Matija Bećković Kad bi ti otišla iz ovog grada – Ha ebből a városból elmennél

Matija Bećković, Senta 29. novembar 1939. –

Kad bi ti otišla iz ovog grada

Kad bi ti otišla iz ovoga grada
Kome bih levu ruku prebacio preko ramena
A desnom pokazivao obronke dalekih brda i rekao:
„Priroda je puna mojih pogleda na svet“.
S kim bih zastao pred raspuklim orahom govoreći:
„U ovom orahu možda raste moj sanduk
Kad sam bio dete njegovo je stablo posađeno“.
Zbog koga bih prekinuo ove reči i rekao nešto radosno,
Mada ne znam šta bih sve mogao da kažem
Na osnovu cele šume i drugih elemenata!
S kime bih se vraćao u grad ponosan kao u mojim pesmama.
Kome bih govorio o sajdžiji koji živi u zemlji
I o mom srednjem uhu koje je gusto kao šećer.
S kime bih podigao glavu prema besputnim nebesima,
Kome bih pokazivao kozje staze među zvezdama.
Čiji bi zubi zvonili kao promrzla jabuka u pšeničnoj plevi
S kime bih pomenuo: tajge, sneg na Etni, ljude po tamnicama.
Bela ptica na snegu, plastu snega u vodi,
Kome bih rekao kako mi se čini
Da u reci Ararat ključa kamenje
I ko bi me zbog toga voleo?
Danas svi znaju da sam na tebe mislio kad sam rekao:
„Ona kaže balkonu da ga voli
I balkon se sruši u tom času“.
Poštari bi širom sveta raznosili jedno isto pismo
Dok zver skupog krzna drema u glupoj toploti na Tibetu
I bilo kakav mesec prelazi preko smetova.
S kime bih dugo u noći govorio protiv svakoga
I ko bi me zbog toga voleo?
Kad bi ti otišla iz ovoga grada,
Govorio bih uzalud:
Moje reči se ne bi ni na koga odnosile.

Ha ebből a városból elmennél

Ha ebből a városból elmennél

Bal kezemmel kit karolnék

Kinek mutogatnám a távoli hegyoldalakat és mondanám:

„Nézeteimmel van tele a természet”.

A széthasadt diófa előtt állva kinek magyaráznám:

„Ebben a diófában tán koporsóm nő

Gyerekkoromban ültették”.

Ki miatt szakítanám meg vidáman ezt a gondolatot

Pedig nem tudom egyáltalán mit mondhatnék

Az erdő és egyéb elemek láttán!

Büszkén mint verseimben a városba kivel térnék vissza.

Kinek mesélnék a földön élő órásmesterről

És cukorsűrű középfülemről.

Kivel tekintenék a végtelen kék égre,

Kinek mutogatnám a csillagok közti zergecsapásokat.

Fagyos almaként kinek a fogai koccannának a búzapelyván

Kivel emlegetném: tajgák, hó az Etnán, bebörtönzött emberek.

A havon fehér madár, a vízen hópalást,
Kinek mondanám mintha

Forrnának a kövek az Ararátban

És ezért ki szeretne?

Ma mindenki tudja ezt mondván rád gondoltam:

„Azt mondta a balkonnak szereti

És abban a pillanatban leomlott”.

A postások ugyanazt a levelet hordták szét a világban

Míg az értékes szőrmébe bújt vad a buta tibeti nyárban delel

És bármilyen hold halad a hótorlaszok felett.

A világ ellen kinek háborognék éjjeleken át

És ezért ki szeretne?

Ha ebből a városból elmennél

Mindhiába beszélnék:

Mondanivalóm senkire se tartozna.

                             Fordította: Fehér Illés