Keresés ebben a blogban

2022. november 18., péntek

Turczi István: Az ősz vallatása – Ispitivanje jeseni

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az ősz vallatása
 
                     Nehezen tűröm az októbert.
           Impresszionisták és gerontológusok évada.
                                  Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó
                                               sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös.
                    Az átmenetek és megtorpanások.
           Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben
                    tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok.
                                  „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
                     Idegeim higanyba mártva; mintha
           történne valami bennem, mintha rágást hallanék.
                                  Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlen
                                               tülekedés. Szemem két párasziget.
                                Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló
           félmozdulat, a szüntelen távolodás.
                     Emlékeim angyalködébe immár hiába burkolóznék.
                                  „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
                     33 éves vagyok. Ez a töredék teljessége.
           Ez az Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat.
                                  Talán még megkaphatom, ami a teremtésből
                                               kimaradt. Talán a nyolcadik nap
                     megspórolt mítoszát, hozzá új színeket,
           utcák nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat.
                     Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból.
                                  „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
                     Ez lesz az utolsó pesszimista versem.
           Ezután már csak rólad írok, gyöngetea-szemedről,
                                  hajadról, tested földszagáról és jobb őszökről is.
                                  Kellenek az átmenetek és megtorpanások.
           Most megnyugtat a zöldből kibuggyanó
sárga, a rejtekszürke és a fáradtvörös.
           Mintha történne valami bennem: ösztönpárbaj ez.
                     „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 100. old.
 
 
Ispitivanje jeseni
 
                     Oktobar teško podnosim.
           Godišnje doba je impresionista i gerontologa.
                                  To mnoštvo klopka boje, iz zeleno izbijeno
                                               žuto, skrivenosivo i mornocrveno.
                    Prelazi i nagli zastanci.
           Kad u svetlima zmijskih jaja naslađujuće
                    podmukle večeri zasiknu, osećam: ništa sam.
                                  „Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
                     Moji nervi su u živu umočeni; kao
           da se u meni nešto događa, kao da glodanje čujem.
                                  Smrtni skok moždanih ćelija, samo razorno;
                                               bezumna vreva. Oči su mi otoci pare.
                                Iz pogleda izvrnut podrugljiv polupokret,
           večno udaljavanje me straši.
                     Sad već zalud bi se u anđeosku maglu mojih uspomena umotao.
                                  „ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
                     33 godine imam. To je celina krhotine.
           Posvećen trenutak je to što se iz Vremena ukazuje.
                                  Možda još mogu dobiti to što je iz stvaranja
                                               izostavljeno. Možda ušparan mit
                     osmog dana i uz to nove boje,
           miris osmog dana ulica, moje prolongirano lice.
                     Konačno bi se mogao iz svojih svečanih laži iskoprcati.
                                  „ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
                     Ova će biti moja poslednja pesimistička pesma.
           Ubuduće ću samo o tebi pisati, o tvojim slabočajnim očima,
                                  o kosi, zemljanom mirisu tela a i o boljim jesenima.
                                  Potrebni su prelazi i nagli zastanci.
           Sad me iz zeleno izbijeno žuto,
skrivenosivo i mornocrveno smiruje.
           Kao da se u meni nešto događa: dvoboj nagona je to.
                     „ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
Prevod: Fehér Illés

 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése