Olovka Herceg Novi najlepši
je krajem juna, pre podne, kad se sunce poigrava zracima i površinu mora u bonaci
čini jedva primetnom. Seo je u prostranu baštu lepog lokala na obali i poručio
kafu. Bašta potpuno prazna iako je već skoro devet. Boja cveća i boja mora u jednom
pogledu. Čekajući posluženje udisao je punim plućima nebo mediterana. Gotovo idiličan
pogled remeti letargični konobar. Bezvoljan i namrgođen, probija se između stolova.
Otežanim pokretima ređa pepeljare. Oseća njegov pogled. Gosti polako pristižu,
neki već usluženi a on još uvek čeka. Istrajan
rad sve pobeđuje, prisetio se odlomka iz Vergilijevih stihova. Zabavljala
ga je slika kasnog buđenja, najlepšeg primorskog mesta. More ga je uvek smirivalo.
I ta neponovljiva arhitektura. Ipak mora dalje kako bi još za dana stigao do
cilja. Kafu nije dočekao. Popiće je negde usput. Otkad je postao
putujući reporter Branko se nigde nije zadržavao dugo. Gde god da se nalazio bio
je kod kuće. Kao da je adresu nosio u prtljagu svog automobila. Naprosto, da mu
čovek pozavidi na takvoj lakoći prikrivanja. Bio je u stalnoj potrazi za novim,
zanimljivim temama. Kada bi ih našao zapažanja bi izgovarao u diktafon. Kasnije
bi ih u nekom hotelu, u pauzama između večere i spavanja, precizno prenosio na
hartiju. Ranim jutrom ponovno čitanje, ispravke, dorada teksta i slanje izdavaču,
telefaksom, za prvi naredni broj. Ta stalna trka i večito pomanjkanje vremena
pomažu mu da na trenutak zaboravi ono što u podsvesti ne može. Danas mu je četrdest
peti rođendan, podseti ga kalendar u ruci, a on na putu kroz Crnu Goru prema Peći
gde bi trebalo da napiše reportažu o uspeloj ljubavi Albanke i Srbina. Nedaleko
od Bijelog Polja ugleda kako ispred jednog restorana s ražnja skidaju sveže pečeno
jagnje. Dosadan prilog za reportažu, ali dobar razlog da stane. Uobičajena slika
seoskog svratišta. U bašti sva mesta popunjena, što ga prisili da, i pored nesnosne
vreline, uđe u polumračan i prilično zagušljiv prostor. Preko celog zida visilo
je veliko amatersko platno, jarkih boja, a ispod natpis: Turskog cara Murata raspori
jatagan viteza srpskog od učkura do grla bijela! Kosovski boj - 28. juna 1389.
Ponovo se priseti rođendana. Tolike godine pisao je o svemu i svačemu, a taj dan,
dvadest i osmi juni, nikad nije povezao sa ovim značajnim datumom srpske istorije.
Između zalogaja zagledao je u to ogromno platno i više ga je zaokupljala borba
naslikanih oklopnika s perspektivom nego što je razmišljao o junačkoj pobedi kneza
Lazara i beskrupuloznom pokolju novopromaknutog, mladog sultana Bajazita. Najnovije
vesti s podogričkog radija nesumnjivo su navodile na oporu priču da će opet biti
sječe i da boj, ustvari, nikad nije ni završen. Vlasnik kafane, po naglasku Srbijanac,
primeti kako pomno posmatra bajnu sliku i to doslovno shvati kao poziv za njegov
sto. Čovek redom poče da nabraja junaštva svojih prađedova. Nije izdržao do poslednjeg
zalogaja. I ponovo nije uspeo da popije kafu. Brzo se našao za volanom i nevoljko
otpočeo priču o sebi. Zašto je ostao
sam? U mislima je četvrt veka unazad. Te, 1964. godine upoznao je ženu svog života,
Dalmatinku Maricu iz Splita. Lepa studentska ljubav činila se neraskidivom sve
dok Marica ne ostade bremenita. Ona htede čak i crkveni brak, a on mlad,
zatečen i nespreman. Uzalud nagovori da sačekaju dok bar jedno ne završi fakultet.
Patrijarhalno vaspitano devojče nije htelo ni da čuje o prekidu trudnoće. Jednog
dana samo je nestala i dugo nije znao gde je. Godinama je pokušavao da joj uđe
u trag. Uzalud! Nakon deset godina javila mu se pismom iz Nemačke. Uz pismo fotografija
nasmešene, kovrdžave devojčice, a na poleđini ispisano ime Branka. Pismo je bilo
kratko i odrešito: Na fotografiji je naša kćer koja nosi tvoje
ime i prezime. Treba da znaš da postoji. Branka ima divnog poočima koji je
voli kao svoju i zna da ima biološkog oca u Jugoslaviji. Iako govori da joj to
nije važno, zato što je to moj izbor, ipak često zaviruje u poštansko sanduče.
Kada odlučiš da je upoznaš, molim te javi nam na vreme kako bismo mogli da se
pripremimo za susret. Kvrgav potpis
Marica, i to je sve. Od tog dana fotelju
u redakciji zamenio je sedištem svoje bube, a suvozač mu postade kožna tašna puna hartije, olovaka, diktafon i
ruska kamera Zorkin
od pokojnog oca. Precizno je slikala ljudske sudbine i
njoj je verovao najviše. Koliko se samo puta
pokvasila,
a još uvek radi
besprekorno. Još je nijednom nije okrenuo prema sebi. Ubrzo je kćerki napisao pismo i
priložio svoju stariju fotografiju. Novijih nije imao. Obećao je videće se uskoro, evo samo da obavi još ovaj posao...Godine prolaze brzo kao letnja kiša, evo još samo ovo i
...sledećeg meseca..., a sa štitnika za sunce, s unutrašnje strane vetrobrana, smeši
se kovrdžava devojčica u crvenom
puloveru, kao da je vreme potpuno stalo. Misli su bujne, naročito na pragu sna. Svaki čas se trzao kao da je ležao na vrhu noža. Na usponu preko Prokletija buba poče da kašlje. Opet su mu podvalili loš benzin. Put je odjednom naglo uranjao u
šumu kao u grotlo
koje preti da ga proguta kao neman lak plen. Iza sledeće krivine ugleda nekakav ispust koji je ličio na parkiralište. Dobro će mu doći da malo protegne noge i sredi misli. Zaustavio se.
U momentu kad je hteo da izađe iz kola ugleda dečaka kuštrave kose koji je, kao da pade s neba, mirno
stajao pored vrata automobila. Ništa ne zboreći ispruži mršavu ruku prema otvorenom prozoru
s punom teglom sveže ubranih šumskih jagoda. Iako iznenađen, Branko brzo pruži ruku ka ponuđenoj tegli, a dečak je naglim pokretom povuče prema sebi. – Aha, u redu,
koliko? – Crvena, sto!
– odgovori kratko dečak začuđujuće dubokim glasom za svoje godine. Branko izvuče
„crvendaća” iz džepa i po drugi put ispruži ruku prema tegli. Dečak ponovo trgnu
rukom unazad. Tada je shvatio, blago mu se nasmešio i prvo pružio novac. Momčić
je zagledao novčanicu sa svih strana kao kakav vrstan službenik na menjačnici.
Nedugo zatim zgužva je i zarobi u stisnutoj šaci. Onda napokon ispruži drugu ruku
prepuštajući kupcu teglu s moćnim sadržajem. Dečko se, potom, lagano okrenu u
nameri da pođe, a novi vlasnik tegle dade mu rukom znak da stane. S velikim zanimanjem
posmatrao je kupca kako ruje po unutrašnjosti svoje tašne. Zenice mu se vidno
raširiše kad je u Brankovoj ispruženoj ruci ugleda Parkerovu hemijsku olovku.
Oprezno podiže levu ruku i s nevericom prihvati ponuđeno. Dubokim i čednim pogledom
zadivljeno je odmeravao olovku i gotovo radosno otvorio drugu šaku, u nameri da
vrati novčanicu. U dečjim očima odjednom, slika o ponuđenom blagu. Branku zastade
dah. Tog trena hteo je mnogo toga da mu kaže, ali reči naprosto zastadoše u grlu.
Jedino što je uspeo da mu pokretom ruke pokaže da nije potrebno da vraća novac. Dečak se odjednom
ukoči kao bronzana statua i ostade u tom položaju, podignutih ruku. U jednoj zgužvana
crvena stotica, a u drugoj poklon. I dve krupne suze, jedine u pokretu. Prizor
nestvaran. Trajalo je samo tren, ali dovoljno da profesionalni reporter mahinalno
zgrabi svoj Zorkin i napravi, čini se, fotografiju karijere. Blic je na dečaka
delovao kao pucanj i on, kao kakav iluzionista, nestade u gustišu šume isto onako
brzo i nenadano kako se i pojavio. Branko se okretao
na sve četiri strane, ne bi li ga negde ugledao i napravio još koji snimak. Poklonio
bi mu sve olovke, celu tašnu i sve svoje zapise za samo nekoliko reči. Auto kreće,
a pogled unazad, dalek, sve dok vidik nije zaklonila prašina. Nije svraćao u Peć.
Ujutro je stigao u Beograd. Svoju staru folciku
ostavio je na parkiralištu surčinskog aerodroma. Na avionskoj karti koju je zajedno
s teglom šumskih jagoda stiskao u ruci piše: Beograd – Hamburg 29. juni 1989. Kakav strašan dan sječe, pre šesto
godina na polju kosovskom. Kroz okruglo
prozorče Boeinga posmatrao je mesec koji je okačio svoju belu svetlost i njome
ispirao mahovinom obrasle krovove beogradskih kuća. Soliteri glavnog grada postajali
su sve manji.
|
Irón Herceg Novi június végén a legszebb, délelőtt, mikor a nap sugaraival
játszik és a tenger felszíne a nyugalomban szinte észrevehetetlen. A
tengerpati szép vendéglő tágas kertjében foglalt helyet és kávét rendelt.
Üres volt a kert, pedig már majdnem kilenc óra volt. A virágok és a tenger
színe egyazon látószögben. A kiszolgálást várva teljes tüdővel szívta be a
mediterráni levegőt. A már-már idillikus látványt a pincér komor tekintete
zavarta. Kedvetlenül, morcosan járt az asztalok között. A hamutartókat nehézkesen
sorjázta. Érezte tekintetét. A vendégek egymás után érkeznek, néhányat
kiszolgált, ő meg még mindig várt. A
kitartás mindent legyőz, jutott eszébe Vergilius sora. Élvezte a legszebb
tengerparti város késő ébredése. A tenger mindig megnyugtatta. És ez a
megismételhetetlen építészet. Mégis tovább kell mennie, hogy a célt még ma
elérje. A kávét nem várta meg. Majd valahol út közben issza meg. Amióta Branko utazó riporter lett, sokáig sehol sem tartózkodott.
Bárhol volt is, otthon volt. Mintha címét gépkocsijában vitte volna.
Irigylésre méltó, amilyen könnyedén mozgott. Állandóan új, érdekes kérdések
után kutatott. És ha talált, észrevételeit diktafonba diktálta. Később az
éppen otthont adó hotelben, a vacsora és az alvás közötti szünetben papírra
fektette. A szöveget kora reggel újra olvasta, javította, kiegészítette és a
kiadónak telefaxon keresztül továbbította. Ez az állandó rohanás, az örökös
időhiány segítette elfeledni azt, amit a tudatalatti nem volt képes. Hogy
negyvenötödik születésnapja van, a kezében tartott naptár emlékezteti, ő
pedig Montenegróban Peć1 felé tart, ahol riportot kellene készítenie az albán lány
és a szerb fiú közötti boldog szerelemről. Bijelo Polje1 közelében
egy út menti vendéglőben észrevette, éppen kész a nyárson sült bárány. Riportként
unalmas melléklet, de megállni jó indok. Megszokott falusi fogadó. A
kerthelyiségben minden hely foglalt, így kénytelen volt, az elviselhetetlen
hőség ellenére is a fülledt, félhomályos terembe ülni. Az egész falat élénk
színű, műkedvelő festmény borította, alatta meg a következő szöveg: Murát
török császárt a szerb vitéz jatagánja szelte ketté! Rigómezei ütközet –
1389. június 28. Születésnapja ismét eszébe jutott. Éveken keresztül mindenről
írt, de ezt a napot, június huszonnyolcadikát ezzel a szerb történelem jelentős
napjával, sosem kapcsolta össze. Falatozás közben a hatalmas vásznat nézte.
Figyelmét Lázár fejedelem hőstetténél, a fiatal, újonnan kinevezett Bajazit szultán
meggyilkolásánál inkább a vértezetbe öltözöttek harca kötötte le. A
podgoricai2 rádió hírei kétségtelenül arra utaltak, lesz még
kaszabolás, a háború tulajdonképpen sosem fejeződött be. A kiejtéséből ítélve
szerb vendéglős észrevette, ahogy érdeklődéssel nézi a hatalmas képet és ezt
meghívásként könyvelte el. Asztalához ment, elődei hőstetteit sorolta. Nem bírta
ki az utolsó falatig. És a kávét ezúttal sem itta meg. Gyorsan a kormány elé ült
és kénytelen-kelletlen önmaga meséjébe fogott. Miért maradt egyedül? Gondolatban negyedszázaddal
ment vissza. Abban az 1964. évben ismerte meg élete asszonyát, a dalmát
Maricát Splitből. A szép egyetemista szerelem, míg Marica teherbe nem esett,
szétszakíthatatlannak tűnt. A lány templomban is meg akart esküdni, ő meg
fiatal volt, felkészületlen. Hiába kérte, legalább addig várjanak, míg
egyikük nem diplomázik. A hagyományőrző nevelésben részesült lány a terhesség
megszakításról hallani sem akart. Egy nap csak eltűnt, sokáig nem tudta, hol
van. Éveken keresztül kereste. Hiába! Tíz év után Németországból levéllel
jelentkezett. A levél mellett mosolygós, göndör hajú
lány fényképe, hátulján egy név: Branka. A levél rövid, határozott volt: A
fényképen nevedet viselő lányunk van. Vedd
tudomásul, létezik. Branka mostohaapja saját lányaként szereti, de azt is
tudja, biológiai apja Jugoszláviában él. Állítja, számára nem fontos, mert ez
az én választásom, mégis, gyakran tekint a postaládába. Ha eldöntöd, meg
akarod ismerni, kérlek, időben jelezzed,
hogy a találkozást elő tudjuk készíteni. Görcsös aláírás Marica, ennyi. Azóta a szerkesztőségi fotelt a bogár
ülésével váltotta fel, útitársa meg a papírokkal, irónnal tele bőrtáska, a
diktafon és a megboldogult apjától örökölt Zorki kamera. Pontosan rögzítette
az emberi sorsokat, legjobban neki hitt. Hányszor megázott és még mindig
tökéletesen működik. Maga felé még sosem fordította. Lányának hamarosan írt, mellé
régebbi fényképét csatolta. Újabb nem volt. Megígérte, hamarosan találkoznak,
csak ezt az egy munkát befejezi… Nyári esőként múltak az évek, csak még ezt
és …a következő hónapban… a napellenző belső oldaláról meg mosolyog a piros
pulóveres, göndör hajú lány, mintha megállt volna az idő. Gondolatai
nyugtalanok, főleg alvás előtt. Meg-meg rándul, mintha késen feküdne. Prokletije3
hágóján keresztül köhögni kezdett a bogár. Megint hígított benzint kapott. Az
út hirtelen erdőbe vezetett, szinte kráterbe, mely fenyegette, hogy szörny könnyű
zsákmányaként elnyeli. A következő kanyarban parkolóhoz hasonló kitérőt
látott. Jó lesz, ha sétál egyet és rendezi gondolatait. Megállt. A kiszállás
pillanatában göndör hajú fiút látott meg. Mintha az égből pottyant volna le,
nyugodtan állt a kocsi mellett. Mit sem szólva, kezével tele tányér frissen
szedett szamócát nyújtott a nyitott ablak felé. Meglepődött, de Branko a
kínált tányér felé nyújt, ám a fiú hirtelen mozdulattal magához húzta. – Ja, mennyibe kerül? – Egy piros, százas! – felelt a fiú,
korához képest meglepő mély hangon. Branko zsebéből kivette a „pirosat” és
másodszor is a tányér felé nyúlt. A gyerek kezét ismét visszarántotta. Felfogta,
elmosolyodott és most már a pénzt nyújtotta. A fiú, szakavatott pénzváltóként,
a pénz mindkét oldalát megnézte. Majd összegyűrte, ökölbe szorított markába
rejtette. Ezután végre másik kezét is kinyújtotta és a finom gyümölccsel tele
tányért átengedte a vevőnek. Majd lassan megfordult, indulni akart, de a
tányér új tulajdonosa intett neki, álljon meg. Érdeklődve nézte, ahogy a
vásárló táskája belsejében kutat. Látva Branko kezében a Parker golyóstollat,
szembogara láthatóan kitágult. Bal kezét óvatosan emelte fel és hitetlenkedve
vette át az ajándékot. Mély, tiszta tekintettel, megigézve nézte az irónt és
másik kezét szinte örömmel nyitotta ki, hogy a pénzt vissza adja. A gyerek
szemében a felkínált kincs jelent meg. Brankonak elállt a lélegzete. Abban a
pillanatban sok mindent szeretett volna mondani, de a mondandó torkában
rekedt. Egyedül, amit sikerült egy kézmozdulattal jeleznie, hogy a pénzt nem
kell visszaadnia. A fiú egyszerre bronzszoborként
merevedett meg és feltartott kézzel abban a testhelyzetben maradt. Egyik
kezében a piros százas, a másikban az ajándék. És szemében két hatalmas
könnycsepp, az egyedüli mozgó tényezők. Csak egy pillanatig tartott, de elég
ahhoz, hogy a hivatásos riporter Zorki kameráját megragadva valószínű élete
felvételét örökítse meg. A villanófény puskalövésként hatott a fiúra és holmi
szemfényvesztőként, oly gyorsan tűnt el az erdő sűrűjében, ahogyan meg is
jelent. Branko csak forgolódott, hátha meglátja
és még néhány fényképet készíthet. Néhány szóért írószerkészletét, az egész
táskát, minden iratát oda adta volna. Indul az autó, visszafelé tekint, míg a
látvány a porfelhőben el nem tűnt. Peć, mint
úti cél, kimaradt.
Reggel Belgrádba ért. Öreg bogarát
a surčini reptér parkolójában hagyta. A kezében a szamócával tele edénnyel együtt
szorongatott repülőjegyen ez áll: Belgrád
– Hamburg 1989. június 29. Micsoda irtózatos mészárlás napja, hatszáz
évvel ezelőtt, a Rigómezőn. A Boeing kerek ablakán keresztül a
holdat figyelte, ahogy fehér fényét felakasztva a belgrádi, mohával borított
háztetőket mosta. A fővárosi toronyházak egyre kisebbek lettek. 1Peć,
Bijelo Polje – montenegrói városok 2Podgorica – Montenegró fővárosa 3Prokletije – hegy Montenegróban Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése