap

Irfan Horozović Hladno jutro na trgu Svete Elizabete – Hideg reggel a Szent Erzsébet téren

Irfan Horozović, Banja Luka 27. aprila 1947 –

Hladno jutro na trgu Svete Elizabete

Niko nije ovdje
osim išćekivanja

Zatvorena su vrata
svih kuća

i ljudskih
i Božijih

Pomišljam:
ni ja nisam tu

Iščekivanje sam

Iščekivanje iščekuje
samo sebe

Hideg reggel a Szent Erzsébet téren

A várakozáson kívül
senki sincs itt

Minden kapu
zárt

az embereké is
Istené is

Arra gondolok:
én sem vagyok itt

Várakozás vagyok

A várakozás csak önmagát
várja

Fordította: Fehér Illés


2014. október 7., kedd

Irfan Horozović Balada o mrtvim prijateljima – Ballada a halott barátokról

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –


Balada o mrtvim prijateljima

Ja koji bijah najstariji
izvukoh slamku mladosti

Izabran sam od njih
kažnjen
kao i igri karata

Između lažnih kapuljača
tražiti morem
one koje nema

Na mračnom korzu
prepoznati djevojku

I azur pronaći
u svakoj čaši

Iz svog sna
oni gledaju
kako živim


Ballada a halott barátokról

Én húztam ki az ifjúság szalmaszálát
aki a legöregebb valék

Kiválasztottak
büntettek
akár a kártyajátékban

Hamis kucsmák között
tengeren a nemlétezők
után kutatni

Sötét sétányon
a lányt felismerni

És minden pohárban
a kékséget felfedezni

Álomvilágukból
ők nézik
hogyan élek

                             Fordította: Fehér Illés

 


2014. február 8., szombat

Irfan Horozović Dželat – A hóhér



Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947 –


Dželat

I.

Natjerali su me
da slažem o tebi
prijatelj si
razumjet ćeš

Udario sam te toljagom
iznenada
htjeli su da bude baš tako
ti već znaš

Dozvoli mi još samo
da zarijem nož u tvoje srce

U njihovoj sam vlasti
budi pravi prijatelj
kakvim sam te oduvijek zamišljao
razumi me
i pomozi mi


II.

Svijet je tako nezahvalan
Sve sam učinio savršeno
izvršio sam svaki zadatak

Sječivo je padalo
tako pravilno

Sad kažu da sam pogriješio
Kažu da sam pogriješio
što sam ih slušao


III.

Otkinuti glavu
staviti je u vazu

Dodati malo vode
možda

Potom
Ima li išta slađe
prisjećati se bivšeg cvijeta


IV.

Sloboda je obilatija od oblaka
i plodova

Put je slobodan
a to je najvažnije

Ako mi je zabranjeno naprijed
i ustranu
uvijek se mogu okrenuti
Put slobode se otvara
ispred mene

Nastojim ipak
da stratište uvijek bude okrenuto
ka jugu

Tad je moguć sklad
Primijetio sam to u vježbanju
Glave od kupusa
na kojima sam probao toliko sječiva
skotrljaju se na neizreciv način
način smisaon

U činu koji slijedi
isključena je greška

Zato uvijek vježbam
na kupusu

Tako je sličan
glave su mu tako obilate
gotovo kao sloboda


V.

Ponekad pomislim
da je odrubljena glava pobjegla

Kako da je nađem?
Danju se skriva
u svjetlosti

Obnoć
među zvijezdama

Strepim da je gospodari
ne primijete

Kako da je nađem?
Kako da je nađem na nebu?

Ili iza mojih leđa
odakle vreba na svaki moj pokret


VI.

Zašto narod nema samo jednu glavu?!
rekao je navodno rimski car
koji je dobio ime po čizmicama
a cijenio je nadasve umjetnost
čiji sam ja vjerni podanik

Kažu da je bio lud
Na osnovu spomenute izjave
mogao bih se složiti
s mišljenjem
o bistrini i tlapnjama njegove glave

Ne može se u jednom
trenutku
završiti ono što pripada
vječnosti

Beskrajnim
dugovječnim zamasima sjekire


VII.

Hiljadita glava
koju sam odrubio
pripadala je
pjesniku

Jednako kao
i ona prva

Činilo se
da će to uveličati
svetkovinu

Umjesto radosti
pomislio sam:

Možda nije slučajno
što svaka okrugla brojka
počinje
i završava se
pjesnikovom glavom

Nisam je birao ja
Glava koja je govorila
stihove sumnje
sama se pojavila
na mom panju

I odsječena je nastavila
da govori
u mojoj glavi


VIII.

Priznajem
Gospodaru

Žena
što sam je osjećao svojom
nije bila po zakonu osuđena

Kako sam znao da je vještica?
Stid mi priječi da vam odgovorim
Ličila je na rajsku djevicu
dok joj nisam poklonio cvijet
dok nisam
dok nisam

Nemojte se smijati
Gospodaru

Među njenim nogama
osjetio sam se tako izgubljen

Zar su tu još potrebne riječi?
Ispila me je
tako brzo
a zatim se smijala
tako prostački

Presudio sam joj u zadnji tren
i spasio se

Na ovoj sjekiri je još njen strah
Nadam se da se ne ljutite previše
što sam hiljadama glava u Vašu čast
dodao još jednu
u svoju
i Vašu
Gospodaru

Banja Luka 1988. – Sarajevo 2000.

A hóhér

I.

Kényszerítettek
hogy beáruljalak
barátom vagy
megértesz

Hirtelen husánggal
ütöttelek agyon
éppen így kívánták
te csak tudod

Azért engedd még meg
hogy kést döfjek szívedbe

Hatalmukban vagyok
légy igaz barát
amilyennek elképzeltelek
érts meg
és segíts


II.

Oly hálátlan a világ
Tökéletesen végeztem munkám
teljesítettem minden feladatot

Oly szabályosan
sújtott a pallos

Most azt mondják melléfogtam
Mondják melléfogtam mert
hallgattam rájuk


III.

Fejet venni
vázába tenni

Talán egy kis vizet
hozzátenni

Majd
Van-e kedvesebb
a volt virágra való emlékezéstől


IV:

A szabadság bőségesebb a felhőktől
és termésektől

Szabad az út
ez a legfontosabb

Ha előre vagy oldalt térnem
tilos
még megfordulhatok
A szabadság útja
nyílik meg előttem

Mégis törekszem
a vesztőhely dél felé
nézzen

Akkor lehetséges az összhang
Ezt gyakorlás közben vettem észre
A káposztafejek
melyeken annyi pallost próbáltam ki
megnevezhetetlenül gurultak
értelmesen

Az elkövetkező tettben
kizárt a tévedés lehetősége

Ezért gyakran gyakorlok
a káposztafejeken

Fejük
majdnem mint a szabadság
oly bőséges


V.

Néha úgy gondolom
elszökött a levágott fej

Hogy találjam meg?
Nappal a fényben
bujkál

Éjjel
a csillagok között

Csak ne vegyék észre
az istenek

Hogy találjam meg?
Hogy találjam meg az égen?

Vagy a hátam mögött
ahonnan lesi minden mozdulatomat


VI.
        
Miért kell egy fejnél több a népnek?!
kérdezte állítólag a római császár
aki a csizmáról kapta nevét
és mindenekelőtt a művészetet becsülte
amelynek hű alattvalója vagyok

Mondják bolond volt
Az említett nyilatkozata alapján
osztom bölcsességéről
és téveszméjéről
alkotott véleményt

Nem lehet egyetlen
pillanat alatt
elvégezni azt ami
múlhatatlan

Végeláthatatlan
maradandó pallossuhintásokkal


VII.

Költő
volt
az ezredik
lefejezett

Éppen úgy
mint az első

Úgy tűnt
ez fokozza
az ünnepélyt

Öröm helyett
elgondolkodtam:

Talán nem véletlen
hogy minden kerek szám
költő fejével
kezdődik és
végződik

Nem én választottam
A kétkedő sorokat
emlegető fej
magától jelent meg
tuskómon

Még levágottan is
beszélt
fejemben


VIII.

Uram
bevallom

A nő
akit magaménak érezetem
nem törvényesen elítélt

Honnan tudtam hogy boszorkány?
Szégyenem akadályoz a válaszadásban
Mennyei szűzre hasonlított
míg virággal el nem halmoztam
míg meg nem
míg meg nem

Uram
ne nevessen ki

Ölében
oly elveszettnek éreztem magam

Kell még mást is mondanom?
Oly gyorsan
szívott ki
és utána oly közönségesen
nevetett

Az utolsó pillanatban ítéltem el
és megmenekültem

Félelme még mindig itt van ezen a baltán
Remélem nem veszik zokon
az Önök hírnevére levágott számtalan fejhez
még egyet hozzáadtam
a saját
és Uram
dicsőségére

