Turczi István Tata
1957. október 17. –
Elfogy az ember Dienes Eszter
auspiciuma Töredéknek
lenni maga az élet. Úgy gondol
rá, ahogy a fű hintázik a
szélben. Itt semmi se
mozdul. Nevek, arcok
törlődnek, vezeklő
szürkében a táj. Fekete tollú, fehér
madár röptét
figyeli egyre, mennydörgésből,
villámokból, állatok
járásából jósol. Feszültségeit
nem földeli el az ég. Már Eudémosz
gyűrűje sem segít. De minek is
átkozódna: a sötétség
neki nem ellenség. Egy távlatvesztésre
hajló éjjel visszahátrál
a homályba, hol
lecsukhatja végre kígyót
agyaggá változtató szemét. Elmegy a test a
porhoz, mondja, hiába tiltják. A hosszan
tartó álom büntetés. Lejegyzi az
első szót, mi ébredéskor az eszébe
jut. Tűzzel megtisztítja, vízzel
átmossa. Úgy gondol rá, ahogy a fű
hintázik a szélben.
|
Čovek nestaje Auspicium Estera Dieneša Biti odlomak sam život je. Kako trava u vetru se leluja, tako misli na njega. Tu se ništa ne miče. Brišu se imena, lica, predeo u ispaćenom sivilu je. Let bele
ptice crnog perja svagda posmatra, na osnovu grmljavine, sevanja, hoda životinja gata. Nebo njene napetosti ne pokopa. Ni Eudemov prsten ne pomaže. A što bi i proklinjala: tama nije njen protivnik. Jedne noći kad se perspektiva gubi u nevid se vraća da može konačno oči koje zmiju u glinu pretvaraju zatvoriti. Telo do prašine odlazi,
kaže, zalud zabranjuju. San što dugo traje kazna je. Zapiše prvu reč šta prilikom buđenja na pamet joj pada. Vatrom čisti, vodom pere. Tako misli na nju, kako trava u vetru se leluja. Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/1598.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése