Mišo L. Korać Anijas u ludačkoj košulji – Aneász* kényszerzubbonyban

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Anijas u ludačkoj košulji

         Svjetlost je u njenom oku jutros poharala boje
         Između mene, izgubljenih puteva i obdaništa
zavoleo sam jednu ženu zamotanu u zavoje
bez krvi ranjena remetila je harmoniju stepeništa...
Objavljivao sam joj rat bez mržnje
a ta djevojčica,
tješila se obećanom slobodom sva uplakana
zavještavao sam joj hiljadu čokolada,
milion ljubičica,
u najblistavijoj suzi ocrtavala me kao Milovana...
Pričao sam joj kako su nekada lomili razboje,
recitovali, u ime ljubavi izvršavali samoubistva
ona je buncala o Koraćima,
pominjala konvoje,
useljavala promrzle vrapce, proklinjala ubistva...
I dok sam zaboravljao bolove, povraćao šerbete
ljekove i kamilice
između rešetaka preklinjao ikone prizivao bogove
ona je palila ludnice, krematorijume,
obilazila bolnice,
za najluđu pjesmu pronalazila
protesne riječi
izopačavala tonove....
Dok sam je u najvećem pijanstvu grlio i ujedao
ona je iz svojih dojki pokušavala da me podoji
da me napije...
Kada sam mnogo bolovao i od smrti bježao
pronalazila me među opušcima, među stolovima
među potocima rakije...
Znala je da mi drveća ranu smrt spremaju.
Govorila je da će mi kovači zlatne sanduke iskovati
da će nam obući dugačke haljine
što posmrtno ostaju da blistaju
u svom govoru zaboravi
da me u kosmos povrati....
Ona... Ona nije znala da je nijesam volio
radi zlata, sanduka, spomenika...
Volio sam je jer je posjedovala
ljepotu blata,
glas gladnoga vuka,
srce davljenika...
Zbog toga jer je najpijanija umjela
da mi se objesi oko vrata...
Ljubio sam je... Bila je sva čađava i suluda...
Govorili su da sam ja lud
a ona luda...
Ona nije znala da je nijesam volio radi
zlata, sanduka i spomenika...
Dugo je plakala kada sam pominjao Petroviće,
Crnu Goru, ljubila sliku Njegoša, Lovćena, kosturnice,
mrzela je ulizice, lopove, razbojnike, govnoviće
u svom lovćenskom bijesu osuđivala izdajice...
Ja sam je umirivao pjesmom
liječio rakijama
nagovarao da u sebe pretoči burad, zapamti alkohol
Zaboravi dugove...
U najvećoj pjesmi kleli smo se pijankama
od razbijenih flaša,
                   zapušača,
                            čaša...
pravili drugove...
Ona... Zar ona luda... šašava....
maleni cvijet ljubavi u mojoj glavi...
Ona... zar ona što je imala oči
prozirne kao staklo
         kao celofanska hartija...
Zar ona svoje tijelo, moje tijelo
u ludačku košulju da uvija..!?

Izvor: http://diogenplus.weebly.com/miso-l-korac.html

Aneász* kényszerzubbonyban

        Önmagam, az elveszített utak és óvodák között
        Reggel a fény elrabolta szeméből a színeket

egy pólyába takart asszonyt szerettem meg

vér nélkül sebesülten zavarta meg a lépcsőház nyugalmát...

Gyűlölet nélkül üzentem neki hadat

és az a kislály

könnyezve az ígért szabadsággal vígasztalta magát

ígértem neki ezer csokoládét,

millió ibolyát,

a legfényesebb könnycseppben Milovánnak rajzolt...

Meséltem neki arról, hogy egykor korlátokat döntöttek,

szavaltak, a szerelem nevében öngyilkoságokat követtel el

lázálmában Korāćokról** beszélt,

konvojokat emlegetett,

fagyott vrebeket költöztetett, átkozta a gyilkosságokat...

És míg fájdalmaimat feledtem, marokszámra hánytam

az orvosságokat és a teát

a rácsok között az ikonoknak könyörögtem istent szólítottam

ő bolondházakat, krematóriumokat gyújtogatott

kórházakat látogatott,

szavát a legvagányabb dalok

ellen emelte

hangokat torzított...

Míg én révülten öleltem és harapdáltam

ő emlőiből próbált szoptatni

lábamról levenni...

Mikor nagyon beteg voltam és a halál elől menekültem

megtalált a csikkek között, az asztalok között,

a pálinkapatakok között...

Tudta a fák korai halálomat készítik.

Említette nekem a kovácsok aranyból kovácsolnak koporsót

halálom után is csillogót

hosszú ruhába öltöztetnek

beszédedből hagyd ki

hogy az űrbe küldjenek vissza...

Ő...Ő nem tudta, hogy nem az arany, a koporsó,

az emlékmű miatt szerettem...

Szerettem mert rendelkezett

a sár szépségével,

az éhes farkas hangjával,

a fuldokló szívével ...

Mert teljesen elázottan is képes volt

a nyakamba akaszkodni...

Csókoltam...Kormos volt és magán kívül...

Mondogatták bolond vagyok

ő meg bolond...

Ő nem tudta hogy nem az arany, a koporsó,

az emlékmű miatt szerettem...

Zokogott mikor Petrovićékat, Montenegrót

említettem, csókolta Nyegos képét, Lovćent***, sírboltokat,

utálta a talpnyalókat, tolvajokat, betörőket, szarháziakat,

lovćeni dühében elítélte a hitszegőket...

Daloltam hogy megnyugtassam

pálinkával gyógyítottam

próbáltam rászedni hordónyit öntsön magába, az ízt jegyezze meg

Az adósságokat feledje...

A kézenfekvő dalban tivornyára esküdtünk

a széttört flaskókból,

                       dugókból,

                           poharakból...

adósságok születtek...

Ő... Hát ő bolond...szeleburdi...

elmémben a szerelem virága...

Ő... hát ő akinek szeme

mint az üveg mint

                 a celofán átlátszó...

Hát kényszerzubbonyba

testét, testemet ő helyezné..!?

*A szerző által kitalált név

**ć = ty

***Lovćen(Lovtyen) – Montenegró legmagasabb csúcsa

Köszönöm Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítést.

Fordította: Fehér Illés