Banja Luka 1988 – Szarajevó 2000.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: autor

2014. február 7., péntek

Irfan Horozović Rukopis – Kézirat



Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947 –



Rukopis


Pjesnici nikad ne umiru.
Ne sjećam se više kad sam prvi put čuo ovu izreku, ali nikad mi se nije učinila tako istinita kao tog jesenjeg dana, u staroj kući u Grunewaldu, pred otvorenim rukopisom Saida Puškara.
Otilia je stavila na stol dvije šalice čaja i činiju s kolačićima.
– Ovaj čaj on je najviše volio – rekla je ispod glasa, kao za sebe.
Pili smo u šutnji.
Povremeno sam gledao kroz prozor kako se vjetar divlje igra s lišćem u drvoredu. Bilo mi je neprijatno da stalno gledam u nju, jer lice joj je bilo kao tajanstvena maska, iako se trudila da bude što je moguće više prijazna.
Takva je bila i kad je stavila na stol ispred mene svežanj nalik na herbarij, pažljivo zavezan.
Kad sam ga razvezao, jer sam vidio da to ona očekuje, isplivalo je nekoliko plastičnih providnih omota od kojih je svaki imao svoj naziv. Sadržaj jednog omota sam odmah prepoznao. Na njemu je pisalo “Pribjegar”.
Zanimljivom mi se učinila zbirka pisama, pisanih uglavnom na stroju, s potpisima i pečatima, s memorandumima poznatih izdavačkih kuća, a naslovljena na Saida Puškara. Bila su to pisma koja su odbijala njegov rukopis, sročena hladno ili pak s podsticajnim razumijevanjem, ali rezultat je bio isti. Odbijali su objaviti njegov rukopis. Iz tih  pisama se dalo zaključiti da je Said  Puškar s godinama mijenjao naziv svoje pjesničke knjige,
izbacivao neke pjesme, dodavao nove i uobličavao nešto kao svoju konačnu knjigu.
Očigledno je to bila knjiga na kojoj je radio cijeli svoj život. Ona je bila njegov dnevnik, njegova skrivena autobiografija.
Opaska kao “vaša je pjesnička  knjiga izuzetno darovita, ali nažalost nije mogla ući u naš izdavački plan” nije tu mogla ništa ni dodati ni oduzeti.
Datumi su govorili nedvosmisleno: taj je rukopis putovao od izdavača do izdavača preko dvadeset godina. Gotovo je nevjerojatno da ga niko nije htio objaviti u izdavačkoj poplavi tog vremena, u poplavi pjesničkih knjiga najrazličitijeg izraza, kao da su svi, bar riječju, htjeli ostaviti drugačiji znak o sebi.
Riječ nikad ne umire.
Rukopisi ne gore.
Ponekad je mrak toliko dubok da ga samo blijesak riječi može osvijetliti.
Riječ se reinkarnira u čovjeku. I to je korijen svega. Dok je padala noć  nad Grunewaldom, vraćao sam se podzemnom željeznicom u Pankow. U torbi mi je bila knjiga mrtvog pjesnika, knjiga Saida Puškara, čovjeka kog sam poznavao dok smo obojica bili posve mali, dječaci s Vrbasa, dječaci s drvenim mačevima u rukama, dječaci koji su sanjarili da će jednog dana velikim dajakom voziti vrbaski  čamac, proći s njim kroz bukove na Halilovcu i na Studencu i zaputiti se prema Gornjem Šeheru. Davno je otišao iz naše ulice i nae četvrti. Nikad ga više nisam vidio. A sad mi se činilo da je doba kad smo bili kradljivci voća i lovci štiglica zakoračilo u podzemnu željeznicu i da me ostali putnici sa zazorom gledaju, kao da se između  kolodvora Zoo  i Alexanderplatza dogodilo nešto krajnje neobično.


Kézirat

A költők sosem halnak meg.
Arra már nem emlékszem, mikor hallottam először, de sosem tűnt annyira igaznak, mint azon az őszi napon a grünewaldi kopottas házban, Said Puskar nyitott kézirata előtt.
Otti két csésze teát és süteményekkel teli tálcát tett az asztalra.
– Ezt a fajta teát szerette legjobban – mondta, szinte csak magának.
Csendben iszogattunk.
Az ablakon kitekintve figyeltem a szél falevelekkel űzött szilaj játékát. Kellemetlen volt állandóan rá néznem, igaz, törekedett a kedves háziasszony szerepében, mégis arca titokzatos álarcba borult.
Ilyen volt akkor is, mikor az asztalra elém tette a gondosan összekötött, herbáriumszerű csomagot.
Kibontottam, mert látszott rajta, elvárja. Néhány átlátszó műanyagba csomagolt, címekkel ellátott köteg került a kezembe. Az egyik tartalmát rögtön felismertem. Felirata: „Menekült”.
Érdekesnek tűnt a nagyrészt géppel írott, aláírásokkal, pecsétekkel, ismert kiadóházak fejléceivel ellátott, Said Puskarnak címzett levélgyűjtemény. Ezek a levelek ridegen vagy buzdító megértéssel –  a végeredmény ugyanaz –, tudatták kéziratának elutasítását. Kézirata nem kellett. Ezekből a levelekből kiderült, Said Puskar éveken keresztül változtatott verseskötetén, néhány verset törölt, újabbakkal gazdagította, alakítgatta míg el nem érte a végső változatot. Egész életén keresztül ezen a könyvön dolgozott. Naplója volt, titkos életrajza.
A megjegyzés „kézirata különös tehetségről vall, sajnos nem tudtuk kiadói tervünkbe iktatni” mindent elárult.
A keltezésekből kiderült: kiadótól kiadóig vándorolt kötete, húsz éven keresztül. Szinte hihetetlen, az akkori idők kiadásáradatában, a legkülönbözőbb verseskötetek halmazában, amikor mindenki, legalább szavakkal, hallatni akart magáról, senki sem akarta kiadni.
A szó sosem hal meg.
A kéziratok nem égnek.
Néha oly mély a sötét, csak a szóvillanás képes megvilágítani.
A szavak újraélednek az emberben. Ez mindennek a gyökere. Grünewaldban
esteledett, mikor a földalatti vasúttal mentem vissza Pankowba. Táskámban volt a halott költő könyve, Said Puskar könyve, azé az emberé, akit még gyerekkoromban ismertem, mindketten Vrbasz melletti gyerekek voltunk, gyerekek akik fakardokkal viaskodtak, gyerekek akik arról álmodoztak, hogy rúddal irányítva a csónakot keresztülvágnak Halilovac és Studenac vízesésein és elérnek Felső Seherhez*. Nagyon régen tűnt el utcánkból, körzetünkből. Azóta nem láttam. Most úgy tűnt, velem együtt felszállt a metróba a gyümölcstolvaj és a csízvadász is, az utasok furcsállva méregetnek, mintha valami különös dolog történt volna az Állatkerti és Alexander téri állomás között.

*Felső Seher banja lukai városnegyed

Fordította: Fehér Illés




2013. február 10., vasárnap

Irfan Horozović Uz hrid – A szirten


Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Uz hrid

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila,

Neko, kao čarobnjak, izvlači iz tebe plahtu bijelu,
mirnu i ravnu, tek mojim pogledom namreskanu,

Uramljenost ta bijela bjelinom zastire oko omeđeno
i ništavilo se blago naseljava u prostore uma
koji biva poplavljen čistom bjelinom kao polarna zvijer,

Sav sam u svijet iza granice kristala proniknuo
i ne mislim ni na tebe više, gospo,
samo na bjelini koja već postaje prostor vasionski
nazirem nijansu ljubičastu, prozračnu – veo što ti s oka spade.

Blago postaje ta ljubičasta mrlja
u kojoj prebiva sjećanje na razbuđene labudove
sa zagasitim sjajem i bojama močvare
a pod krilima im se nejasno rasklopljenim
najednom prepoznaje taj stari svijet, skučen u sebi,

I ko prorok zanijemili pred čudom što vidje
podrhtavanje i oživljavanje čistih elemenata
u močvari memljivoj, gluhoćom doba u sebi sjedinjenoj,
promatrač se nijemi i mračni združi s vilenjacima
što na zapjenjenim konjima bujaju i strijeme vrhu
kao da bi se svi u čiste oblike htjeli prometnuti,

Ogledalo se zatamnjuje a sve raste orijaški
kao iza sna krupnjaju labudovi nebeskih krila
otkrivajući gomile ljudi na pustarama i u šumama
koji pred preprekom nepojamnom dosegoše već krajnji

                              Z I D

i onda naprsnuše obruči i rastvori se obrnuti svijet
s čvrstim plohama na koje padahu i razbijahu se
konji kristalni sleđeni i njihovi konjanici zamukli.

Zagonetni najednom – kao anđeli smrti od terakote,
muzika se zaglušno obrušavaše u staklene zvučne kugle
a bojama se već počeše gasiti krajnje nijanse
koje me se dotakoše nespoznatljivim vrškom jeze,
možda samo uspomenom,
i to bje početak tuge koje nismo svesni,

I to bijaše početak tuge i početak ove pjesme,
vidjeh kako sve hrli oporo prepoznatljivoj planeti,
viđenoj možda u djetinjstvu,
i čaj od suhe trave čiji dah iščeznu u spirali
gdje ga zatoči ljubičasta mrlja ... i ... već ... tačka.

Bjelina još neprimijećena je prisutna blagost oka,
možda i biseri kaplju, biseri bijeli ko cvjetovi planinski,
nježni se ram pomjera oko bjeline što se sužava kao suza
i voda je mračna okrunjena prazninom svojih taških nabora.

Mir je zagasiti ponovo ono što jeste
prazninom su pritisnuta tamnomodra leđa vode
viđeno ili neviđeno ugođaj je jutarnji, bez objašnjenja,
                                                                    nijanse
                                                        mirisavosti
                                                flaute
                                         kaplje.

Kao slijepac pred bjelinom (možda sretan) ja opet gledam
kako gasnu u tebi utopljene svjetiljke.

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila.

A szirten

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal,

Belőled holmi bűvész fehér palástot húz elő,
selymes-simát melyen tekintetemtől van ott a redő,

E fehér palást fehérbe burkolja a láthatárt
és lassan hatalmas sarki állatként
az agy üregeibe búvik a semmi, a fényes tiszta fehérség,

Mélyre a kristályrácsok szerkezetébe merészkedtem
és rád se gondolok többé, hölgyem,
csak a világmindenséget kitöltő fehérségre
és sejtem az áttetsző ibolyakék árnyalatot – a szemedről lebbenő kendőt.

Kinccsé válik az az ibolyakék halvány árny
melyben az álmukból felriasztott hattyúkról élő az emlék,
mocsárszínűek de sárosan is tündöklők
és összecsukott, elfáradt szárnyaik alól
magukba-zsugorodott emlékek tűnnek elő,

És elnémult mint a próféta mikor meglátta a csodát
a dohos mocsárban az elemi részecskék
remegését és feltámadását, az éj önmagával egyesülését,
a megátalkodott szemlélő tajtékzó lovakon vágtató
tündérekkel barátkozik akik a fényben fürdő csúcsra törnek
mintha magukra szeretnék ölteni a jól szabott tiszta ruhát,

A tükör elsötétült minden rög hatalmasra nőtt
az álmaikból rettent hattyúk mesebeli szárnyaikkal
a pusztaságokon és erdőkben emberek hadait látják
akik előtt ledönthetetlen akadályként ott meredezett a

                           F A L

megpattantak a szalagok szétmállott a fordított világ
ahogy a kőkemény betontömbre zuhantak és darabokra törtek
elnémult lovasaikkal együtt a kristállyá fagyott lovak,

Titokzatosan – mint a halál égetett agyagangyalai,
fülsiketítő zene tölti ki a zengő üveggömböket
kihunyt semmivé vált a színek és árnyalatok sokasága
mely addig ismeretlen ridegséggel közelített felém
talán csak az emlékekkel,
a bánat kezdete ez melyet fel nem ismerünk,

Az volt a bánat kezdete és ez a vers is ott kezdődött,
láttam amint a tömeg az ismerős bolygó kancsal fénye felé halad,
melyet gyermekkorunk óta ismerünk,
és láttam amint hársfatea illatát szívja fel az örvény
majd az ibolyakék árny ejti rabul … és … nincs … tovább.

A gyengéd tekintet az, az a még észrevehetetlen fehérség,
talán gyöngyszemek is hullanak, fehér vadvirág szirmokhoz hasonlóak,
megmozdul a fehérség körül a törékeny foglalat, könnyként zsugorodik,
súlyos üres hullámaival határolón sötét a víz is.

Újra a mély csend az ami itt uralkodik
az űr a víz sötétkék hátára nehezedik
az átélt vagy át nem élt belülről fakadó rejtett érzelmek özöne,
                                                                             árnyalatok
                                                                       illatok
                                                              flóták
                                                     cseppek.

Mint vak a tejfehér köd előtt (talán boldogan) ismét látom
hogyan hunynak ki a bennem égő lámpások.

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal.

Fordította: Fehér Illés