Turczi István Tata 1957. október 17. –
Az ősz vallatása
Nehezen tűröm az októbert.
Impresszionisták és gerontológusok
évada.
Ez a sok
szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó
sárga, a
rejtekszürke s a fáradtvörös.
Az átmenetek és megtorpanások.
Mikor
felszisszennek a kígyótojás-fényekben
tobzódó álnok esték, és érzem: semmi
vagyok.
„Uram, nevezze meg a
segédeit!”
Idegeim higanyba mártva; mintha
történne
valami bennem, mintha rágást hallanék.
Agysejtek halálugrása, önpusztító;
értelmetlen
tülekedés. Szemem két
párasziget.
Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló
félmozdulat, a szüntelen távolodás.
Emlékeim angyalködébe immár hiába
burkolóznék.
„Uram, nevezze meg a
segédeit!”
33 éves vagyok. Ez a töredék
teljessége.
Ez az
Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat.
Talán még megkaphatom,
ami a teremtésből
kimaradt.
Talán a nyolcadik nap
megspórolt mítoszát, hozzá új színeket,
utcák
nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat.
Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból.
„Uram, nevezze meg a
segédeit!”
Ez lesz az utolsó pesszimista versem.
Ezután már csak rólad írok,
gyöngetea-szemedről,
hajadról, tested
földszagáról és jobb őszökről is.
Kellenek az átmenetek és
megtorpanások.
Most megnyugtat a zöldből kibuggyanó
sárga, a
rejtekszürke és a fáradtvörös.
Mintha történne valami bennem:
ösztönpárbaj ez.
„Uram, nevezze meg a segédeit!”
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi
könyvkiadó Budapest, 2006. 100. old.
Ispitivanje
jeseni
Oktobar teško podnosim.
Godišnje
doba je impresionista i gerontologa.
To mnoštvo
klopka boje, iz zeleno izbijeno
žuto, skrivenosivo i mornocrveno.
Prelazi i nagli zastanci.
Kad u svetlima zmijskih jaja
naslađujuće
podmukle večeri zasiknu,
osećam: ništa sam.
„Gospode
moj, imenujte svoje kalfe!”
Moji nervi su u živu umočeni; kao
da se u
meni nešto događa, kao da glodanje čujem.
Smrtni skok
moždanih ćelija, samo razorno;
bezumna vreva. Oči su mi otoci pare.
Iz pogleda
izvrnut podrugljiv polupokret,
večno
udaljavanje me straši.
Sad već zalud bi se u anđeosku maglu mojih uspomena umotao.
„ Gospode
moj, imenujte svoje kalfe!”
33 godine imam.
To je celina krhotine.
Posvećen trenutak je to što se iz
Vremena ukazuje.
Možda još
mogu dobiti to što je iz stvaranja
izostavljeno.
Možda ušparan mit
osmog dana i uz to nove
boje,
miris osmog dana ulica, moje
prolongirano lice.
Konačno bi se mogao iz svojih
svečanih laži iskoprcati.
„
Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
Ova će biti moja
poslednja pesimistička pesma.
Ubuduće ću samo o tebi pisati, o
tvojim slabočajnim očima,
o kosi,
zemljanom mirisu tela a i o boljim jesenima.
Potrebni su
prelazi i nagli zastanci.
Sad me
iz zeleno izbijeno žuto,
skrivenosivo i mornocrveno smiruje.
Kao da
se u meni nešto događa: dvoboj nagona je to.
„ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése