Zajácz Edina Nyíregyháza, 1975. november 22. –
|
Világunk
Tizenhárom
éve egy béna fiúval alszom
ugyanabban az ágyban. Talán már nőről álmodik. Gyermekem. Istenem. Levegőm. Ránk szakadt pajtában az alkony, ma nyári nap, holnap jégeső. Egy lampionba gyűjtögetem sorba, ami lehetne, ami volna. Kétéves múlt, amikor ruhámban fényesre töröltem neki egy almát. Azóta tartom. Hiába nőtt ki bennünket tucatnyi nagykabát, sorban összehajtom, kicsit a nagyra, aztán vissza, mert egy kell, ami a könnyeket felissza. Bodzabokor mögött felejtett bújócska, a szobában néhány karcsú lány, pár üveg bor, egy bizonyítvány, egy mosoly. Egészen aprócska.
Rajtam csüng szava,
a ki nem mondott első. Dekor-ráció, mint a csöppnyi szájtól érintetlen emlő. Már nem aggaszt a halálközelség, csak nagyobbra növel, s ég bennem, akár a szeme. A bűntelen. Hogy megmaradjak átzuhanok rajta szüntelen. Megint, megint a holnaptól félek, hasogatják lampionunk szürke pengeélek.
*
Néha eszembe jut egy férfi, egy ölelés csak, egy inggallérnyi. |
Naš svet
Već trinajst godina krevet
sa paraliziranom dečakom delim.
Možda već o ženi sanja.
Moje dete. Moj bog. Moj vazduh.
Suton nas je u seniku uhvatio,
danas sunce, sutra ledena kiša.
U jedan lampio redam,
šta bi se moglo da bi bilo.
Dve godine je imao kad sam mu
jednu jabuku sa keceljom izglancala.
Od onda držim.
Zalud nas je mnoštvo
kaputa preraslo,
sve sklapam,
malen na velik, pa obrnuto,
jer jedan treba,
koji suze upija.
Iza žbuna zove zaboravljena skrivalica,
u sobi par vitkih devojaka,
nekoliko flaša vina, jedna svedodžba,
jedan osmeh.
Neznatan.
Njegova rečenica na meni visi,
ona prva, neizgovorena.
Deko-racija,
kao od sićušnih usni netaknuta dojka.
Blizina smrti više me ne brine,
samo me uzdiže, u meni
plamti, kao njegove oči.
Oni nevini.
I da opstanem
neprestano preko njega padam.
Opet
se bojim od sutrašnjice,
našeg lampiona siva sečiva kroje.
*
Koji put setim se jednog muškarca,
tek jednog zagrljaja,
kao da je kragna.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése