Pinczési Judit – Farkas István: A látnoknő
Debrecen
1947. október 1. – Budapest 1982. augusztus 12.
|
Az első ember
Az első
ember, aki elesett
lélegzetét
és hangját rám hagyta, arcomra
bízta
hátizsákját, huzatos csendjét és
csontjait.
Azóta arcom
nyitott
gödör, melybe levágott
redőnyként
emberi sorsok zuhannak.
A világ nagy
tévedése ez –
hiába sírás,
hiába
igyekezet.
Én a másik
parton vagyok,
a vergődő
karok lüktetése messze.
A fulladó
szájak rángása letakarva.
Szívem,
felnégyelt bolygó,
virágokban
és fákban elvonulsz.
Mégis
átfonom a legkisebb árnyat
is.
Beleszövöm magam végső
nyugalomba.
Rámdől a zuhanás, kibontakozik.
A parton
kiáltás, vérző őrtüzek,
Figyelek,
várok és fogalmazok.
|
Prvi čovek
Prvi
čovek, ko je pao
ostavio
mi je uzdisaj i glas, svoju naprtnjaču,
provetrenu
tišinu i kosti mom licu je
poverio.
Od onda moje lice je
otvorena
jama u koju poput otkinutih zastora
ljudske
sudbe se stropoštaju.
Zabluda
je to sveta –
zalud
je plač,
zalud
je trud.
Na
drugoj obali sam,
puls
mornih ruku je daleko.
Trzaji
prigušenih usta su pokriveni.
Srce
moje, čerečena planeta,
u
obliku cveta i stabla prolaziš.
Ipak
i najmanju senku
zagrlim.
U konačnu tišinu
se
upletem. Pad na mene se naslanja, razvija.
Na
obali krik, krvave vatre stražarnice.
Posmatram,
čekam i sastavljam.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése